47. Mi jut eszedbe a mozaikcsaládról? - Egy felmérés eredményei

Néhány hete egy kis internetes felmérést végeztem. Nem reklámoztam agyon, nem is futott sokáig, ezért ez csak amolyan „hangulatjelentés”, de annak érdekes.  Arra voltam kíváncsi, milyen érzések kapcsolódnak a mozaikcsalád fogalmához. Az alábbiakban ennek összefoglalóját teszem közzé. Mindenkinek köszönöm, aki részt vett benne!

A felmérés kérdései:

1.    Kérlek, írd be az első szót, ami eszedbe jut erről: mozaikcsalád
2.    Mi az, amit a legjobban szeretnél ebben az új családodban? (vágy)
3.    Mi okoz neked ezzel kapcsolatban problémát? (probléma)
4.    Mitől tartasz leginkább ezzel kapcsolatban? (félelem)

Egy kis statisztika

Legtöbbször a következő kifejezések tűntek fel: szeretet, család, mi, nehéz, elfogadás, remény.

Válaszadók és jellemző válaszaik:

6 férfi, 38-45 évesek:

1.    vágy: nyugalom, egység, béke
2.    probléma: leginkább semmi
3.   félelem: az elfogadás, megfelelés hiánya, tehetetlenség pl. a gyereknevelésben

11 nő, 34-44 évesek:

1.  vágy: egység, nyugalom, boldogság, a mozaiktagok kölcsönösen szeressék egymást
2.   probléma: exek, elvárások, a kapcsolat a mostohagyerekekkel, nincs összhang
3.   félelem: tehetetlenség az exekkel, mostohagyerekekkel kapcsolatban; hogy nem tud hosszú    távon jól (együtt)működni a párkapcsolat és a család

14-en hiányosan válaszolták meg a kérdéseket, de a legjellemzőbb válaszok: elfogadás, család, megfelelés, remény.

Következtetések

1., Az első érdekesség, hogy bár több felületen is megjelent a felmérés, nagyon kevesen vállalták, hogy kitöltik. Feltételezésem szerint arról van szó, hogy nagyon személyes, és nagyon kényes témára kérdeztem, amely sok esetben a családi/párkapcsolati kudarcainkat is érinti. Ilyesmiről az ember nemhogy nem szívesen vall, de ha lehet, messze el is kerüli a témát. Pedig megannyi tapasztalat támasztja alá, hogy sokszor már az is elindíthat egy problémából történő elmozdulást, ha beszélünk róla egy kívülállóval, vagy pont sorstárssal. Megváltozhat a szemléletmódunk, elkezdhetünk másképp tekinteni a problémára, és így jobb válaszokat adni a bennünket foglalkoztató kérdésekre.

2., A „mozaikcsalád” kifejezés elég vegyes reakciókat váltott ki, mégis a legtöbb arra a vágyra vonatkozik, hogy szeretnénk magunkat egy egységes, szeretetkapcsolatokon alapuló családként látni. Ami persze nehéz mutatvány ebben a formációban. 

3. Érdekes volt látni a férfiak és nők eltérő hozzáállását a meglévő problémákhoz. Mondhatni, tipikus, hogy a férfiak nem nagyon beszélnek nehézségekről, mintha nem is léteznének problémák. Persze amikor a jövővel kapcsolatban merül fel a kérdés, már más a helyzet. A nők ehhez képest – helyesen, nem magukban elnyomva – szóvá tették, hogy mind az exekkel, mind a családhoz tartozó gyerekekkel kapcsolatban vannak nehézségeik.

4., Amikor a jövőbeli félelmekre kérdeztünk rá, kiderült, a legerősebb aggodalom a kirekesztettség mellett az új család okozta bonyodalmakkal kapcsolatos tehetetlenségérzettel függ össze. Attól félünk leginkább, hogy képtelenek leszünk hosszú távon jól menedzselni mozaikcsaládunkat, elsimítani a gyerekekkel kapcsolatos feszültségeket, s megőrizni a párkapcsolati összhangot.

5., Érthető, hogy mindezek miatt legfőbb vágyunk a nyugalom, és az egység megtapasztalása.

Bár a felmérésben nagyon kevesen vettek részt, mégis jól kirajzolódnak a mozaikcsaládokban tapasztalható legáltalánosabb nehézségek, félelmek és vágyak. Ahhoz, hogy ezek ne elmélyüljenek, hanem inkább a kívánt cél irányába elmozduljanak, az első, hogy szembenézünk velük, és a társunkkal elkezdünk róluk komolyan beszélgetni. Sajnos sok esetben félünk ezektől a beszélgetésektől, a konfrontációtól, és inkább a szőnyeg alá seperjük a problémáinkat. 

