40. Családi szabályok, élhető rendszer 1.

Házasodunk, családot alapítunk, kialakulnak a szokásaink, a saját képünkre formált belső működésünk, majd valami miatt borul az egész, meg a bili, és ott találjuk magunkat a gyerekkel (vagy anélkül, attól függ, hogy sikerült „megállapodni”), egyedülállóként. 

A lényeg, hogy a gyerek kiszakad a megszokott élethelyzetéből, s egy teljesen újba csöppen, ahol aztán idővel feltűnik egy új szereplő (vagy akár több is). Arra most nem is térek ki, hogy a válást követően a szülővel kettesben töltött idő milyen újabb szokásokat hozott, s az új „játékos” mennyi idő múlva és milyen körülmények között érkezett. Induljunk ki abból az optimális helyzetből, hogy az új kapcsolat tényleg komoly, olyannyira, hogy összeköltözés lesz belőle.

Mit kell ahhoz tenni, hogy jó reménység szerint belátható időn belül élhető, mindenki számára elfogadható családi közösség alakuljon ki? Úgynevezett mozaikcsalád? 

Mivel minden család magja, így a mozaikosé is a felnőtt pár, elsősorban rajtuk múlik, milyen lesz a családi életük. Mindegy, hogy ki szülő, ki mozaikszülő (köznyelven mostoha, bár én ezt a szót nem szeretem), nekik kell megegyezniük abban, milyen értékeket tartanak mindketten fontosnak. Ezt követően lehet, sőt ajánlott a gyerekekkel (persze koruknak megfelelő módon) kialakítani ehhez az értékrendhez passzoló házi szabályokat, szokásokat, s velük egyeztetve meghatározni a következményeket is. Így nagyobb eséllyel érzik magukénak azokat, s fognak aszerint viselkedni. 

Ha beleolvasunk a külföldi mozaikcsaládos irodalmakba, mindegyik kiemeli, hogy mielőtt bármiféle „nevelésbe”, szabályalkotásba belekezdenénk, időt kell adnunk a gyerekeknek, hogy hozzászokjanak a változásokhoz, s először a velük való kapcsolatunkon kell dolgozni. És nem árt, ha tudatosan tesszük ezt. Ha pl. az elejétől haverkodósra vesszük a figurát, nem várhatjuk el, hogy pár hét-hónap múlva kompetens felnőttként tekintsenek ránk, aki határokat szab majd nekik. Ugyanígy annak se lenne értelme, ha az összeköltözés után azonnal rendszabályozni akarnánk a közös életünket, az biztosan ellenállásba ütközne. 

Vagyis kell egy átmenet, amihez elengedhetetlen a türelem, és a gyerek érzéseinek megértése is. Ha belegondolunk, pont nem rajta múlott, hogy kiszakadt a megszokott családi közegből, s arról se kérdezte meg őt senki, hogy akar-e együtt élni egy számára idegen emberrel. Mintha nem lenne beleszólása az életébe. Ha csak annyit teszünk, hogy őszintén elmondjuk neki, látjuk a szomorúságát, és tudjuk, hogy nehéz elfogadnia ezt az új élethelyzetet, már tettünk egy lépést felé, hiszen ezzel azt érezheti, hogy elismerjük a veszteségét, nem csak úgy önkényesen belekényszerítjük egy helyzetbe. És ez akkor is igaz, ha valószínűleg jobb körülmények közé került a válás óta. 

Arról, hogy a mozaikszülőnek van-e joga beleszólni a gyerekek nevelésébe, érdekes módon teljesen mást mond a hazai két mozaikcsaládos szakkönyv. Fischer Eszter szerint jobb, ha a mostoha megtartja a két lépés távolságot, míg Bogár Zsuzsa szerint máshogy nincs is értelme a mozaikcsaládnak, mint hogy egyenjogú szülőként állnak a család élére. Bevallom, én mindkettőt végletnek tartom, és valahol a kettő közötti aranyutat tartom működőképesnek, de az is lehet, hogy azért, mert nálunk ez vált be. Ahogy minden család, úgy a benne élő gyerekek is mind mások és mások.

