13. Váltott elhelyezés

Facebook-oldalunkra is felkerült a Díványon nemrég megjelent cikk a gyerekek válás utáni váltott elhelyezéséről:Bréking: jobb, ha válás után fele-felében van a gyerek.

Azért tartottam fontosnak posztolni, mert egyrészt ez pont az a téma a válás után, ami nálunk kevés figyelmet kap, miközben sokféle pozitív hozadéka lehet, másrészt pedig látom a Facebook-oldalakon, a különféle szülői érdekvédelmi csoportokban milyen nagy visszhangot kapott – sokan beszélnek róla, osztják tovább, vagyis nem hagyja hidegen az egyedülálló szülőket: apákat, anyákat egyaránt.

A cikk kommentjeit is érdekes elolvasni, jól látszik, hogy mennyire másként látja ezt az, akinek kapcsolata nem mérgesedett el volt házastársával, s az, aki csúnyán megégette magát. Utóbbiak hajlamosak azt gondolni, hogy ha volt férjük másik nő miatt hagyta ott a családot, a gyereket sem érdemli meg. Arról nem esik szó, hogy a gyerek ugyanakkor megérdemelné apját, különösen, ha az még szeretne is foglalkozni vele...

A szerző egy közel százötvenezer gyerek megkérdezésével készült svéd kutatásra hivatkozva mutatja be a váltott elhelyezés lényegét, pozitívumait, s hívja fel a figyelmet, hogy természetesen csakis abban az esetben ajánlott ez a megoldás, ha egyik szülő sem bántalmazó. 

A cikk tartalmának ismétlése nélkül csak egy kis gondolatébresztő: 

- ha a gyerek még nagyon kicsi, azt mindenképp érdemes végiggondolni, szakemberrel (védőnővel, óvodapedagógussal, pszichológussal) megbeszélni, hogy mikortól érdemes a váltott elhelyezést elkezdeni, hogyan felkészíteni rá a gyereket, akinek valószínűleg nem magától értetődő az új rendszer

- ha már nagyobb a gyerek, el is  lehet mondani neki, hogy nem szeretnénk, ha a válást követően bármelyikünkkel nem tudna eleget lenni, hiszen ő nem tehet semmiről, ami köztünk történt. Meg lehet kérdezni tőle, hogy mit szólna hozzá, ha némi kényelmetlenség árán ugyan, de apánál és anyánál ugyanannyit lehetne, vagy amennyit szeretne - ez már a szülők egyéni lehetőségeitől is függ, persze

 - lehet, hogy nem is olyan nagy kényelmetlenség, csak nekünk tűnik annak, elsőre. Még a kéthetenkénti látogatásoknál is bevezethető, sőt nagyon ajánlott, hogy a gyereknek mindkét szülőjénél legyenek meg a legszükségesebb holmijai, amiket nem kell újra és újra hátizsákba rakni: pizsama, egy-két váltás ruha, fogkefe, fésű, személyes csecsebecsék, tárgyak, amikhez kötődik, s azoknak lehetőleg hely is, legalább egy polc, vagy ha engedik a körülmények, akár egy kis saját kuckó, ággyal, szekrénnyel. Ezek rengeteget segítenek a gyereknek, hogy érezze, neki mindig van helye szülőjénél, nem tőle költözött az el, s fontos számára, hogy itt is, ott is otthon érezze magát. Ha pedig sikerül megoldani a váltott láthatást, akkor kifejezetten ajánlott erre berendezkedni, hiszen pont ezzel kerülhetjük el a folyton ki-be pakolás kényelmetlenségeit, miközben mégis valamifajta állandóságot, biztonságérzést vihetünk csemeténk életébe. Bár nyilvánvalóan sarkosan, mégis megható egyértelműséggel ábrázolja ezt a nemrég megjelent IKEA-reklám

- a váltott láthatás jóval nagyobb teret ad a gyerek életében, fejlődésében való részvételre, ami szülőnek-gyereknek egyaránt jó. Normális esetben mindkét szülőnek – annak is, akit faképnél hagytak, lecseréltek. Na jó, talán a szükségszerű mosolyszünet érthető, de azért az nem tarthat örökké, s ha valaki szereti a gyerekét, hogyne okozna örömet neki, ha boldognak látja őt? Fontosabb lenne az önsajnálat vagy a bosszú vagy a versengés? Én legalábbis örülök, ha a gyerekem jól érzi magát apjával, együtt tudok vele örülni, ha valami közös jó élményüket újságolja. 

