7. A mozaikcsalád pozitívumai...??? Heee???

Bizony, bizony, pozitívumai!  Anélkül, hogy összefüggésbe hoznánk mindezt bármiféle bizarr, mazochista fantáziákkal...

De ki számára jelenthet bármiféle pozitívumot az a családszerkezet, amelyikben semmi sem állandó, kivéve a változást?

Ahol újra kell definiálni a  családi szerepeket – sőt, a legjobb, ha nem is definiálunk semmit, hiszen a következő pillanatban talán megint újra kell gondolni...

Amelyikben egyszerre (vagy épp hol így, hol úgy) vannak jelen szülők és "nevelő" (pót?/ajándék?/mostoha?/mozaik) szülők, testvérek és mozaiktesók és/vagy féltestvérek. Huhhh... Ja, és nagyszülők, pót-nagyszülők, rokonok itt, ott, amott... :)

És jövés-menés, logisztika, egyeztetés, hátizsák be-ki, teríték két/három/négy/öt stb... főre. 

Nna, hát pont ez az! Ez mind-mind pozitívum, elég csak máshonnan szemlélni. Nem olyan közelről, a jelen idegőrlő, kétségbeejtő testközeléből, hanem valamivel távolabbról vagy magasabbról, és máris kezd kirajzolódni a sokféle mozaikból a műalkotás... :)  Vagy egy sajátos torzó – ki hogy akarja látni, mert azért ez is számít egy kicsit :)

Amikor a családban nincsenek merev szabályok arról:
- hogy csakis ezen vagy azon az ágyon /kanapén lehet aludni,
- hogy csakis ebben és ebben a sorrendben lehet a hétvégi pihenést-takarítást-étkezést-nagymosást-kirándulást stb. végigcsinálni
- mikor kinek mit szabad és mit nem,
akkor elkezdünk egy kicsit spontánabban élni, ami csak az elején kergeti őrületbe az embert, de idővel valahogy mutálódni kezd, és rájön, hogy ebben tulajdonképpen egyfajta szabadság van, kötetlenség, tehát a viszonylag gyakori változásokból adódó lazaság átveszi a helyét az olykor rugalmatlan, vaskalapos házirendnek. Vagyis: 

mozdulatlanság, korlátozottság   vs.  változatosság, felszabadultság

 Ahol mentesülünk a szigorúan vett anya/apa szerep alól, merthogy mi leginkább apa/anya párja vagyunk. Nem szükséges teljes valónkkal belefeszülni annak, a fantáziánkban élő szülőszerepnek, ami talán csak a mi privát megfelelési kényszerünk, s biztosak lehetünk benne, hogy a nevelt gyerekünk sem kéri rajtunk számon. Arra érdemes felkészülni, hogy újonnan bejövő családtagként nem fognak a gyerekek tárt karokkal várni. Minek nehezítenénk a saját dolgunkat azzal, hogy egyből tekintélyszemélyt akarunk játszani? Azzal akár el is lehetetleníthetjük a jó, bizalmon alapuló viszony kialakulását. Inkább koncentráljunk a párunkra, és járjunk nyitott szemmel, füllel, és leginkább: szívvel, vagyis figyeljünk a körülöttünk élő gyerekekre, érdeklődjünk és támogassuk őket, amennyire tudjuk. Lesz még erről szó ezen a blogon, mert ez az egyik kulcsa a hosszú távú és békés mozaikosságnak. A gyerekeknek erős felnőtt párkapcsolat ad biztonságot, amiben nem lehet egymásnak kijátszani a másikat. Ha ebben jók vagytok, jönni fog a szülőség is, el fognak fogadni a gyerekek, anélkül, hogy rágörcsölnétek.

"az én házamban...!!!" "én döntöm el" "velem így nem viselkedhet" 

vs.   