Jó, ha elég érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy lássuk, meddig mehetünk el, amivel még megőrizhetjük a belénk vetett bizalmat, és mi az a választóvonal, amin túl már tolakodás vagy határszegés lenne a fellépésünk.

A következő bejegyzésben még néhány konkrét tipp következik a családi szabályok kialakításához.

11. Apák, elérhetők / távoliak IV. - és gyerekek, távoliak...

 

Az apák...

Annak az apának (vagy ritkább esetben anyának), aki bekerül az egyszülős családba, s vele együtt kezdődik egy új család kialakítása, több nehézséggel is szembe kell néznie. Az egyik, hogy tudatosítsa, a legváratlanabb és legnehezebb pillanatokban is, hogy párjával egy csapatot alkotnak, s ők ketten az alapjai az új formációnak. Bár triviálisnak tűnik, ez mégsem olyan egyszerű azokban a helyzetekben, amikor úgy tűnik, párunk a gyerkőcét elénk helyezi. Talán előtérbe helyezi ideiglenesen, mert az adott helyzet megköveteli, de tudnunk kell, hogy nem elénk helyezi! Fontos, hogy ne csináljunk mesterségesen hierarchiát egy olyan rendszerben, ahol annak nem volt ideje magától kialakulni.

A másik nehézség a becsatlakozó családtagnak a párja gyermekével való viszonya. Talán ez a legismertebb probléma a mozaikcsaládokban: neveljem/ne neveljem? Ezt nem dönthetjük el egyedül, hiába vannak előfeltevéseink a jól működő családról. Ez egy másik színtér, új szereplőkkel és kicsit árnyaltabb, másabb szabályokkal. Ezeket ugyanakkor együtt kell kialakítanunk, s amennyire lehet, a gyerekek bevonásával. Sok, nagyon sok beszélgetésre van szükség, de tudni kell, hogy minden vita vagy veszekedés egy-egy lépcsőfok a jobban, rutinosabban alakuló családi jövő felé.

Ez a bejegyzés a harmadik nehézségről szól, amiről ritkábban hallani, pedig valószínűleg az egyszülős háztartásba bekerülő apák (ritkább esetben anyák) sokan megélik: a szerepkonfliktusról, hogy saját gyermekeik nevelésében alig vehetnek részt, párjukéiban pedig még kevésbé, bár úgy érzik, talán kellene. 

Ahelyett, hogy okoskodásba kezdenék, azt tanácsolom, próbáljuk magunkat beleképzelni annak a szülőnek a helyébe, aki távol él gyerekétől, s csak rövid időkre láthatja őt. Attól pedig próbáljunk elvonatkoztatni, hogy köztünk, párunkkal mi történt, hisz az egy másik kapcsolat, a szülőitől teljesen eltérő. 

Milyen érzés lehet a külön élő szülőnek, hogy kimarad a gyerek cseperedésének, eszmélésének szakaszaiból, a közvetlen, személyes jelenlétéből, hangulataiból, lemarad a gyerek számára fontos mindennapi történésekről, a pillanatnyi együtt nevetések és vigasztalások lehetőségéről, a spontán tanítás, nevelés alkalmairól...? De lehetünk konkrétabbak is: tudja, hogy szükség lenne rá, hogy a matekban segítsen, hogy motiválja őt, amikor nem akar elmenni edzésre, hogy mellé álljon, amikor zűrök vannak a baráti körében, vagy hogy ráébressze a virtuális világ sokszor önámító hamisságára. 

