Az apák...
Felmerülhet a kérdés, miért a kitüntetett figyelem az apáknak, férfiaknak ebben a témában, hogy egymás után a harmadik bejegyzés olvasható róla (és még nincs vége). Ha valaki nem követte volna a korábbi bejegyzéseket, az ő kedvükért elmondom, hogy nem holmi igazságtalan rangsorolásról van szó, a patriarchális társadalom tudatos megerősítéséről… Dehogy! Csak van egy feltevésem, mely szerint manapság gyakrabban fordul elő az olyan mozaikcsalád, ahol a férfi – aki sokszor maga is szülő – csatlakozik az egyszülős háztartáshoz, s ilyen formán talán ő van nehezebb helyzetben a beilleszkedés terén. Neki kell alkalmazkodnia egy kialakult szokásrendszerhez és életritmushoz, a gyereknevelés által meghatározott sajátos körülményekhez.
Ez egy feltevés, és
nagyon jó lenne, ha a kedves olvasóktól, főként a hasonló cipőben járó férfiaktól, édesapáktól kapnánk erről megerősítést vagy épp cáfolatot.
Az első nehézség, amiről előzőleg volt
szó, odáig eljutni ebben az új rendszerben, hogy tudatosítjuk: a párunkkal
ketten alkotjuk a család alapjait, s leginkább tőlünk, kettőnktől függ, hogy mit hozunk ki
belőle. Tehát nem rivalizálunk a gyerekkel, nem képzeljük ellenfélnek sem őt,
sem párunk előző házastársát, bármennyire erős a csábítás egy kis balhéra,
kioktatásra, erőfitogtatásra; mert a saját életünket kell élnünk a magunk
értékrendszere és felfogása szerint, nem azt, amit más diktálna nekünk. Ehhez
azért nagyon erős tudatosságra van szükség, kiállásra párunk mellett, s hogy képesek
legyünk nemet mondani, elhatárolódni olyan helyzetekben, amikor látványosan játszma vagy
manipuláció készülődik.
Na igen, de azzal óhatatlanul
találkozni fogunk mozaikszülőként, hogy szerelem ide, egyetértés oda, lesznek nevelésbeli kérdések, amelyekről
másként gondolkodunk. Így jutunk el a második nehézséghez, amivel a mozaikcsalád kialakulásakor
Egy apuka azt írta az előző blogbejegyzéshez kommentként, hogy nem tudja, ha gyerekes nővel hozná össze őt a sors, vajon kellene-e neki párja gyerekeit is nevelni, hiszen van nekik apjuk is. Beleszólhat-e a nevelésükbe? Szerintem az már egy jó kiindulási pont, ha valakiben ez a kérdés felmerül, s nem úgy áll hozzá, mint evidenciához, pro vagy kontra. Jó, ha eljátszunk a gondolattal, mi hogy szeretnénk fordított helyzetben.
Én például kifejezetten úgy éreztem, jó lenne, ha valakivel osztozhatnék ebben a feladatban, számíthatnék a mindennapokban egy hasonló értékrendű társ segítségére, mert apa távol van. Nem áthárítani akartam a feladatokat, csak megkönnyíteni, akár azáltal, hogy nem vagyok egyedül. Az tehát bennem fel sem merült, hogy ha megtalálom a párom, kizárjam őt a gyerekem életéből, és szinte csak lakótársként legyen jelen az életében. Persze, ez eleve lehetetlen is, hiszen az együttélés már önmagában is mintaadás, tehát valamilyen hatással akaratlanul is vagyunk egymásra, ha akarjuk, ha nem. De ezen belül elég széles a skála, hogy hol mennyire folynak bele a családtagok egymás életébe.
Azt sok helyen, szakkönyvekben, tanulmányokban lehet olvasni, hogy nem jó, ha egy mozaikcsaládban sajátunkként akarjuk nevelni párunk gyerekét. Mi sem várhatjuk el tőle ezt, ahogy a gyerektől sem, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, szó nélkül elfogadja. Ugyanakkor az együttélés előhoz olyan szituációkat, mikor szükség lehet a közreműködésre, megerősítésre. Azt szokták mondani, a kapcsolatunk a gyerekkel legyen inkább a barátsághoz hasonló, amiben nem kell tartania tőlünk, nem kell olyan elvárásoknak megfelelnie, amelyeket a szülei sem várnak el tőle. Ha e téren akadályba ütközünk, azt a párunkkal kell tisztázni, nem a gyerekkel. Ez a terepe a közös, új értékrendszer kialakításának, s csak akkor várhatunk el valamit a gyerektől, ha mi, felnőttek megegyeztünk benne. Talán triviálisan hangzik ez, mégis sok konfliktus lehet abból, hogy másképp látjuk az ideális lefekvési időt, barátokkal való bandázást vagy a pl. zsebpénz felhasználását. Könnyen megkaphatjuk a gyerektől az "anya/apa nem mondta", vagy súlyosabb esetben a "nem vagy az anyám/apám" felkiáltást, ha nem vagyunk elég körültekintőek. És ezzel még távolabb kerülünk a jó hatástól.