"beszéljük meg", "osszuk el a feladatot", "a helyzetével viaskodik, nem veled" 

Milyen izgalmas, amikor egy mozaikcsalád ifjú tagja ballag/konfirmál/18 éves lesz/premiere lesz/esküvője lesz stb.... Ki legyen ott? Egymillió forintos kérdés... Hát, véleményem és tapasztalatom szerint, ahol a családtagok épp tartanak egymással. Talán az első év szerelemittas állapotában bárhova elmegyünk, ahová párunk hív, még a gyerkőce hegedűvizsgájára is, de a "kijózanodás" után lehet, hogy néha inkább hátramaradnánk. Aztán szerencsés esetben pár év múlva ott tartunk, hogy már mi hívjuk párunkat a mi gyerkőcünk eseményére, mert azt érezzük, mi így vagyunk egy család, összetartozunk.

A rokonság lehet, hogy "sok", de szerencsés esetben pont elég – vagyis pont annyira akar behelyettesíteni minket elődünk helyébe, hogy az ne fájjon. Semennyire. S közben pusztán nyitott ránk és a csatolmányainkra, mint bárki idegenre. Na hát, ez nagyon nem könnyű, senkinek sem, de az a jó benne, hogy lehetőséget ad nyitottságunk és kíváncsiságunk határainak feszegetésére. Toleranciára, igen, pont most, pont itt...

S a testvérség-felebarátság megannyi formációja a gyerekek körében hol szépen, hol durván, de szép lassan együttműködésre, elfogadásra, tiszteletre neveli a mi kis csemetéinket. Rájönnek ugyanis, hogy egységben az erő, többre mennek együtt, mint külön-külön, netán ellenségeskedve – legyen szó játékról, a szülők fűzéséről, egymásnak falazásról, kölcsönökről vagy bármiről. Arról, hogy előbb utóbb még "igazi" testvér nélkül is megtapasztalhatják, hogy lesz valaki a családban, akire most, és majd felnőtt korban is számítani lehet. Ráadásul érdekes, hogy ha egyszer megtalálják egymással a hangot, akkor sokkal hamarabb és tartósabban képesek barátok lenni, mint az igazi testvérek. Hát nem szép?? :) Remélem, nem csak álom, de ha nagyon más tapasztalaitok vannak, akkor kérlek, osszátok meg itt!!

"én gyerekem, te gyereked", "tesó-nem tesó" "nekem nem apám/anyám" 

vs. 

"Béla/Joli/apu/anyu/mozaikmami/-papi/-tesó/-nagyi/féltesó/..."

Hát, lehetne még sorolni, mennyi mindenben érdemes elkezdeni másképpen gondolkozni (saját és családunk jól megfontolt érdekében). Erre utaltam valahol az első bejegyzések egyikében a határaink feszegetésével kapcsolatban. Jó kis lélektani és önismereti kirándulás ez a mozaikoskodás, mert miközben minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy megértsük a másikat, aki magából kikelve magyarázza a saját igazát, amit a még nem eléggé "kilazult" szokásrendszere, szemléletmódja diktál, közben azt is próbáljuk megfejteni, hogy mi mit tudnánk még hozzátenni az ügyhöz, hogy működjön, mi az, amiről ki kell mondani, hogy "ahh, bagatell..." és nagy levegő után máshogy állni a dolgokhoz. Vagy fordítva – végül is nem ez a lényeg, hisz egyikünknek sem könnyebb ez az egész. 

Húúú, ez favágó munka a javából! Kemény. Szóval azt egy szóval sem mondom, hogy mindez, amiről írogatok a szép világos szerkesztőfelületre, az irtóra könnyű kis mutatvány. Perszehogy nem. Többrendbeli vitázás/veszekedés/szakítópróba/engesztelés/megkövetés/megbocsátás/újra nekifutás az ára.

Dehát minden érték, amit létrehozunk, az csak kemény munkával lehetséges. 

Elértem mondandóm végéhez: ha valaki azt gondolja, hogy a mozaikosok összevissza-áttekinthetetlen élete merő értéktagadás és a hagyományos család értékrendjének megcsúfolása, az téved. Nagyon is fontos, talán még fontosabb, mint másutt, hogy idővel sikerüljön kialakítani egy nagyjából mindenki számára elfogadható értékrendet és rendszert, amelyben mindenki megtalálja helyét, amelyet egykor elveszített...