- Ha nemcsak kéthetente hétvégén találkoznak, több lehetőség van a tanulásban való segítségre is, az iskolai, szakköri logisztikában való részvételre, a barátok megismerésére (szemmel tartására! :)), az egyéni értékrend átadására, s nem utolsó sorban az együtt nevetésre, birkózásra, focizásra, bármire... A kapcsolat elmélyítésére, hogy amikor eljön az elengedés ideje, meglegyen a biztonságot adó kötődés, a szükség esetén segítséget kérni merő bizalom

- azért ne feledkezzünk meg magunkról sem! Drága szülőtársak, egyedülálló vagy a mozaikosodásban néha (gyakran...) megfáradt apák, anyák, mondja valaki, hogy nem esik jól néha kis időre egyedül maradni, mármint  a gyerekgondozás 24 órás felelőssége nélkül! Nem esik jól uzsonnakészítés, noszogatás-sürgetés, leckeszámonkérés nélkül csak úgy csöndben lenni vagy épp hangosan énekelni (ami nem Kaláka és Alma együttes), Anna Peti Gergő nélkül lefeküdni, vagy épp a saját könyvünkön elaludni, kimozdulni, nem hazasietve sétálni, barátokkal találkozni, randevúzni, szerelmesnek lenni újra, legalább pár napra csak magunkért lenni?

Ez megbotránkoztató? Pedig ezek az apák-anyák a leglelkesebbek, mikor újra magukhoz ölelik gyerkőcüket, és azzal a tudattal, hogy jó helyen volt a gyerek, mert látszik rajta a kiegyensúlyozottság, és nem kell attól tartania, hogy ha kimutatja érzéseit, a másik szülőnek csalódást okoz. Mert rendben tud lenni mindenki, ha nem egyedül kell a gyereknevelés megannyi feladatát vinnie, ha tud osztozni azzal, akivel a gyereket vállalták, akarták. De ehhez az is kell, hogy merjük átadni ezeket a feladatokat, merjünk bízni a másik szülőségében – természetesen most is hangsúlyozva, hogy kifejezetten a nem bántalmazó szülőkről van szó!!

Megosztanátok személyes tapasztalataitokat a váltott elhelyezésről? 

Vagy dilemmáitokat?

Friss hír november 8-án: az Apák az Igazságért Egyesület lefordította a svéd kutatásról szóló tanulmányt, itt olvashatja, akit érdekel: http://www.apakazigazsagert.org/cikk/ket-szulovel-jobb-a-gyereknek.

12. Mozaikok - variációk egy témára

Az elején jeleztem, hogy lesznek színes hátterű kifejezések itt-ott a blogbejegyzésekben, amikről még külön is lesz szó. Ilyen volt, mikor a mozaikcsalád meghatározásáról szólva jeleztem, hogy többféle variációban állhatnak össze egy képpé azok a bizonyos mozaikok.

1., A leggyakoribb, ahogy erről már többször esett itt szó, az anya-gyerek(ek) egyszülős felállásba becsatlakozó férfi alkotta család. Ez tovább bonyolódhat, ha a férfi maga is szülő, gyerekei tőle külön élnek, s – ahogy mifelénk többnyire lenni szokott – kéthetente hétvégén találkoznak "hosszabb" időre. A szakirodalom ezt pótapás, részidős mozaikcsaládnak hívja, jelezve, hogy meghatározott időben vannak együtt apa és gyermekei.

Kérdés: vajon hogy jobb, s kinek hogy jobb: ha szigorúan a kéthetenkénti találkozásokhoz tartják magukat az érintettek, vagy ha sikerül közben is pár napot együtt tölteni, esetleg ott alvással is? Nem egy esetet hallottam, ahol a hét egyik felében vagy a páratlan napokon apa hozza-viszi a gyerkőcöt óvodába-iskolába, különórára, s tanul vele.