Ehelyett mit tud tenni, amikor kéthetente hétvégén – nálunk, Magyarországon többnyire így van – találkoznak? Felveszi a porondmester szerepét és szórakoztat. Sarkítva mondom, de én úgy látom, hogy többnyire erről van szó: apa, hogy besűrítse a rendelkezésére álló rövidke időbe mindazt az érzést, szeretetet, odafigyelést a gyerekre, amire mindkettejüknek szükségük van, fejvesztve ontja a programokat, viszi ide-oda-amoda a gyereket, játszik, kirándul, filmet néz vele – pótol. 

/Persze, mindig mindenhol meg lehet villantani a másik oldalt is: ahol nincs ilyen nagy érdeklődés a gyerek iránt, ahol szinte gond, teher a kéthetenkénti láthatás is, és inkább az okoz fejtörést, hogy miként lehetne "elpasszolni" az alkalmat, ami gondoskodást, felelősséget és pénzt is igényel. Brrr...!!! Nem róluk akarok most írni./

Nekem biztosan nagyon nehéz lenne elviselnem, hogy nem vehetek részt a gyerekem életében, s el kell fogadnom, hogy a befolyásom nélkül, sőt akár a szülőtársam új partnere ráhatásával alakul a személyisége, sorsa. Nekem pedig marad az időnkénti szórakoztató szerep. Zavarna, hogy bár szeretnék segíteni neki a tanulásban, de a rövidke időt, amikor együtt vagyunk, sajnálom a kötelességekre fordítani. S ha már itt tartunk, jóval nehezebb így "nevelni" is, értékrendet, egyáltalán valamilyen rendszert közvetíteni, hiszen iszonyatosan kevés az idő ahhoz, hogy a minta rögzüljön, ahhoz meg pláne, hogy magyarázgassunk, (ki)oktassunk, hogy mit hogy lenne jó csinálni. Igen, fennáll a veszélye, ha a szülő egy ilyen erősen korlátozott rendszerben jó hatással, befolyással szeretne lenni gyerkőcére, az akár kioktatásként és nyaggatásként hathat, s még akár a gondviselő szülőtől is megkaphatja, hogy "miért szól bele". Emiatt sokan le is mondanak arról, hogy gyerekük életébe komolyabban beleszóljanak, konfliktuskerülő módon a gondviselőre bízzák a feladatot.

Kedves külön élő szülők! Találkoztatok már ezzel a problémával, megéltetek hasonló érzéseket? Írjatok, s ha van rá megoldásotok, osszátok meg!

Eközben benne élünk egy új családban, új gyerek(ek)kel, aki felé közvetíthetnénk ugyan az általunk fontosnak gondolt értékrendet, de vele kapcsolatban meg folyamatosan behúzva kell tartani a kéziféket, nehogy túl messzire menjünk, nehogy azt gondoljuk, ugyanúgy nevelhetjük, mintha a sajátunk lenne. Erről az előző blogban volt szó, amiből kiderült, alapvető (lenne), hogy a párunkkal közösen egyezzünk meg a mértékben s az értékben. A család szerves, élő és folyamatosan változó-fejlődő rendszer, amihez ha nem tudunk rugalmasan alkalmazkodni s vele alakulni, akkor megrekedhetünk, mint egy akadozó mókuskerékben, amiből legfeljebb egy jókora felborulás tud kizökkenteni – ez viszont magával ránthat másokat is. 

Ezért gondolom azt,  hogy nekünk, gondviselő szülőknek két, sőt három irányban is nagy felelősségünk van abban, hogy az új családszekér jól fusson:

1., szülőtársunkat nem fosztjuk meg sem manipulációval, sem nyilvánvaló akadályoztatással attól a jogától, hogy gyerekünkkel foglalkozzon, hasson rá, annyi időt töltsön vele, amennyit szeretnének mindketten (vagy többen). Ezzel ugyanis egyfelől elejét vesszük az ennek hiányából fakadó frusztrációnak és kapcsolatunk további elmérgesedésének, másfelől esélyes, hogy szülőtársunk a jogos kompetenciaérzéstől elégedett lesz, gyermekünk pedig a jogos érzelmi-lelki szükségletei betöltése miatt megnyugszik.