Érdemes úgy hozzáállni a nehezebb témákhoz, hogy tisztázzuk: nem a „győzelemre” hajtunk, nem arra, hogy „ledaráljuk” a másikat, mert azt gondoljuk, valamit ő csinál rosszul, hanem a célunk az: LEGYEN BÉKESSÉG ÉS ÖSSZETARTÁS a családban! És ennek érdekében gondoljuk végig:

1., az, ahogy eddig csináltuk, milyen eredményeket hozott,

2., s amivel elégedetlenek vagyunk, hogy csinálhatnánk másképp.

Vegyünk egy nagy levegőt, és próbáljunk meg annak a szemszögéből tekinteni a problémánkra, aki azt véleményünk szerint okozza. Ha ugyanis arra várunk, hogy mindig más változzon, s mi semmit nem alakítunk a saját hozzáállásunkon, ugyan mitől tudna változni a helyzet?? A szemléletváltás és nyitottság csodákra képes!

Ha pedig nehezen jönne a csoda (mozaikcsaládban ez nem ritka), célszerű segítséget kérni a nehézségek megoldásához. Ajánlom a blogon található konzultációs lehetőséget, keress bizalommal!

ÚJRAKEZDENI ÉR!!!

39. Párkapcsolat, haladó szint

Ezt kell kitűznünk magunk elé, ha mozaikcsaládban kezdünk gondolkodni, hogy ezúttal működjön a kapcsolatunk, mégpedig hosszú távon és kielégítően.

Volt egy kis szavazás a Facebook-oldalon arról, hogy milyen nehézségek befolyásolják a válás után szövődő új kapcsolatunkat, melynek eredményei itt láthatók:

 

Ha megnézzük, szépen kijött, hogy a párkapcsolati stabilitás meghatározó jelentőségű a családokban, és most szándékosan nem csak a mozaikcsaládokról beszélek. Ha ezt annyira pontosan érezzük, vajon min múlik mégis, hogy működik-e, és hogy mennyire tartós?

Van néhány alaptétel, amiből ki lehet indulni, és amelyekről szakirodalmak sora szól, én nem is bátorkodom pár bekezdésben összefoglalni, csak néhányat megemlítek, hogy aztán kiegészítsem a mozaikos „specialitásokkal”. 

Ilyen pl. az első közös gyerek érkezése, mely által szerelmespárból (szerelmes?) szülőkké válunk, és ez olyan szintű változásokat hoz mind személyiségünkben, mind életünkben, amire nem készülünk fel (bár lehetne). Azon kapjuk magunkat, hogy a kis jövevény mintha kitakarná a képből párunkat, legalábbis mintha más fényben kezdenénk látni őt, és ő minket, és ez nem feltétlenül előnyös. Tudunk/akarunk-e időt egymással? Tudunk/akarunk-e egymás társa is lenni továbbra is, a szó legteljesebb értelmében; támasza és partnere, vagy csak a napi nehézségeket akarjuk valahogy túlélni, amihez akár egy nagyszülő segítő jelenléte is megfelelő lenne.

Elkezdjük a hibakeresést, és már nem arra koncentrálunk, amiért egykor összejöttünk, hanem arra, mi minden távolít el párunktól. Felnagyítjuk, kimerevítjük a nem tetsző tulajdonságait, szokásait, és győzködjük magunkat arról, hogy ezekkel nemhogy együtt élni nem lehet, de megváltoztatni, neadjisten megbeszélni sem tudjuk! Belső vitáink során levezetjük, miért látjuk jól mi a helyzetet, s ítéletet mondunk, mielőtt párunk bármit is hallana mindebből. Ahogy Pál Feri mondja, az idealizálást követően egyszercsak démonizálni kezdjük párunkat, s azt is hozzáteszi, mintegy megnyugtatásul, ez egy fejlődési foka kapcsolatunknak. A cél, hogy a reális látásmódig eljussunk, de sajnos sok párkapcsolat nem éri ezt meg… Kierkegaard-t idézte találóan, aki azt mondta: „A szerelem teljessége az, amikor szeretjük azt a valakit, aki boldogtalanná tett minket.” Na, idáig nehéz eljutni, mert olyan nagyon nehezen bocsátunk meg, és olyan nagyon szeretjük a sebeinket nyalogatni!