Jó-e a gyereknek a kétlakiság? Tudja-e kezelni édesanyja és édesapja esetleg különböző elvárásait, rendjét? Jó-e az apa párjának s az ő gyermekének ez az állandóan változó felállás? S az apának nem kell-e mindezzel még pluszban megküzdeni?

2., Van pótanyás család is, ez a ritkább, és többnyire olyan összetételben alakul, hogy az apa-gyerek részcsalád mellé egy gyermektelen nő társul.

Érzékeny lehet ez is, hiszen  aki nem próbálta a szülőséget, annak nem biztos, hogy rögtön megy az elfogadás, a szerelmetes férfiúhoz mint apához is való viszonyulás, kivárni, amíg Don Juan apuci rá is tud időt, figyelmet fordítani. Hm? És a kiskölyök (vagy nagy)? Hirtelen lesz egy néni vagy nőci, aki apa/anya (attól függően, hogy lány vagy fiúgyerkőcről van szó) helyét el fogja bitorolni!!! Ezt nem szabad engedni!! Előfordult valakivel ilyen helyzet, hogy mintha ellenségként, betolakodóként tekintettek volna rá az aprónépek?

 3., Az összetett mozaikcsalád már közelíti az elmebajt... Apa gyerekkel, anya gyerekkel, ki állandó jelleggel van jelen, ki csak látogatóban, s ennek variációi... Na, ezt tartsa észben valaki! 

Hogy lehet itt béke? Lehet? Mennyire számít, hogy milyen korú, nemű gyerekek kerülnek egy családba? Előny-e, ha egykorúak, ugyanolyan neműek, vagy pont az a jó, ha elég nagy a korkülönbség, és mindenki elvan a maga világában, baráti kapcsolataival...? Nálunk előbbi a helyzet, de tudok pro és kontra érveket is felhozni. Pl. nagyon klassz, ha túljutunk a kezdeti féltékenységi és rivalizálási szakaszon, hogy kialakulhat köztük barátság, értik egymás nyelvét, nagyjából hasonló életkori mérföldköveik vannak, amikkel meg kell küzdeniük, tehát könnyebben lehet közös témájuk is, amiben jobban megértik egymást, mint például velünk, felnőttekkel...  De nem törvényszerű, hogy hasonló az ízlésük, hasonlóan tehetségesek, s hasonló a temperamentumuk. Így hiába a sok hasonlóság, mégis lehetnek konfliktusok, amik talán nem alakulnának ki egy idősebb vagy ellenkező nemű mozaiktesóval. 
Kedvenc kérdésem: szülőként meg lehet-e oldani, hogy  ugyanabban a családban az egyik gyerekre ilyen szabály vonatkozzon, mert ő így szokta meg a saját egykori családjában, a másikra meg olyan, mert ő meg ahhoz van szoktatva? Kiforrhat-e idővel (és az meeeeennnnyiii???) egy közösen elfogadott rendszer?

 4., Van ennél még egy fokkal bonyolultabb is, hehe, az igazán ízes lecsó a közös gyermekes összetett család :) Hát, ennek is megvannak a szépségei és nehézségei. 

Testvérkonlfliktus eleve létezik, na de féltestvér-konfliktus, mozaiktestvér-konfliktus...? Ha lúd, legyen kövér! Ha belegondolunk, tényleg nem lehet könnyű elfogadni gyerekünknek, hogy neki nem adatott meg a teljes család idillje, az új kis jövevénynek bezzeg igen, ráadásul ő szülője párját sem szíveli igazán...! Háát, nem egyszerű, de sokan vállalkoznak a mozaikosodás közepette is a családalapításra. Ez csodálatos, tiszteletreméltó, és az újra boldog szülők talán ezzel is segítenek a gyerekeiknek, hogy működőképes család képe alakulhasson ki bennük idővel.
Egy esetben lehet veszélyes a közös gyerek vállalása, de ez nem mozaikfüggő tényező: ha a pár egy kisbabával szeretné elsimítani kudarcait, nehézségeit, mondván, hogy a közös gyerek egyben közös vállalás és felelősség is, rá fog irányulni a figyelem, s ebben a folyamatos feladatban elsimulnak a korábbi nézeteltérések. Hát, ahogy egyik barátnőm mondaná, ez igazi salto mortale lenne: amilyen gyönyörű, olyannyira halálos. Alapszabály, hogy gyereket csak stabil kapcsolatban, egymásért rajongó, s egymás mellett kitartó pár vállaljon! A mozaikcsalád pedig ad még néhány plusz nehézségi körülményt, amin edződni lehet! :)

Ha van tapasztalatotok a fenti kérdésekkel kapcsolatban, osszátok meg kommentben, akár név nélkül! S az is érdekelne, a ti környezetetekben melyik mozaikcsalád-formából vannak példák. Írjatok!

