47. Mi jut eszedbe a mozaikcsaládról? - Egy felmérés eredményei

Néhány hete egy kis internetes felmérést végeztem. Nem reklámoztam agyon, nem is futott sokáig, ezért ez csak amolyan „hangulatjelentés”, de annak érdekes.  Arra voltam kíváncsi, milyen érzések kapcsolódnak a mozaikcsalád fogalmához. Az alábbiakban ennek összefoglalóját teszem közzé. Mindenkinek köszönöm, aki részt vett benne!

A felmérés kérdései:

1.    Kérlek, írd be az első szót, ami eszedbe jut erről: mozaikcsalád
2.    Mi az, amit a legjobban szeretnél ebben az új családodban? (vágy)
3.    Mi okoz neked ezzel kapcsolatban problémát? (probléma)
4.    Mitől tartasz leginkább ezzel kapcsolatban? (félelem)

Egy kis statisztika

Legtöbbször a következő kifejezések tűntek fel: szeretet, család, mi, nehéz, elfogadás, remény.

Válaszadók és jellemző válaszaik:

6 férfi, 38-45 évesek:

1.    vágy: nyugalom, egység, béke
2.    probléma: leginkább semmi
3.   félelem: az elfogadás, megfelelés hiánya, tehetetlenség pl. a gyereknevelésben

11 nő, 34-44 évesek:

1.  vágy: egység, nyugalom, boldogság, a mozaiktagok kölcsönösen szeressék egymást
2.   probléma: exek, elvárások, a kapcsolat a mostohagyerekekkel, nincs összhang
3.   félelem: tehetetlenség az exekkel, mostohagyerekekkel kapcsolatban; hogy nem tud hosszú    távon jól (együtt)működni a párkapcsolat és a család

14-en hiányosan válaszolták meg a kérdéseket, de a legjellemzőbb válaszok: elfogadás, család, megfelelés, remény.

Következtetések

1., Az első érdekesség, hogy bár több felületen is megjelent a felmérés, nagyon kevesen vállalták, hogy kitöltik. Feltételezésem szerint arról van szó, hogy nagyon személyes, és nagyon kényes témára kérdeztem, amely sok esetben a családi/párkapcsolati kudarcainkat is érinti. Ilyesmiről az ember nemhogy nem szívesen vall, de ha lehet, messze el is kerüli a témát. Pedig megannyi tapasztalat támasztja alá, hogy sokszor már az is elindíthat egy problémából történő elmozdulást, ha beszélünk róla egy kívülállóval, vagy pont sorstárssal. Megváltozhat a szemléletmódunk, elkezdhetünk másképp tekinteni a problémára, és így jobb válaszokat adni a bennünket foglalkoztató kérdésekre.

2., A „mozaikcsalád” kifejezés elég vegyes reakciókat váltott ki, mégis a legtöbb arra a vágyra vonatkozik, hogy szeretnénk magunkat egy egységes, szeretetkapcsolatokon alapuló családként látni. Ami persze nehéz mutatvány ebben a formációban. 

3. Érdekes volt látni a férfiak és nők eltérő hozzáállását a meglévő problémákhoz. Mondhatni, tipikus, hogy a férfiak nem nagyon beszélnek nehézségekről, mintha nem is léteznének problémák. Persze amikor a jövővel kapcsolatban merül fel a kérdés, már más a helyzet. A nők ehhez képest – helyesen, nem magukban elnyomva – szóvá tették, hogy mind az exekkel, mind a családhoz tartozó gyerekekkel kapcsolatban vannak nehézségeik.

4., Amikor a jövőbeli félelmekre kérdeztünk rá, kiderült, a legerősebb aggodalom a kirekesztettség mellett az új család okozta bonyodalmakkal kapcsolatos tehetetlenségérzettel függ össze. Attól félünk leginkább, hogy képtelenek leszünk hosszú távon jól menedzselni mozaikcsaládunkat, elsimítani a gyerekekkel kapcsolatos feszültségeket, s megőrizni a párkapcsolati összhangot.

5., Érthető, hogy mindezek miatt legfőbb vágyunk a nyugalom, és az egység megtapasztalása.

Bár a felmérésben nagyon kevesen vettek részt, mégis jól kirajzolódnak a mozaikcsaládokban tapasztalható legáltalánosabb nehézségek, félelmek és vágyak. Ahhoz, hogy ezek ne elmélyüljenek, hanem inkább a kívánt cél irányába elmozduljanak, az első, hogy szembenézünk velük, és a társunkkal elkezdünk róluk komolyan beszélgetni. Sajnos sok esetben félünk ezektől a beszélgetésektől, a konfrontációtól, és inkább a szőnyeg alá seperjük a problémáinkat. 