Az egyik legjobb módszer, ha kicsit amolyan szívesen látott vendégként kezeljük a gyerkőcöt, akivel kedvesek, érdeklődőek vagyunk, de nem erőltetünk olyasmit, ami nem tartozik kifejezetten ránk. Rendelkezésre állunk, ha szüksége van ránk, de nem érzünk késztetést, hogy apja helyett apja, anyja helyett anyja legyünk. És lássuk be: nem egyszerűbb ez így??
Hát, talán igen, talán nem. És itt érkeztünk el a becsatlakozó mozaikapucik nehézségéhez – már ha jó a feltevésem –, hiszen van egy eleve nehezített terep számukra, lévén ők a gyerek részéről "hívatlan" vendégek, akiben még azt is láthatják, hogy távol élő szülőjük helyét akarják elfoglalni. Idő kell ahhoz és a mindennapokban sok-sok tapintatos megerősítés, hogy megnyugodjon, senkit sem fog elrabolni az "idegen", senki szívét, szeretetét, sőt, még inkább neki is kicsit több jut, ha majd hajlandó lesz elfogadni. És ez bizony nem az a mutatvány, amit napokban, hetekben mérünk, hanem sokkal inkább években. Idegőrlő tud lenni a visszautasítás, az ellenállás, de nagyon fontos tudatosítani, hogy ez az ismeretlen helyzetnek szól, a ki nem mondott félelmeknek. Ilyen környezetben könnyebben kiéleződhetnek azok a konfliktusok, amik tipikusan nevelési helyzetek: rendrakás, tiszteletlen kommunikáció, túlzott internetezés stb. Bosszant, hogy (még) nem fogad el bennünket, mint szülője párját, esetleg úgy érezzük, direkt borsot akar törni orrunk alá, ezért érzékenyebbek leszünk a számunkra elfogadhatatlan viselkedésre, s egy kicsit meg akarjuk mutatni, hogy felnőttként mi megmondhatjuk, mit hogy kéne csinálnia. Valószínűleg igazunk is van, és miért is ne akarnánk, hogy jólnevelt legyen a gyerek – de ez az a pillanat, amikor jobb nagy levegőt venni és hátrébb lépni, mielőtt a "nevelésbe" kezdenénk. Ez nagyon, nagyon nehéz. Ahogy az is, hogy aztán indulatok nélkül beszéljük meg párunkkal, akit könnyen két tűz közé kényszeríthetünk.
Drága édesapák (vagy édesanyák), akik felelősnek érzitek magatok a párotok gyerekeiért is, tiszteletre méltóak vagytok! Köszönet érte, ha nem vagytok ridegek, ha segíteni akartok! De fontos, hogy beszéljétek meg párotokkal, hogy mit is szeretnétek, mit tartanátok jónak, és együtt alakítsátok ki az új, közös családi életetek normáit, mert együttműködés és közös akarat nélkül nem lesz béke a családban!
Ezt nem lehet megspórolni. Aki belefárad, feladja, annak nem fog sikerülni, itt állni kell a sarat, mert nap mint nap vannak új helyzetek, amivel korábban nem kellett szembesülni. Eltart egy ideig, akár 4-5 évig is, amíg akár heti szinten adódnak újabb és újabb tisztázni valók. Ha ezeket nem úgy fogjuk fel, mint lépcsőket a közös jövő felé, hanem mint folytonos megtorpanásokat egy göröngyös úton, abból sok jó nem sülhet ki. Tényleg kimerítő, hogy folyton egyeztetni kell, ilyen vagy olyan helyzetben legközelebb mit fogunk képviselni, mit fogunk elvárni a gyerektől, de csak így fogja ő is megszokni, hogy már nemcsak az anyukája (apukája) figyel rá, s hogy amit mondunk, az közös megegyezés eredménye, nem holmi fölényeskedés. Így fogja a gyerek megérteni, hogy egy csapathoz tartozunk, s vannak közös szabályok.