11. Apák, elérhetők / távoliak IV. - és gyerekek, távoliak...

 

Az apák...

Annak az apának (vagy ritkább esetben anyának), aki bekerül az egyszülős családba, s vele együtt kezdődik egy új család kialakítása, több nehézséggel is szembe kell néznie. Az egyik, hogy tudatosítsa, a legváratlanabb és legnehezebb pillanatokban is, hogy párjával egy csapatot alkotnak, s ők ketten az alapjai az új formációnak. Bár triviálisnak tűnik, ez mégsem olyan egyszerű azokban a helyzetekben, amikor úgy tűnik, párunk a gyerkőcét elénk helyezi. Talán előtérbe helyezi ideiglenesen, mert az adott helyzet megköveteli, de tudnunk kell, hogy nem elénk helyezi! Fontos, hogy ne csináljunk mesterségesen hierarchiát egy olyan rendszerben, ahol annak nem volt ideje magától kialakulni.

A másik nehézség a becsatlakozó családtagnak a párja gyermekével való viszonya. Talán ez a legismertebb probléma a mozaikcsaládokban: neveljem/ne neveljem? Ezt nem dönthetjük el egyedül, hiába vannak előfeltevéseink a jól működő családról. Ez egy másik színtér, új szereplőkkel és kicsit árnyaltabb, másabb szabályokkal. Ezeket ugyanakkor együtt kell kialakítanunk, s amennyire lehet, a gyerekek bevonásával. Sok, nagyon sok beszélgetésre van szükség, de tudni kell, hogy minden vita vagy veszekedés egy-egy lépcsőfok a jobban, rutinosabban alakuló családi jövő felé.

Ez a bejegyzés a harmadik nehézségről szól, amiről ritkábban hallani, pedig valószínűleg az egyszülős háztartásba bekerülő apák (ritkább esetben anyák) sokan megélik: a szerepkonfliktusról, hogy saját gyermekeik nevelésében alig vehetnek részt, párjukéiban pedig még kevésbé, bár úgy érzik, talán kellene. 

Ahelyett, hogy okoskodásba kezdenék, azt tanácsolom, próbáljuk magunkat beleképzelni annak a szülőnek a helyébe, aki távol él gyerekétől, s csak rövid időkre láthatja őt. Attól pedig próbáljunk elvonatkoztatni, hogy köztünk, párunkkal mi történt, hisz az egy másik kapcsolat, a szülőitől teljesen eltérő. 

Milyen érzés lehet a külön élő szülőnek, hogy kimarad a gyerek cseperedésének, eszmélésének szakaszaiból, a közvetlen, személyes jelenlétéből, hangulataiból, lemarad a gyerek számára fontos mindennapi történésekről, a pillanatnyi együtt nevetések és vigasztalások lehetőségéről, a spontán tanítás, nevelés alkalmairól...? De lehetünk konkrétabbak is: tudja, hogy szükség lenne rá, hogy a matekban segítsen, hogy motiválja őt, amikor nem akar elmenni edzésre, hogy mellé álljon, amikor zűrök vannak a baráti körében, vagy hogy ráébressze a virtuális világ sokszor önámító hamisságára. 

Ehelyett mit tud tenni, amikor kéthetente hétvégén – nálunk, Magyarországon többnyire így van – találkoznak? Felveszi a porondmester szerepét és szórakoztat. Sarkítva mondom, de én úgy látom, hogy többnyire erről van szó: apa, hogy besűrítse a rendelkezésére álló rövidke időbe mindazt az érzést, szeretetet, odafigyelést a gyerekre, amire mindkettejüknek szükségük van, fejvesztve ontja a programokat, viszi ide-oda-amoda a gyereket, játszik, kirándul, filmet néz vele – pótol. 