Érdemes úgy hozzáállni a nehezebb témákhoz, hogy tisztázzuk: nem a „győzelemre” hajtunk, nem arra, hogy „ledaráljuk” a másikat, mert azt gondoljuk, valamit ő csinál rosszul, hanem a célunk az: LEGYEN BÉKESSÉG ÉS ÖSSZETARTÁS a családban! És ennek érdekében gondoljuk végig:

1., az, ahogy eddig csináltuk, milyen eredményeket hozott,

2., s amivel elégedetlenek vagyunk, hogy csinálhatnánk másképp.

Vegyünk egy nagy levegőt, és próbáljunk meg annak a szemszögéből tekinteni a problémánkra, aki azt véleményünk szerint okozza. Ha ugyanis arra várunk, hogy mindig más változzon, s mi semmit nem alakítunk a saját hozzáállásunkon, ugyan mitől tudna változni a helyzet?? A szemléletváltás és nyitottság csodákra képes!

Ha pedig nehezen jönne a csoda (mozaikcsaládban ez nem ritka), célszerű segítséget kérni a nehézségek megoldásához. Ajánlom a blogon található konzultációs lehetőséget, keress bizalommal!

ÚJRAKEZDENI ÉR!!!

46. Szépet hazudni a gyereknek

Hazudhatunk-e jót, szépet a gyereknek? Milyen a jó válás?

Nemrég érdekes esetről hallottam az egyik barátnőmtől. Arról beszélgettük, hogy vannak házaspárok, akiknek bár megromlott a kapcsolatuk, mégis együtt maradnak a gyerekeik miatt, hogy azok a saját családjukban nőjenek fel. Eljátsszák a családi idillt a kedvükért, csak hogy ne sérüljenek. Arra jutottunk, hogy bár a törekvés tiszteletre méltó, de előbb-utóbb egész biztosan kiderül, hogy ez a fajta családi élet egy színjáték volt, s ez valószínűleg átkeretez majd mindent, amire egyébként az ember szívesen emlékszik a felcseperedésére visszagondolva. Családi programok, kirándulások, rokonlátogatások, melyekről azt hittük, olyan „kerek” volt mindig, egyszercsak teljesen más színezetet kapnak. Hiszen mindez nem úgy volt igaz, ahogy elhitették velünk. 

Milyen kapcsolati mintákat adnak így át ezek a szülők? Hiteles lehet-e ezután mindaz, aminek érdekében a színjátékot választották? Tudni fogja-e így a gyerekük, hogy mi számít őszinte kapcsolatnak, és hogy valójában létezhet-e hosszú távú, jól működő párkapcsolat? 

Aztán innen sodródott a beszélgetésünk arra a bizonyos érdekes esetre. A jó válásról morfondírozva hozta fel barátnőm rokonságából a példát, ahol is „túl jól” sikerült a szülőknek elválniuk. Röviden: mivel fiatalkori, valószínűleg átgondolatlan házasság volt, nem is volt mély kötődésük egymáshoz, ám a gyerekek érdekében és talán a maguk győzködése miatt is, elég sokáig benne maradtak, bár érzelmileg már messzi voltak egymástól. Végül a férj meghozta a döntést, így nem maradhatnak együtt. Mivel kívülről nézve a „szép család” illúzióját keltették, senki nem értette a válásukat, legfőképp a gyerekek nem. Ezért viselte meg őket a helyzet még jobban. Ezt tetézte még az apa egyébként jó szándékú törekvése, hogy amennyire csak lehet, még a család része akart lenni, mondván, hogy a gyerekektől nem vált el, s szeretné, ha minél kevésbé kellene megérezniük, hogy családjuk már nem a régi. 

Ezért nem egyszer előfordult, hogy úgy járt haza, mint korábban pl. a továbbképzései során: néhány nap távol, aztán egy-két nap otthonalvás. Vagy a nyaralásokon ő is részt vett, mintha mi sem történt volna. A gyerekek látták kávét főzni volt feleségének, s ugyanúgy társasoztak, mint azelőtt.

Hol itt a hiba? Hát nem ez a jó válás, kérdezhetnénk…???