2., párunkat nem fosztjuk meg attól a lehetőségtől, hogy gyermekünk számára értéket közvetítsen, mintegy szülői felelősséggel megóvja – ha kell dorgálással, de nem szidással, kioktatással – a bajtól, jó irányba terelgesse szép szóval. Bízzunk benne, hogy akit szeretünk, annak az értékrendje nem lehet annyira különböző a miénktől, hogy gyerekünket rossz irányba vinné, és legyünk bátrak előhozakodni, ha valamit mégis másképp látunk, s amiben azt kérjük, lépjen vissza, hagyja ránk. Legyünk bátrak ahhoz, hogy újra és újra elővegyük a gyerek fejlődésével járó sajátos viselkedésekhez való viszonyulásunkat, elvárásainkat, és rájöhetünk, hogy bizony, az ellentétes nem mennyivel másképp tud látni dolgokat, amiben még igaza is lehet! Engedjük kompetensnek lenni párunkat a gyereknevelésben, és legyünk hálásak, ha erre hajlandó. /Olyan is lehet persze, hogy párunk nem is tart ott, hogy szükségét érezné ennek a félig-meddig pótszülői szerepnek, erről is lesz majd szó a későbbiekben, elöljáróban csak annyit: kierőszakolni az ilyesmit nem lehet.)

3., végül nem feledkezhetünk meg a gyerkőcről sem, akinek hirtelen eggyel (vagy esetleg kettővel, ha mindkét szülője párra talál) több felnőtt lett az életében, aki így vagy úgy, de megmondhatja neki a "tutit". Gondviselőként a legtöbb, amit tehetünk, hogy csemeténknek a korának megfelelően elmagyarázzuk, hogy apa/anya helyét senki sem akarja elfoglalni, s nem is foglalhatja el, hiszen abból mindenkinek egyetlen egy jut. Párunk mi miattunk van velünk, minket választott, nem az ő külön élő szülőjét akarja pótolni. Hozzá kell szoknia, hogy a kétszemélyes együttlakás után most kibővül a család, ahol nem ő lesz mindig az első. Meg kell tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz, és részéről is több türelemre lesz szükség. Jót teszünk gyermekünkkel, ha rendszeresen megerősítjük benne, hogy örülünk, ha másik szülőjével jó kapcsolatban van, hiszen a válás a kettőnk megromlott kapcsolata miatt történt, s nem befolyásolhatja az ő viszonyulását édesapjához/édesanyjához. Ugyanígy új párunktól sem kell tartania, sőt még szeretnie sem kötelező, de azt szeretnénk, ha elfogadná a döntésünk, választásunk, s megadná párunknak azt a tiszteletet, amelyet más embereknek is megadunk. Arról is érdemes beszélnünk idővel, amikor már huzamosabb ideje együtt élünk, hogy szeretnénk ha ilyen-olyan ügyekben elfogadná párunk tanácsait is, mert azokban ugyanúgy gondolkodunk. Ettől függetlenül is lesz ellenállás, ez szinte biztos, de legalább enyhítjük az erejét, és elősegítjük az alkalmazkodást.

