Sokféle érzés anyának lenni. Talán a legjellemzőbb az aggodalom, a féltés, ami valójában már akkor elkezdődik, mielőtt gyermekünket először karjainkba fognánk. Még magzatkorában megtapasztaljuk ezt a nyugtalanító érzést, amely tolakodóan furakodik a szeretet, majd az elfogultság elé, s amely ezentúl soha nem múlik, legfeljebb kegyelmes időszakokra csillapodik, esélyt adva időnként a gondtalan örömnek, büszkeségnek is.
Amikor első gyerkőcöm vártam, azt kívántam, hogyha megszületik, s anyai feladataim visszavonhatatlanul megkezdődnek, egy dolgot végig tartsak szem előtt: a gyermekem bár az enyém, de nem a tulajdonom. Figyelni akartam arra, hogy vele egy megbízást kaptam: neveljek belőle embert – ám nem a magam képére, hanem a maga egyedülálló személyiségének kiteljesedését segítve. Ez olyan szép feladatnak tűnt, és olyan megindító volt ennek a felelősségnek megízlelése!
De azt kell mondjam, lassan tizennégy év próbálkozásai alapján: az egyik legemberpróbálóbb küldetésről van szó, mely során az érzések legszélesebb skáláját élheti át az ember lánya a szépségestől, felemelőtől a gyötrelmesen keresztül a csalódottig, és még lehetne sorolni az anyalét megannyi árnyalatát. Siker- és kudarcélmények, melyek egy tőről fakadnak: AZ ÉN GYEREKEM, aki ilyen vagy olyan, vagy épp nem ilyen meg olyan... És tessék, itt az ősfélelmem teljes egészében: a magam elképzeléseit hajtom be vagy épp kérem számon rajta és nevelésemen, elfelejtve az alaptételt: minden ember egyedüli példány (Kosztolányi milyen szépen írt erről!), s ennek az egyediségnek a kifejlődésében kell végigkísérnem, közben életképessé, önállóvá nevelnem. Nem több, de nem is kevesebb. Éppen elég életfeladat. Kell hozzá jócskán önbizalom, magabiztosság, erő, önismeret – és szív, nagy. Nem könnyű, mikor mindezek elhagyják az embert, de az elbizonytalanodás után újra neki kell veselkedni – hiszen a feladat személyre szabott, nem átadható, mondhatjuk: küldetés.
Bár van, amikor a feladatot, vagy annak egy részét (akár nagy részét) mégis valaki más végzi. Nem az édes. S talán nem is "mostoha", de mégiscsak más. Nem az igazi. Ez az igazán nehéz – gyereknek, felnőttnek egyaránt. Anyai érzések ugyan kialakulhatnak egy nőben, szülnie sem kell feltétlenül hozzá, de egy gyerekben már közel sem alakulnak ki olyan jellemzően a gyermeki érzések, amiket csak szülei (akár a legelhanyagolóbbak) iránt érezhet.
Talán vannak nők, nevelőanyák, akik így, anyák napja táján vágynak arra, hogy nevelt gyerekeiktől kapjanak egy kis figyelmességet, ami kifejezné a megbecsülésüket, hálájukat, amiért a mindennapokban gondjukat viseli, vagy ha már felnőttek, elismerve erőfeszítéseiket, amelyek hozzájárultak, hogy azokká válthattak, akik. Azt gondolom, utóbbit nagyobb eséllyel várhatjuk el, de még azt sem feltétlenül – a nevelőszülőség nem hálás szerep, ezt meg kell értenünk és emésztenünk. Minél kevesebb az elvárásunk, annál könnyebben fog menni. És ha jobban belegondolunk: nem is elődleges szerepünk, hiszen azzal, hogy gyermekes párt választottunk, még a párunk volt az első, vele kell elsősorban csapatot alkotnunk. A legtöbb, amit tehetünk, hogy e szövetséget a párunkkal úgy éljük meg, hogy "tartozékát" is csapattagnak tekintjük, ám nem a mi felelősségünknek – hiszen nem is az. Ha sikerül kialakítani ilyen módon egy némileg távolságtartóbb, ám valamennyire baráti kapcsolatot, akkor valószínűbb, hogy idővel a megbecsülés is megérlelődik, de sokat így se várjunk: édesgyermekünk sosem lehet, és ez így van rendjén.
Mindamellett elismerés minden anyának, mozaikanyának, nevelőnek, aki nap mint nap nekiveselkedik e szerepnek és helytáll!