A kezdeti ellenállás fokozatosan enyhül és felszívódik, ha kitartóak és következetesek vagyunk a közösen megfogalmazott elvárásokban, szabályokban. A legjobb, ha a gyerekkel együtt alakítjuk ki, azt is hangsúlyozva, hogy a kibővült családban kicsit más rend lesz, olyan, amiben mindenki szeretné jól és otthon érezni magát. El lehet magyarázni neki, hogy ezt a családformát azért hívják mozaikcsaládnak, mert mint a kirakósjáték darabjai, innen-onnan kerülnek a darabkák egymás mellé, amik együtt alakítják ki a képet. Ha az egyik nem akar illeszkedni a másik mellé, nem lesz eredménye a játéknak (erőfeszítéseknek). El kell mondani azt is, hogy több türelemre van szükség tőle is, és együttműködésre, aminek meg lesz a jutalma, ha majd a jó hangulatú közös programokat élvezheti. Mindezek jó közvetítése természetesen a szülő dolga, a mozaikszülőé inkább a nyitottság és türelem, hogy beérik a jó tervezés és hozzáállás.
A mozaikgyerek és -szülő kapcsolatáról még lesz szó bőven, de a következő bejegyzésben a harmadik nehézség lesz a téma, vagyis az egyszülős háztartásba bekerülő apák szerepkonfliktusa: saját gyermekeik nevelésében alig vehetnek részt, párjukéiban még kevésbé. Van középút...??
Egy apuka azt írta az előző blogbejegyzéshez kommentként, hogy nem tudja, ha gyerekes nővel hozná össze őt a sors, vajon kellene-e neki párja gyerekeit is nevelni, hiszen van nekik apjuk is. Beleszólhat-e a nevelésükbe? Szerintem az már egy jó kiindulási pont, ha valakiben ez a kérdés felmerül, s nem úgy áll hozzá, mint evidenciához, pro vagy kontra. Jó, ha eljátszunk a gondolattal, mi hogy szeretnénk fordított helyzetben.
Én például kifejezetten úgy éreztem, jó lenne, ha valakivel osztozhatnék ebben a feladatban, számíthatnék a mindennapokban egy hasonló értékrendű társ segítségére, mert apa távol van. Nem áthárítani akartam a feladatokat, csak megkönnyíteni, akár azáltal, hogy nem vagyok egyedül. Az tehát bennem fel sem merült, hogy ha megtalálom a párom, kizárjam őt a gyerekem életéből, és szinte csak lakótársként legyen jelen az életében. Persze, ez eleve lehetetlen is, hiszen az együttélés már önmagában is mintaadás, tehát valamilyen hatással akaratlanul is vagyunk egymásra, ha akarjuk, ha nem. De ezen belül elég széles a skála, hogy hol mennyire folynak bele a családtagok egymás életébe.
Azt sok helyen, szakkönyvekben, tanulmányokban lehet olvasni, hogy nem jó, ha egy mozaikcsaládban sajátunkként akarjuk nevelni párunk gyerekét. Mi sem várhatjuk el tőle ezt, ahogy a gyerektől sem, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, szó nélkül elfogadja. Ugyanakkor az együttélés előhoz olyan szituációkat, mikor szükség lehet a közreműködésre, megerősítésre. Azt szokták mondani, a kapcsolatunk a gyerekkel legyen inkább a barátsághoz hasonló, amiben nem kell tartania tőlünk, nem kell olyan elvárásoknak megfelelnie, amelyeket a szülei sem várnak el tőle. Ha e téren akadályba ütközünk, azt a párunkkal kell tisztázni, nem a gyerekkel. Ez a terepe a közös, új értékrendszer kialakításának, s csak akkor várhatunk el valamit a gyerektől, ha mi, felnőttek megegyeztünk benne. Talán triviálisan hangzik ez, mégis sok konfliktus lehet abból, hogy másképp látjuk az ideális lefekvési időt, barátokkal való bandázást vagy a pl. zsebpénz felhasználását. Könnyen megkaphatjuk a gyerektől az "anya/apa nem mondta", vagy súlyosabb esetben a "nem vagy az anyám/apám" felkiáltást, ha nem vagyunk elég körültekintőek. És ezzel még távolabb kerülünk a jó hatástól.
Az egyik legjobb módszer, ha kicsit amolyan szívesen látott vendégként kezeljük a gyerkőcöt, akivel kedvesek, érdeklődőek vagyunk, de nem erőltetünk olyasmit, ami nem tartozik kifejezetten ránk. Rendelkezésre állunk, ha szüksége van ránk, de nem érzünk késztetést, hogy apja helyett apja, anyja helyett anyja legyünk. És lássuk be: nem egyszerűbb ez így??