/Persze, mindig mindenhol meg lehet villantani a másik oldalt is: ahol nincs ilyen nagy érdeklődés a gyerek iránt, ahol szinte gond, teher a kéthetenkénti láthatás is, és inkább az okoz fejtörést, hogy miként lehetne "elpasszolni" az alkalmat, ami gondoskodást, felelősséget és pénzt is igényel. Brrr...!!! Nem róluk akarok most írni./

Nekem biztosan nagyon nehéz lenne elviselnem, hogy nem vehetek részt a gyerekem életében, s el kell fogadnom, hogy a befolyásom nélkül, sőt akár a szülőtársam új partnere ráhatásával alakul a személyisége, sorsa. Nekem pedig marad az időnkénti szórakoztató szerep. Zavarna, hogy bár szeretnék segíteni neki a tanulásban, de a rövidke időt, amikor együtt vagyunk, sajnálom a kötelességekre fordítani. S ha már itt tartunk, jóval nehezebb így "nevelni" is, értékrendet, egyáltalán valamilyen rendszert közvetíteni, hiszen iszonyatosan kevés az idő ahhoz, hogy a minta rögzüljön, ahhoz meg pláne, hogy magyarázgassunk, (ki)oktassunk, hogy mit hogy lenne jó csinálni. Igen, fennáll a veszélye, ha a szülő egy ilyen erősen korlátozott rendszerben jó hatással, befolyással szeretne lenni gyerkőcére, az akár kioktatásként és nyaggatásként hathat, s még akár a gondviselő szülőtől is megkaphatja, hogy "miért szól bele". Emiatt sokan le is mondanak arról, hogy gyerekük életébe komolyabban beleszóljanak, konfliktuskerülő módon a gondviselőre bízzák a feladatot.

Kedves külön élő szülők! Találkoztatok már ezzel a problémával, megéltetek hasonló érzéseket? Írjatok, s ha van rá megoldásotok, osszátok meg!

Eközben benne élünk egy új családban, új gyerek(ek)kel, aki felé közvetíthetnénk ugyan az általunk fontosnak gondolt értékrendet, de vele kapcsolatban meg folyamatosan behúzva kell tartani a kéziféket, nehogy túl messzire menjünk, nehogy azt gondoljuk, ugyanúgy nevelhetjük, mintha a sajátunk lenne. Erről az előző blogban volt szó, amiből kiderült, alapvető (lenne), hogy a párunkkal közösen egyezzünk meg a mértékben s az értékben. A család szerves, élő és folyamatosan változó-fejlődő rendszer, amihez ha nem tudunk rugalmasan alkalmazkodni s vele alakulni, akkor megrekedhetünk, mint egy akadozó mókuskerékben, amiből legfeljebb egy jókora felborulás tud kizökkenteni – ez viszont magával ránthat másokat is. 

Ezért gondolom azt,  hogy nekünk, gondviselő szülőknek két, sőt három irányban is nagy felelősségünk van abban, hogy az új családszekér jól fusson:

1., szülőtársunkat nem fosztjuk meg sem manipulációval, sem nyilvánvaló akadályoztatással attól a jogától, hogy gyerekünkkel foglalkozzon, hasson rá, annyi időt töltsön vele, amennyit szeretnének mindketten (vagy többen). Ezzel ugyanis egyfelől elejét vesszük az ennek hiányából fakadó frusztrációnak és kapcsolatunk további elmérgesedésének, másfelől esélyes, hogy szülőtársunk a jogos kompetenciaérzéstől elégedett lesz, gyermekünk pedig a jogos érzelmi-lelki szükségletei betöltése miatt megnyugszik.