Az is alap, hogy megmaradunk-e kíváncsinak egymásra? Merő udvariasságból milyenvoltanapodot kiáltunk, és meg sem halljuk a választ. Meg sem próbálunk rezonálni arra a lelkiállapotra, amiben párunkat találjuk, félretéve jól előkészített várakozásainkat, mondandónkat.

Érdekel-e, mi jár a fejében, mikor nem vagyunk vele, milyen egyéni tervei vannak a jövőre nézve, tudjuk-e támogatni abban már azzal is, hogy komolyan vesszük álmait? 

S ha már itt tartunk, képesek vagyunk-e fejlődni egymás mellett, de nem egymástól el? Vagyis adunk-e énidőket a másiknak, amikor is alkothatunk, tanulhatunk, növekedhetünk?

De ugyanígy: elengedjük-e egymást csak úgy, néha, társasági életet élni, lazulni?? Ez is kell, akkor is, sőt akkor igazán, amikor már gyerek is van. Mert így tudunk egymáshoz és a családhoz feltöltődve és jóleső hiányérzéssel közelíteni, amit ki akarunk elégíteni, minőségi együttlétekkel.

Az együttlétet pedig olyasmik tehetik minőségivé, mint az egymásra figyelő beszélgetések, (meg)hallgatások, nevetés, játék, testkontaktus…

Ezek olyan alaptényezők, amelyek a mozaikcsaládban is eldönthetik a kapcsolat tartósságát.

De ott még hozzájöhetnek olyasmik is, mint pl. elfogadom-e páromat a hozott „csomagjával” (gyerek, ex, múlt…)? Tudok-e társa lenni a megoldatlan problémák megoldásában, minimum azzal, hogy mellé állok, támogatom? Elfogadom-e, hogy nem én leszek számára az egyetlen fontos személy, mert van már valaki, aki hamarabb érkezett, és marad is, még ha külön is él tőlünk… És hogy a magánéletünk, intimitásunk sem tud annyira szabad lenni, mert olyan sok mindenkihez kell alkalmazkodnunk? Ha úgy adódik, tudunk-e szülőtársak is lenni, a sok egyéb partnerség (lelki, élet-, szexuális ) mellett?

Ezeket legelőször magunkban kell letisztázni, majd elengedhetetlen, hogy partnerünkkel is megbeszéljük, nyíltan, akár a kellemetlenséget is felvállalva, hogy (elsőre) nem azt halljuk, amit szeretnénk. Jobb, ha korábban derülnek ki az ellenérzések, félelmek, mint már benne, a "sűrűjében". Valójában minden nehézségre lehet megoldást találni, de csak akkor, ha tudunk róluk! Pl. mozaikcsaládoknál kifejezetten jól jöhet, ha a gyerekek másik szülőnél tartózkodását összehangoljuk, mint a mi esetünkben is, mert így rendszeresen lehet számítani a gyerekek nélküli, felnőtt napokra, így programokra is. Ilyenkor olyasmit is megtehetünk, amit gyerekünk, pláne a párunk gyereke jelenlétében nem igazán... Mi a mai napig páros hétvégének nevezzük ezt férjemmel, pedig már van egy közös kicsink is, aki természetesen velünk van ilyenkor is. Meg is kérdezte nemrég az egyik barátnőm, mikor jeleztem a meghívására, hogy az a nap a mi páros hétvégénkre esik, hogy hogy mondhatok ilyet, mikor már hárman vagyunk...?  Hát, én még mindig így tartom számon :)

Úgy is mondhatjuk, a mozaikosság nehezített pálya, haladóknak való, már csak természetéből fakadóan is, ugye, hiszen a kezdő szintet előző, kudarcba fulladt kapcsolatunkkal túlléptük. Persze kissé erőltetett párhuzam, hiszen a kudarctól hogy válhatunk haladóvá valamiben? Hát pont ezért, tanulásra, fejlődésre kell felhasználnunk, az akadályból lépcsőt kell építenünk!

Ezért mindaz, ami előzőleg nem úgy sikerült, mint elképzeltük legszebb álmainkban, ezúttal összejöhet, ha odafigyelünk a buktatókra, tudatosan, tervezetten építgetjük kapcsolatunkat, és felkészülünk a várható nehézségekre is. Megpróbálunk például az új kapcsolatunkban/mozaikosodó családunkban olyan belső (védelmi) rendszert kiépíteni, ami minden családtag számára biztonságot ad.