Kutatások szerint az elvált apák a mozaikosodás közben hajlamosabbak a depresszióra. Számomra elsőre megdöbbentő volt ez az állítás, de ha végiggondoljuk a fentieket, talán nem kell csodálkozunk annyira. Persze vannak jó példák is, amikor a szülők válás után is, vagy legalább a viharosabb időszak lecsengése után képesek a gyerek érdekében együttműködni. Ez a gyerek számára a legideálisabb mind lelkileg, mind az iskolai és szocializációs fejlődését tekintve. Nem kell összezavarodnia, hogy apa vagy anya mondja-e jól, kivel illik jóban vagy rosszban lennie stb. Ugyanakkor fontos az új pár szempontjából is, hogy a konfliktusok ne mérgesedjenek el, hiszen ezek mind kihatással vannak az otthoni légkörre. Nem kell mindenbe belefolynunk, nem kell mindent beengednünk, ami leginkább párunkra és előző családjára tartozik – fordítsuk meg a hozzáállásunkat, és vegyük úgy, hogy jaj de jó, ez nem a mi felelősségünk, de jó, hogy párunk levette a vállunkról! Talán marad így is elég töprengeni valónk az élet dolgairól... Arról nem is beszélve, hogy vannak megoldhatatlan problémák is minden családban. Olyasmik, amit az idő fog elrendezni. Ha hagyjuk...

Van középút...? 

Szerintem van. Családommal mi is ezt az utat próbálgatjuk, egyre magabiztosabban, magamozaikosabban :)

10. Apák, elérhetők / távoliak III. - mozaikszülők és -gyerekek

                                            

Az apák...

Felmerülhet a kérdés, miért a kitüntetett figyelem az apáknak, férfiaknak ebben a témában, hogy egymás után a harmadik bejegyzés olvasható róla (és még nincs vége). Ha valaki nem követte volna a korábbi bejegyzéseket, az ő kedvükért elmondom, hogy nem holmi igazságtalan rangsorolásról van szó, a patriarchális társadalom tudatos megerősítéséről… Dehogy! Csak van egy feltevésem, mely szerint manapság gyakrabban fordul elő az olyan mozaikcsalád, ahol a férfi – aki sokszor maga is szülő – csatlakozik az egyszülős háztartáshoz, s ilyen formán talán ő van nehezebb helyzetben a beilleszkedés terén. Neki kell alkalmazkodnia egy kialakult szokásrendszerhez és életritmushoz, a gyereknevelés által meghatározott sajátos körülményekhez.

Ez egy feltevés, és nagyon jó lenne, ha a kedves olvasóktól, főként a hasonló cipőben járó férfiaktól, édesapáktól kapnánk erről megerősítést vagy épp cáfolatot.

Az első nehézség, amiről előzőleg volt szó, odáig eljutni ebben az új rendszerben, hogy tudatosítjuk: a párunkkal ketten alkotjuk a család alapjait, s leginkább tőlünk, kettőnktől függ, hogy mit hozunk ki belőle. Tehát nem rivalizálunk a gyerekkel, nem képzeljük ellenfélnek sem őt, sem párunk előző házastársát, bármennyire erős a csábítás egy kis balhéra, kioktatásra, erőfitogtatásra; mert a saját életünket kell élnünk a magunk értékrendszere és felfogása szerint, nem azt, amit más diktálna nekünk. Ehhez azért nagyon erős tudatosságra van szükség, kiállásra párunk mellett, s hogy képesek legyünk nemet mondani, elhatárolódni olyan helyzetekben, amikor látványosan játszma vagy manipuláció készülődik.

Na igen, de azzal óhatatlanul találkozni fogunk mozaikszülőként, hogy szerelem ide, egyetértés oda, lesznek nevelésbeli kérdések, amelyekről másként gondolkodunk. Így jutunk el a második nehézséghez, amivel a mozaikcsalád kialakulásakor a becsatlakozó fél szembesül.

Egy apuka azt írta az előző blogbejegyzéshez kommentként, hogy nem tudja, ha gyerekes nővel hozná össze őt a sors, vajon kellene-e neki párja gyerekeit is nevelni, hiszen van nekik apjuk is. Beleszólhat-e a nevelésükbe? Szerintem az már egy jó kiindulási pont, ha valakiben ez a kérdés felmerül, s nem úgy áll hozzá, mint evidenciához, pro vagy kontra. Jó, ha eljátszunk a gondolattal, mi hogy szeretnénk fordított  helyzetben.