Végezetül álljon itt egy idézet egy német szerző nálunk is kapható könyvéből. Ő egy reménykeltő kutatásra hívta fel a figyelmet:

„2002-ben jelent meg annak a vizsgálatnak az eredménye, amely a szülők válásának következményeit rögzítette az időközben már felnőtt gyerekek körében. Az eredmények a patchworkcsalád alapítása mellett szólnak. Ez a családforma ugyanis segít abban, hogy a válás következményeit, amennyire csak lehet, enyhítsék.”[1]

---

[1] Stefanie Glaschke: A patchwork család. Segítség a békés együttéléshez. Budapest, Saxum, 2013., 137. o.

6. Miért szól az egyszülőknek is?

Kicsit visszakanyarodnék az elejére, hogy elidőzzünk annál a kérdésnél, hogy miért is szólhat ez a blog egyszerre az egyedülálló szülőknek és a már újra családban élőknek.

A legtöbb esetben elmondható, hogy a mozaikcsaládosok párjának legalább egyike bizonyos ideig egyedülálló szülőként élt ((nekem speciel mindössze egyetlen személyes ismerősöm van, ahol az apa elköltözését követően szinte azonnal lett új párja anyának, persze az összeköltözés azért kicsit lassabban ment)). Így megtapasztalhatta a válás utáni életmód és -ritmusváltás minden izgalmát és ne tagadjuk: nehézségét, újragondolhatta a gyereknevelésről alkotott eddigi képzeteit, alkalmazkodva a gyerek új, vándor életmódjának velejáróihoz és a családi-rokoni kapcsolatok némi átszíneződéséhez.

Kitalálhatta, hogy az új anyagi körülmények között hogyan lehet a legjobban kijönni, felfedezte az eddig a felszín alatt huncutul megbúvó erőforrásait, amelyek révén másodállást, pluszmunkákat vállalhat, s kifizetheti azokat az iskolai ( + szakköri, vakációzós, gyerekzsúros etc.) pluszköltségeket, amelyekre a tartásdíjból már nem futja. 

Aztán – amennyiben kifejezetten nem zárkózik el tőle –, szerencsés esetben jön az új szerelem. S vele együtt az újabb életforma, de még akár újabb játékosok is a partneren kívül, talán nem is egy :)  Az még hagyján, hogy az elején csak hébe-hóba találkozgatnak, gyerekek nélkül, de eljön az az idő, amikor óhatatlanul fejest kell ugrani a mélyvízbe – s ez jó, ha nem éri teljesen felkészületlenül az ember lányát-fiát.

 Nem lenne rossz például többet tudni arról, hogy a megismerkedést követően körülbelül mikorra érdemes időzíteni a találkozást a gyerek(ek)kel, s hogy annak van-e optimális koreográfiája. Ha megtörtént a találkozó, s mindenki ép bőrrel megúszta, meg még a következő jó párat is, és néhány hónap múlva már esetleg az összeköltözés is felmerül, azt hogy lehet úgy megoldani, hogy lehetőleg már az elején elkerüljünk néhány lehetséges későbbi konfliktusforrást (magánszféra, közös tér vagy pl. az egyéni holmik helye a ritkán jövők számára stb.). Hogyan viszonyuljunk a közös időtöltések kiadásaihoz? Ki mit fizet, kinek, ha nem, miért nem.... Vááááá, nagyon cikis-kínos helyzetek elsőre, amelyek rendszerint (és törvényszerűen, talán) totálisan mások, mint az eredeti családban voltak. Régi és új rokonság, ünnepek, láthatások.... hm, hm...
Fel lehet ezekre is készülni!