Hát, talán igen, talán nem. És itt érkeztünk el a becsatlakozó mozaikapucik nehézségéhez – már ha jó a feltevésem –, hiszen van egy eleve nehezített terep számukra, lévén ők a gyerek részéről "hívatlan" vendégek, akiben még azt is láthatják, hogy távol élő szülőjük helyét akarják elfoglalni. Idő kell ahhoz és a mindennapokban sok-sok tapintatos megerősítés, hogy megnyugodjon, senkit sem fog elrabolni az "idegen", senki szívét, szeretetét, sőt, még inkább neki is kicsit több jut, ha majd hajlandó lesz elfogadni. És ez bizony nem az a mutatvány, amit napokban, hetekben mérünk, hanem sokkal inkább években. Idegőrlő tud lenni a visszautasítás, az ellenállás, de nagyon fontos tudatosítani, hogy ez az ismeretlen helyzetnek szól, a ki nem mondott félelmeknek. Ilyen környezetben könnyebben kiéleződhetnek azok a konfliktusok, amik tipikusan nevelési helyzetek: rendrakás, tiszteletlen kommunikáció, túlzott internetezés stb. Bosszant, hogy (még) nem fogad el bennünket, mint szülője párját, esetleg úgy érezzük, direkt borsot akar törni orrunk alá, ezért érzékenyebbek leszünk a számunkra elfogadhatatlan viselkedésre, s egy kicsit meg akarjuk mutatni, hogy felnőttként mi megmondhatjuk, mit hogy kéne csinálnia. Valószínűleg igazunk is van, és miért is ne akarnánk, hogy jólnevelt legyen a gyerek – de ez az a pillanat, amikor jobb nagy levegőt venni és hátrébb lépni, mielőtt a "nevelésbe" kezdenénk. Ez nagyon, nagyon nehéz. Ahogy az is, hogy aztán indulatok nélkül beszéljük meg párunkkal, akit könnyen két tűz közé kényszeríthetünk.
Drága édesapák (vagy édesanyák), akik felelősnek érzitek magatok a párotok gyerekeiért is, tiszteletre méltóak vagytok! Köszönet érte, ha nem vagytok ridegek, ha segíteni akartok! De fontos, hogy beszéljétek meg párotokkal, hogy mit is szeretnétek, mit tartanátok jónak, és együtt alakítsátok ki az új, közös családi életetek normáit, mert együttműködés és közös akarat nélkül nem lesz béke a családban!
A mozaikcsaládosság egyik legtöbb erőt kívánó próbatétele a sok-sok beszélgetés a közös élet normáiról.
Ezt nem lehet megspórolni. Aki belefárad, feladja, annak nem fog sikerülni, itt állni kell a sarat, mert nap mint nap vannak új helyzetek, amivel korábban nem kellett szembesülni. Eltart egy ideig, akár 4-5 évig is, amíg akár heti szinten adódnak újabb és újabb tisztázni valók. Ha ezeket nem úgy fogjuk fel, mint lépcsőket a közös jövő felé, hanem mint folytonos megtorpanásokat egy göröngyös úton, abból sok jó nem sülhet ki. Tényleg kimerítő, hogy folyton egyeztetni kell, ilyen vagy olyan helyzetben legközelebb mit fogunk képviselni, mit fogunk elvárni a gyerektől, de csak így fogja ő is megszokni, hogy már nemcsak az anyukája (apukája) figyel rá, s hogy amit mondunk, az közös megegyezés eredménye, nem holmi fölényeskedés. Így fogja a gyerek megérteni, hogy egy csapathoz tartozunk, s vannak közös szabályok.
A kezdeti ellenállás fokozatosan enyhül és felszívódik, ha kitartóak és következetesek vagyunk a közösen megfogalmazott elvárásokban, szabályokban. A legjobb, ha a gyerekkel együtt alakítjuk ki, azt is hangsúlyozva, hogy a kibővült családban kicsit más rend lesz, olyan, amiben mindenki szeretné jól és otthon érezni magát. El lehet magyarázni neki, hogy ezt a családformát azért hívják mozaikcsaládnak, mert mint a kirakósjáték darabjai, innen-onnan kerülnek a darabkák egymás mellé, amik együtt alakítják ki a képet. Ha az egyik nem akar illeszkedni a másik mellé, nem lesz eredménye a játéknak (erőfeszítéseknek). El kell mondani azt is, hogy több türelemre van szükség tőle is, és együttműködésre, aminek meg lesz a jutalma, ha majd a jó hangulatú közös programokat élvezheti. Mindezek jó közvetítése természetesen a szülő dolga, a mozaikszülőé inkább a nyitottság és türelem, hogy beérik a jó tervezés és hozzáállás.
Í R J A T O K !
A mozaikgyerek és -szülő kapcsolatáról még lesz szó bőven, de a következő bejegyzésben a harmadik nehézség lesz a téma, vagyis az egyszülős háztartásba bekerülő apák szerepkonfliktusa: saját gyermekeik nevelésében alig vehetnek részt, párjukéiban még kevésbé. Van középút...??