2., párunkat nem fosztjuk meg attól a lehetőségtől, hogy gyermekünk számára értéket közvetítsen, mintegy szülői felelősséggel megóvja – ha kell dorgálással, de nem szidással, kioktatással – a bajtól, jó irányba terelgesse szép szóval. Bízzunk benne, hogy akit szeretünk, annak az értékrendje nem lehet annyira különböző a miénktől, hogy gyerekünket rossz irányba vinné, és legyünk bátrak előhozakodni, ha valamit mégis másképp látunk, s amiben azt kérjük, lépjen vissza, hagyja ránk. Legyünk bátrak ahhoz, hogy újra és újra elővegyük a gyerek fejlődésével járó sajátos viselkedésekhez való viszonyulásunkat, elvárásainkat, és rájöhetünk, hogy bizony, az ellentétes nem mennyivel másképp tud látni dolgokat, amiben még igaza is lehet! Engedjük kompetensnek lenni párunkat a gyereknevelésben, és legyünk hálásak, ha erre hajlandó. /Olyan is lehet persze, hogy párunk nem is tart ott, hogy szükségét érezné ennek a félig-meddig pótszülői szerepnek, erről is lesz majd szó a későbbiekben, elöljáróban csak annyit: kierőszakolni az ilyesmit nem lehet.)

3., végül nem feledkezhetünk meg a gyerkőcről sem, akinek hirtelen eggyel (vagy esetleg kettővel, ha mindkét szülője párra talál) több felnőtt lett az életében, aki így vagy úgy, de megmondhatja neki a "tutit". Gondviselőként a legtöbb, amit tehetünk, hogy csemeténknek a korának megfelelően elmagyarázzuk, hogy apa/anya helyét senki sem akarja elfoglalni, s nem is foglalhatja el, hiszen abból mindenkinek egyetlen egy jut. Párunk mi miattunk van velünk, minket választott, nem az ő külön élő szülőjét akarja pótolni. Hozzá kell szoknia, hogy a kétszemélyes együttlakás után most kibővül a család, ahol nem ő lesz mindig az első. Meg kell tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz, és részéről is több türelemre lesz szükség. Jót teszünk gyermekünkkel, ha rendszeresen megerősítjük benne, hogy örülünk, ha másik szülőjével jó kapcsolatban van, hiszen a válás a kettőnk megromlott kapcsolata miatt történt, s nem befolyásolhatja az ő viszonyulását édesapjához/édesanyjához. Ugyanígy új párunktól sem kell tartania, sőt még szeretnie sem kötelező, de azt szeretnénk, ha elfogadná a döntésünk, választásunk, s megadná párunknak azt a tiszteletet, amelyet más embereknek is megadunk. Arról is érdemes beszélnünk idővel, amikor már huzamosabb ideje együtt élünk, hogy szeretnénk ha ilyen-olyan ügyekben elfogadná párunk tanácsait is, mert azokban ugyanúgy gondolkodunk. Ettől függetlenül is lesz ellenállás, ez szinte biztos, de legalább enyhítjük az erejét, és elősegítjük az alkalmazkodást.

Kutatások szerint az elvált apák a mozaikosodás közben hajlamosabbak a depresszióra. Számomra elsőre megdöbbentő volt ez az állítás, de ha végiggondoljuk a fentieket, talán nem kell csodálkozunk annyira. Persze vannak jó példák is, amikor a szülők válás után is, vagy legalább a viharosabb időszak lecsengése után képesek a gyerek érdekében együttműködni. Ez a gyerek számára a legideálisabb mind lelkileg, mind az iskolai és szocializációs fejlődését tekintve. Nem kell összezavarodnia, hogy apa vagy anya mondja-e jól, kivel illik jóban vagy rosszban lennie stb. Ugyanakkor fontos az új pár szempontjából is, hogy a konfliktusok ne mérgesedjenek el, hiszen ezek mind kihatással vannak az otthoni légkörre. Nem kell mindenbe belefolynunk, nem kell mindent beengednünk, ami leginkább párunkra és előző családjára tartozik – fordítsuk meg a hozzáállásunkat, és vegyük úgy, hogy jaj de jó, ez nem a mi felelősségünk, de jó, hogy párunk levette a vállunkról! Talán marad így is elég töprengeni valónk az élet dolgairól... Arról nem is beszélve, hogy vannak megoldhatatlan problémák is minden családban. Olyasmik, amit az idő fog elrendezni. Ha hagyjuk...

Van középút...? 

Szerintem van. Családommal mi is ezt az utat próbálgatjuk, egyre magabiztosabban, magamozaikosabban :)