Aztán: a szerelem. Az ideje, helye, a hogyanja... Újra felmerül a kérdés: nálam vagy nálad? Nálunk,  de mikor a gyerek már alszik vagy a másik szülőnél van. Semmi sem egyszerű. Féltékeny vagy? A gyerekre? Hülye vagy? Az exre? Na ne már...! Ja, hogy akkor miért sms-ezünk, csetelünk, telefonálunk éjjel tízkor?

Stb., stb...


Fel lehet készülni.

Hányszor hallani ilyesmit: ha én ezt tudtam, volna, ha ezt nekem elmondta volna valaki korábban, stb., mennyi mindent megelőzhettünk volna, mennyire másképp alakulhattak volna a dolgok...

Hát tényleg! És mennyire jó, hogy ma már nemcsak pszichológushoz, lelkészhez stb. fordulhatunk és/vagy könyvet vehetünk (pl. Fischer Eszter: Modern mostohák, a páromnak gyereke van című, ez idáig egyetlen magyar nyelvű, mozaikcsaládoknak szóló művét, amelyről a későbbiekben még lesz szó 2021. évi update: azóta már van más olvasnivaló is magyarul, lásd a Látni, olvasni érdemes fület), hanem emellett vannak virtuális közösségek is, ahol hús-vér sorstársak osztják meg élettapasztalataikat, dilemmáikat, félelmeiket, de sikereiket is, s kapnak ugyanebben a közösségben megértést, empátiát, és még akár működőképes tanácsokat is. Sőt, nem egy ilyen közösség tagjai (apraja-nagyja) a monitorok mögül felállva időnként találkoznak is egymással.

Drága Olvasó! Ez a blog neked is szól, ha te is egyedülálló szülő vagy, esetleg már épp a mozaikcsalád formabontó formációja felé lépdegélsz – vagy ha a közeledben él(nek) ilyen bátor teremtmény(ek), akiknek kívülről talán sokszor kusza, vándormadár életét nem lenne rossz kicsit jobban megérteni...

Legyél te is tagja ennek a közösségnek: olvasóként vagy hozzászólóként, aki szintén fontosnak tartja megosztatni a tapasztalatait, hogy minél jobban megismerjük egymást, és a legjobb limonádét keverjük ki a rendelkezésünkre álló citromból (a'la Nagy Anna)!

Oszd meg, kérlek azokkal, akik számára mindez érdekes lehet!

Köszönettel!!

:)

5. "Az élet nem habos torta..."

Virág elvtárs megmondta.

Jó, jó, szép dolog az együttműködés, meg a megértés, meg az önfejlesztés (határaink feszegetése...?) de mi van, ha tényleg nem megy?

Mi van, amikor volt házastársunk mindent elkövet, hogy borsot törjön az orrunk alá, és a gyereket sem kíméli kitűzött céljában? Mondok példákat: nála lenne hétvégén a gyerek, de az utolsó pillanatban, mondjuk pár órával az "átadás-átvétel" előtt azt mondja, mégsem lesz jó, közbejött valami. És ezt két-három havonta egyszer-kétszer megcsinálja. Az hagyján, hogy nem érdekli, mi hogy oldjuk meg az esetleg betervezett programunkat, netán pihenésünket, de az sem érdekli, hogy a gyerek mennyire várta a találkozást vele, s mekkora csalódást okoz neki hirtelen húzásával. Nyilván az sem, hogy ilyenkor ránk hárul, hogy a gyereket megvigasztaljuk, saját programunkat hirtelen átszervezve valamilyen kárpótlást találjunk ki, s amilyen lúzerek tudunk lenni, még ki is mentjük őt, nehogy a gyerekben negatív kép alakuljon ki róla, a ritkán látott szülőről. S a gyerekek ezt jobbára el is várják, nem szeretnek rosszat hallani szüleikről, még ha tudják is, hogy mikor ki a hunyó – a szív és a vér törvényei felülírják a racionalitást, s ez bizonyára így is van rendjén. 