Én például kifejezetten úgy éreztem, jó lenne, ha valakivel osztozhatnék ebben a feladatban, számíthatnék a mindennapokban egy hasonló értékrendű társ segítségére, mert apa távol van. Nem áthárítani akartam a feladatokat, csak megkönnyíteni, akár azáltal, hogy nem vagyok egyedül. Az tehát bennem fel sem merült, hogy ha megtalálom a párom, kizárjam őt a gyerekem életéből, és szinte csak lakótársként legyen jelen az életében. Persze, ez eleve lehetetlen is, hiszen az együttélés már önmagában is mintaadás, tehát valamilyen hatással akaratlanul is vagyunk egymásra, ha akarjuk, ha nem. De ezen belül elég széles a skála, hogy hol mennyire folynak bele a családtagok egymás életébe.

Azt sok helyen, szakkönyvekben, tanulmányokban lehet olvasni, hogy nem jó, ha egy mozaikcsaládban sajátunkként akarjuk nevelni párunk gyerekét. Mi sem várhatjuk el tőle ezt, ahogy a gyerektől sem, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, szó nélkül elfogadja. Ugyanakkor az együttélés előhoz olyan szituációkat, mikor szükség lehet a közreműködésre, megerősítésre. Azt szokták mondani, a kapcsolatunk a gyerekkel legyen inkább a barátsághoz hasonló, amiben nem kell tartania tőlünk, nem kell olyan elvárásoknak megfelelnie, amelyeket a szülei sem várnak el tőle. Ha e téren akadályba ütközünk, azt a párunkkal kell tisztázni, nem a gyerekkel. Ez a terepe a közös, új értékrendszer kialakításának, s csak akkor várhatunk el valamit a gyerektől, ha mi, felnőttek megegyeztünk benne. Talán triviálisan hangzik ez, mégis sok konfliktus lehet abból, hogy másképp látjuk az ideális lefekvési időt, barátokkal való bandázást vagy a pl. zsebpénz felhasználását. Könnyen megkaphatjuk a gyerektől az "anya/apa nem mondta", vagy súlyosabb esetben a "nem vagy az anyám/apám" felkiáltást, ha nem vagyunk elég körültekintőek. És ezzel még távolabb kerülünk a jó hatástól.

Az egyik legjobb módszer, ha kicsit amolyan szívesen látott vendégként kezeljük a gyerkőcöt, akivel kedvesek, érdeklődőek vagyunk, de nem erőltetünk olyasmit, ami nem tartozik kifejezetten ránk. Rendelkezésre állunk, ha szüksége van ránk, de nem érzünk késztetést, hogy apja helyett apja, anyja helyett anyja legyünk. És lássuk be: nem egyszerűbb ez így??

Hát, talán igen, talán nem. És itt érkeztünk el a becsatlakozó mozaikapucik nehézségéhez – már ha jó a feltevésem –, hiszen van egy eleve nehezített terep számukra, lévén ők a gyerek részéről "hívatlan" vendégek, akiben még azt is láthatják, hogy távol élő szülőjük helyét akarják elfoglalni. Idő kell ahhoz és a mindennapokban sok-sok tapintatos megerősítés, hogy megnyugodjon, senkit sem fog elrabolni az "idegen", senki szívét, szeretetét, sőt, még inkább neki is kicsit több jut, ha majd hajlandó lesz elfogadni. És ez bizony nem az a mutatvány, amit napokban, hetekben mérünk, hanem sokkal inkább években. Idegőrlő tud lenni a visszautasítás, az ellenállás, de nagyon fontos tudatosítani, hogy ez az ismeretlen helyzetnek szól, a ki nem mondott félelmeknek. Ilyen környezetben könnyebben kiéleződhetnek azok a konfliktusok, amik tipikusan nevelési helyzetek: rendrakás, tiszteletlen kommunikáció, túlzott internetezés stb. Bosszant, hogy (még) nem fogad el bennünket, mint szülője párját, esetleg úgy érezzük, direkt borsot akar törni orrunk alá, ezért érzékenyebbek leszünk a számunkra elfogadhatatlan viselkedésre, s egy kicsit meg akarjuk mutatni, hogy felnőttként mi megmondhatjuk, mit hogy kéne csinálnia. Valószínűleg igazunk is van, és miért is ne akarnánk, hogy jólnevelt legyen a gyerek – de ez az a pillanat, amikor jobb nagy levegőt venni és hátrébb lépni, mielőtt a "nevelésbe" kezdenénk. Ez nagyon, nagyon nehéz. Ahogy az is, hogy aztán indulatok nélkül beszéljük meg párunkkal, akit könnyen két tűz közé kényszeríthetünk.