Erről lesz szó a következő bejegyzésben.

36. Családtámogatási csomag – és a „bónuszok”, amikről nem beszélnek

Merthogy mást is kaphat a lelkes ifjú pár, amikor belevág a családalapításba, felvérteződve a legújabb támogatásokkal. Milyen hangos volt a bejelentés fogadtatása, és milyen kettős: egyrészt lelkesedés, öröm, hogy végre olyan segítséget kapnak a fiatalok az életkezdéshez, amiből minden eddiginél többre telik az álmaik megvalósításához; másfelől a józanságra intő, kiábrándító kritika. Huszonéves szerelmesek mit értenek majd meg mindebből? 

Nem célom politikai szempontból elemezni a csomagot, engem – mint ezt-azt már megélt (lásd Magamról c. lapfül) embert – mindössze elgondolkodtatott, hogy a kihirdetett reformtámogatások vajon képesek-e meghozni a várt eredményt, vagyis a pozitív demográfiai változást. 

Belegondoltam, hogy ha manapság minden második házasság válással végződik, és több mint félmillió az egyedülálló szülő, s 150 ezer körüli mozaikcsaládról tudunk (valójában mindegyik szám magasabb), akkor mi lesz azokkal a fiatalokkal, akik ma a bőkezű támogatáson felbuzdulva családot alapítanak/vállalnak, felvesznek milliós kölcsönöket, majd x év múlva maguk is a statisztikát erősítik, mert mitől változna a tendencia, ha annak okaival nem foglalkozunk…? (Lásd. Kapocs, 2016/3. szám, Újjáalakuló családok – változó szerepek, minták, újféle társadalmi érték(t)rend c. írásom, amely Mozaiko-Sokk c. Facebook-oldalon is megtalálható.)

Kamatostul kell visszafizetniük a „támogatást”!!

Nem szeretnék vészmadár lenni, mindössze fontosnak tartom felhívni arra a figyelmet, hogy a családalapítással még nem értek véget a feladatok. Tulajdonképpen minden, ami erőpróba és igazi eredmény, az ezután kezdődik. Tudjuk, hogy egy pár kapcsolatának első nagy kihívása az első gyermek megszületése. Ebben a rendszerben rövid időn belül 3-4 gyermek megszületése a „legjövedelmezőbb”. Ma, amikor a megváltozott társadalmi helyzet, az erős urbanizáció és főváros felé áramlás következtében egyre többen kezdenek új életet szüleiktől távol, közel sem kaphat annyi segítséget egy friss szülőpár, mint 30, 40 évvel ezelőtt, és régebben, amikor nemcsak a nagyszülőkkel, de más hozzátartozókkal is jobban megoszthatók voltak a napi feladatok. Most inkább azzal kell megküzdeni, hogy a megélhetésért hajtó és este hazaérkező férj ne egy kimerült, a gyerekek által lestrapált nőt kapjon odahaza, mert az egyenes út a válás felé. 

Ehhez ki ad támogatást? Muníciót? Lelki segítséget? Párkapcsolatit? Logisztikait? Rugalmas munkaidő…? Stb. stb…

Nem tartanám ördögtől valónak, hogy amikor a családtámogatásokról beszélnek a törvényalkotók, akkor ne csak egy gyerekkacajos, babarózsaszín jövőképet rajzoljanak fel, hanem igyekezzenek arra is felhívni a figyelmet, hogy milyen felelősséggel jár a családalapítás, és legyenek rajta, hogy a megkötött házasságok stabilabbak legyenek (megfelelő társadalmi környezettel, szociálpolitikával, lelki egészségvédelemmel stb.). Talán nem arra számítanak, hogy a felvett támogatásoknak köszönhetően kevesebb lesz a válás is, merthogy a párok belekényszerülnek a helyzetükbe, hiszen ez legalább annyira álságos mintázat lenne, mint amikor a múltban azért maradtak házasságban a párok, mert „nem volt szokás” válni.

Csodálatos dolog a család, pláne a nagycsalád.

 Fantasztikus lenne, ha a beharangozott támogatások nemcsak pozitív demográfiai adatokkal szolgálnának majd, s főleg nem adósságba hajszolt, feladataik alatt összeroskadt és felbomlott családokat eredményeznének, hanem termékeny, hosszú távon eredményes és boldog társadalmat tudnának megalapozni!