Vagy például kap egy ígéretet a gyerek volt párunktól: egy közös programot, egy ajándékot, vagy hogy ott lesz egy fellépésén, meccsén stb. – s hopp, valami megint közbejött, másra kellett a pénz, nem engedték el a munkahelyéről stb., stb...  

Esetleg nem fizeti a (különben egyáltalán nem vállalhatatlan összegű) tartásdíjat, vagy megvárja, hogy szóljunk, kérjük, mintha az nem is a közös gyerek érdekét szolgálná, hanem esetleg a sajátunkat.

És így tovább... Csak ezt az egészet valahogy túl kell élni, különösebb kirohanások nélkül, sőt, tulajdonképpen még jó képet is vágva hozzá, nehogy azt érezze a másik, hogy elevenünkbe talált, mert annál szívesebben fogja ezt játszani velünk. S jól tudjuk, hogy bár velünk játszik, de a gyerek szenved jobban, amit meg inkább enyhítenénk.

Szomorú ez – elképesztő, milyen változatos formában képesek ezt megtenni egymással a drága, valaha egymást ölelő, most inkább gyilkoló "exek", biztosan az olvasók is tudnának mesélni...

 Mit lehet tenni ilyen megromlott kapcsolatban, ahol nyilvánvalóan elvarratlan szálak vannak, kibeszéletlen sérelmek, le nem zárt érzések, elvárások, sőt, vágyak...? Asszimetrikus kapcsolat ez (mert az tagadhatatlan, hogy kapcsolatról van, volt és lesz is szó a két szülő között, válás ide, oda), amelyben valószínű, hogy a "gyengébb", sérültebb vagy érzelmileg kiszolgáltatottabb félnek van szüksége a kompenzációra, ezért keresi a lehetőséget ereje megmutatására. Ezért akadályozza adott esetben a láthatást, az ünnepek, vakációk rendjének korrekt, a gyerek szempontjait előtérbe helyező elosztását, és sajnos ezért nem állja meg, hogy ne tegyen megjegyzést a másikra a gyerek előtt, vagy utalgasson arra, mi mindent csinál rosszul...

S minthogy bizonyos értelemben nem egyenrangú felek állnak szemben egymással, vagyis érzelmileg más szintnél tartanak, ami befolyásolja a másikhoz való viszonyulást, kommunikációt, együtt(nem)működést, fontos, hogy aki előrébb jár, minden bölcsességét és lelki tartalékát latba vetve tartson ki, és ne menjen bele a játszmákba. 

Ne menjünk bele a játszmákba! 

Ami kipróbáltan nem működő helyzetkezelés, khm-khm..: hiszti, dühroham, fenyegetőzés, érvelés...

Működőképes "taktika": hatalmas önuralom és türelem, higgadt reakció, korrekt, sőt megértő és együttműködést kereső kommunikáció, amiben lehetőleg mindenkinek legyen valamennyire igaza (nyer-nyer megoldásra törekvés). Ezt persze gyakorolni kell, és jó, ha készülünk rá előre, hogy élesben lehetőleg ne az indulataink befolyásolják a reakciónkat, mert abból sok jó nem sülhet ki. 

Az a meglepő, hogy ez idővel tényleg képes működni, méghozzá azért, mert a méregfogát húzzuk ki a konfliktusainknak azzal, hogy nem úgy reagálunk, ahogy azoknak "értelmük" lehetne a másik számára.  Energiabefektetés, igen, de talán egy életre szóló, energiavámpír hadviselést csökkenthetünk le pár átmeneti évre, s ez végeredményben nemcsak nekünk jó, hanem gyerekünk is hálás lesz érte.

Persze minden eset egyedi, és sajnos vannak tényleg nagyon eldurvuló kapcsolatok, ahol esetleg más, egyéni problémák is felmerülnek, itt érdemes meggondolni mediátor bevonását, vannak, akik nagyon profi szinten rendezik a fennálló vitákat. Egyéb, gyámügyi, pszichológiai, jogi kategóriákat már nem is említek, az már egy komolyabb téma.

Tortára fel!! :)