Drága édesapák (vagy édesanyák), akik felelősnek érzitek magatok a párotok gyerekeiért is, tiszteletre méltóak vagytok! Köszönet érte, ha nem vagytok ridegek, ha segíteni akartok! De fontos, hogy beszéljétek meg párotokkal, hogy mit is szeretnétek, mit tartanátok jónak, és együtt alakítsátok ki az új, közös családi életetek normáit, mert együttműködés és közös akarat nélkül nem lesz béke a családban!

A mozaikcsaládosság egyik legtöbb erőt kívánó próbatétele a sok-sok beszélgetés a közös élet normáiról.

Ezt nem lehet megspórolni. Aki belefárad, feladja, annak nem fog sikerülni, itt állni kell a sarat, mert nap mint nap vannak új helyzetek, amivel korábban nem kellett szembesülni. Eltart egy ideig, akár 4-5 évig is, amíg akár heti szinten adódnak újabb és újabb tisztázni valók. Ha ezeket nem úgy fogjuk fel, mint lépcsőket a közös jövő felé, hanem mint folytonos megtorpanásokat egy göröngyös úton, abból sok jó nem sülhet ki. Tényleg kimerítő, hogy folyton egyeztetni kell, ilyen vagy olyan helyzetben legközelebb mit fogunk képviselni, mit fogunk elvárni a gyerektől, de csak így fogja ő is megszokni, hogy már nemcsak az anyukája (apukája) figyel rá, s hogy amit mondunk, az közös megegyezés eredménye, nem holmi fölényeskedés. Így fogja a gyerek megérteni, hogy egy csapathoz tartozunk, s vannak közös szabályok.

A kezdeti ellenállás fokozatosan enyhül és felszívódik, ha kitartóak és következetesek vagyunk a közösen megfogalmazott elvárásokban, szabályokban. A legjobb, ha a gyerekkel együtt alakítjuk ki, azt is hangsúlyozva, hogy a kibővült családban kicsit más rend lesz, olyan, amiben mindenki szeretné jól és otthon érezni magát. El lehet magyarázni neki, hogy ezt a családformát azért hívják mozaikcsaládnak, mert mint a kirakósjáték darabjai, innen-onnan kerülnek a darabkák egymás mellé, amik együtt alakítják ki a képet. Ha az egyik nem akar illeszkedni a másik mellé, nem lesz eredménye a játéknak (erőfeszítéseknek). El kell mondani azt is, hogy több türelemre van szükség tőle is, és együttműködésre, aminek meg lesz a jutalma, ha majd a jó hangulatú közös programokat élvezheti. Mindezek jó közvetítése természetesen a szülő dolga, a mozaikszülőé inkább a nyitottság és türelem, hogy beérik a jó tervezés és hozzáállás.

Í R J A T O K !

A mozaikgyerek és -szülő kapcsolatáról még lesz szó bőven, de a következő bejegyzésben a harmadik nehézség lesz a téma, vagyis az egyszülős háztartásba bekerülő apák szerepkonfliktusa: saját gyermekeik nevelésében alig vehetnek részt, párjukéiban még kevésbé. Van középút...??