Nem, ez már pont nem az, sajnos, minden jó szándék ellenére. Honnan is tudhatnák az épp kamaszkorba érkező gyerekek, hogy miről is van szó, ha szinte ugyanúgy részei életüknek szülei, mint azelőtt, ugyanazokat a gesztusokat látják, mint korábban? Persze, leültek velük beszélni a válásról, de ha mindezt nem kommunikálják valamiként a magatartásuk szintjén is, akkor ezzel inkább megnehezítik a gyerekek dolgát. Összezavarodnak, nem tudják értelmezni, ami történik körülöttük, velük, hiszen mást hallanak és mást látnak. 

Természetesen nem az a jó megoldás, hogy a szülők haragba legyenek és ne legyen a későbbiekben semmiféle kapcsolatuk, de valami jelét mégiscsak adni kell annak, hogy érzelmileg már nem kötődnek úgy egymáshoz, mint régen. Egyértelművé kell tenni a gyerekek számára, hogy bár tőlük valóban nem váltak el, de egymáshoz már nincs olyan szoros kapcsolatuk, ami megengedné a korábbihoz hasonló közös együttléteket, programokat. 

Ellenkező esetben a gyerekekben folyamatosan ott fog munkálni a vágy, hogy megpróbálják újra összehozni szüleiket, hiszen „nincsenek is rosszban”, végülis „olyan jól vannak együtt” még mindig…!

Ha mindenképp el kell válni, s a család bomlik, akkor azt természetesen a gyerekekkel kíméletesen, de meg kell beszélni. Azt is, hogy nem ők tehetnek róla, és azt is, hogy ezen nem tudnak változtatni, próbáljanak megbékélni a helyzettel. Törekedni kell arra, hogy szülőként együttműködőek legyünk, de kell egy bizonyos távolságot is tartani, határokat húzni, még akkor is, ha valamelyik félben esetleg lelkiismeret-furdalás van. A gyerekekhez fűződő kapcsolat attól még ugyanolyan szoros lehet, de azt nem várhatjuk el, hogy a korábbihoz hasonlóan folyjon a családi életünk. Ezzel csak elhúznánk, mélyítenénk az érzelmi, lelki sérüléseket.

45. A szülői elidegenítés

Nemrég felmerült az egyik blogbejegyzésemmel kapcsolatban, hogy mi van akkor, ha az egyik szülőről hazugságokat állít a másik, s kifejezetten rossz színben tünteti fel a gyerek előtt.

Van egy halom körülmény, ami megnehezítheti a gyerek és szülei kapcsolatát a válást követően, de a legfájdalmasabb, ha a saját apja/anyja igyekszik őt a másik szülő ellen nevelni. A szülő így próbál bosszút állni vélt/valós sérelmeiért, s nem veszi észre, hogy ez már a játszmázáson is túlmutató abúzus, lelki értelemben vett gyermekbántalmazás, amellyel életre szóló lelki sérüléseket okoz annak, akit elviekben a legjobban szeret… 

Sajnos ez egy nagyon gyakori jelenség az elvált szülők esetében, és a szülői elidegenítés problémakörébe tartozik. Sok tényezője van, pl. hogy hány éves a gyerek, milyenek voltak a válás körülményei, hogy folytatódott a szülők magánélete, milyen kapcsolattartásban egyeztek meg, stb... Nem mindegy, hogy mekkora a fizikai távolság a szülők között, mennyire tud a gyerek életének részese lenni a külön élő szülő. S az is számít, hogy ha új családok, mozaikcsaládok alakultak, abban mennyire van jelen a gyerek, s milyen a kapcsolata szülőjének új párjával.  

Az elidegenítésnek számos módja van, a szülők igencsak kreatívak tudnak lenni ebben, a másik szülő befeketítése csak egy a sok közül. De ott van pl., mikor az elidegenítő szülő bevonja őt a felnőttek konfliktusaiba, s arra ösztönzi, hogy ítélkezzen a másik szülőről, panaszkodjon rá, ezzel azt ültetve el benne lassan, hogy veszélyes rá/rájuk. A gyerek ezáltal öntudatlanul áldozatszerepbe kerül, anélkül, hogy tisztában lenne a valósággal. Mivel a másik szülővel kapcsolatban csupa negatív dolgok hangzanak el, elkezd tőle távolodni, sőt, idővel felsőbbrendűnek érzi magát az elutasított szülőjénél, jogot formál arra, hogy flegmán, kioktatóan beszéljen vele. Vagyis megcsúszik a teljes családi rendszer, és a normális hierarchia. 

Az is elidegenítésnek számít, amikor a külön élő szülő például valamilyen eszközön megpróbál kommunikálni a gyerekkel, s azt a másik szülő ellehetetleníti. Nem hagyja, hogy kettesben beszéljenek, beleszól, elveszi a gyerektől az eszközt, vagy akár oda sem adja neki, stb. Vagy ha a gyerek a távol élő szülőjéről mesél pozitívan, örömmel, arra az elidegenítő szülő haraggal, sértődéssel reagál, esetleg azzal bünteti a gyereket, hogy egy ideig nem beszél vele.

De mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Van-e erre megoldás??

Semmiképp sem szabad beletörődni, hiszen azzal nemcsak az elidegenített szülő, hanem a gyerek is sérül!

Először is törekedni kell arra, hogy a rendelkezésre álló kapcsolattartási idő meglegyen, és az minőségi legyen. Csak az együtt átélt pozitív tapasztalatok képesek kimosni a szennyet a gyerek agyából, tehát a minta nagyon fontos, amivel találkozik. Így hiába hazudozik az ex a másik szülő életkörülményeiről, anyagi helyzetéről, új párjáról stb., hosszú távon az érik be, amit maga tapasztal meg. Ha arra várunk, hogy majd egyszer a távolból megjavulnak a dolgok, az nem fog menni, hiszen az elidegenítő szülő kezébe adunk minden hatalmat, hogy úgy formálja gyerekünk szemléletmódját, ahogy ő akarja. 

Jó, ha minél több programra, iskolai eseményre elmegy a külön élő szülő, ezzel is kifejezve, hogy a gyerek életének továbbra is része akar lenni, nem tőle vált el. Ma már nagyon sokféle kommunikációs eszköz is létezik, amelyeken keresztül felveheti vele a kapcsolatot, küldhet neki olykor egy-egy kedves, érdeklődő üzenetet. Persze arra azért vigyázni kell, nehogy túlzásba essünk, mert az visszafelé hathat.

Otthonában, ha csak egy mód van rá, legyen meg a gyerek saját kuckója, saját használati tárgyaival, hogy minél inkább azt érezze, nem vendégségbe megy, hanem haza. Meglepheti néha, ünnepeken kívül is egy-egy apró kiegészítővel, ajándékkal, ami odaköti őt.

Ugyanilyen fontos, hogy a külön élő szülő legyen biztos magában és az értékítéletében. Ezt a gyerek számára is tegye nyilvánvalóvá. Legyen következetes abban, amit normálisnak gondol a családi értékekről, összetartozásról. Ezekről beszélni kell a gyerekkel, nem lehet abban a tévképzetben hagyni, amibe másik szülője konzekvensen „neveli”. 

Fontos a kritikus gondolkodásmód kialakítása. Például korának megfelelő filmekkel, színházzal nemcsak közös élményeket szerzünk, de alkalmat biztosíthatunk a komolyabb témák megbeszélésére is.

A legszerencsésebb persze a váltott elhelyezés lenne ilyenkor (és egyébként is), de ez még mindig nem jellemző mifelénk, sajnos. Azért lehet rá törekedni, lehet érte harcolni. Sőt, ha súlyos a helyzet, a gyerek szempontjából az segítene a legtöbbet, ha egészen a külön élő szülőhöz kerülne. 

Végül: merni kell külső segítséget is kérni! Egy jó pszichológus, családterapeuta sokat lendíthet az ügyön. Nem biztos, hogy az exünkre tudunk hatni – sőt, rá valószínűleg nem fogunk tudni. De a gyerek kaphat olyan segítséget, amely révén kinyílhat a szeme, és az elidegenített szülő is szerezhet pár ötletet, amivel kapcsolatuk javulását jó irányba terelheti.

Bogár Zsuzsa pszichológus azt írja könyvében (amelynek ismertetője, adatai a Látni, olvasni érdemes c. lapfülön található): "A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyermekek serdülőkorukra attól a szülőtől távolodnak el érzelmileg, akik arra tették fel az életüket, hogy az másról se szóljon, mint volt házastársuk és annak párja szülőszerepének aláásásáról, egész lénye besározásáról." (163. o.) 

Legyen ez egy reménykeltő üzenet azoknak, akik saját bőrükön tapasztalták meg, hogy gyermeküket megpróbálják ellenük nevelni!

Kommentbe, vagy az Ez mind megtörtént rovatba várom, akár anonim módon is megírt saját tapasztalataitokat a témával kapcsolatban!

Végül még néhány hasznos cikk:

http://drdocsakovszky.hu/a-szuloi-elidegenites-es-amit-tehet-ellene/

http://valasz.hu/itthon/szulok-harca-amikor-a-gyermek-a-fegyver-126653

https://www.life.hu/csalad/20171207-a-szuloi-elidegenites-valas-karos-a-gyermekre.html