51. Nyaralás mozaikcsaláddal. Lehet így is, meg úgy is

Adva van egy népes mozaikcsalád: 6 fő. 2 felnőtt, 1 gyerek innen, 2 onnan, és 1 közös.

Nyaralás. A jól megérdemelt, várva várt, feltöltődést ígérő, és a családi egység megszilárdítását célzó. 

Variációk egy témára

1., Mindenki izgalomban, Sz1-2. a szervezéstől kissé kimerülten, de várakozással teli. Gy1-4: örülnek, mert utazni, nyaralni jó! 😊 És így is van, tényleg szuper tud lenni minden, a hosszú út ellenére sok viháncolás, csacsogás. Lehet hülye vicceket mesélni, rémsztorikat előadni a múltból, egymás zenéibe belehallgatni. 

A pár nap pedig, amit együtt töltenek, élményekben gazdag lehet, mindenki meséli a magáét: kinek az új helyek, kinek a tenger, kinek az ételek, kinek a fotótémák, kinek a kirakodóvásárok, kinek a kulturális különbségek az érdekesebbek. Esténként jólesik társasozni, és közben össze-vissza nassolni mindenfélét a kisebbeknek, borozgatni a nagyobbaknak. 

És bár kiderül, hogy nem lehet költekezni ész nélkül, és nem lehet minden nap fagyizni, a közös szórakozások, a „most van idő meghallgatni téged is, meg téged is, mondjad” hatása, az új ingerek közös megélése egy életre bevésődik.

Van most is munkamegosztás a pakolásnál, terítésnél, mosogatásnál, és persze ez nem a legörömtelibb része a szabadságolásnak, de a kis és nagy mozaikok nem csinálnak belőle nagy tragédiát, mert megtanulták, ezt el kell fogadni, hogy aztán felszabadultabb legyen a kikapcsolódás. Vannak csipkelődések is, meg próbálkozások még egy kis zsebpénz kicsikarására, és előfordulnak a fáradtságból fakadó nézeteltérések is, de sikerül mindezt a higgadt vita keretein belül tartani, és gyorsan túljutni rajtuk.

Így aztán a jól megérlelt pillanatban Sz2 mégsem ugrik Gy2 sokadik nyegleségére, Gy1 túllendül azon, hogy otthon felejtett valami fontosat, Sz1 megbékél a helyzettel, hogy megint a nyaralásra „jött meg” (és Sz2 is 😊), Gy3 elfogadja, hogy most itt nem vonulhat el a mobilja mögé, Sz1-2, Gy1-3 elviseli a legkisebb közös többszörös (baba) éjszakai kiborulását – és végül mégis mindenki gazdagabb lesz, amiről majd kedvére posztolgathat, sztorizhat.

-----------------------------------------------------------------------------------

2., Mindenki izgalomban, Sz1-2 a szervezéstől kissé kimerülten, de várakozással teli. Gy1-4: örülnek, mert utazni, nyaralni jó! 😊

Persze ha nem robban le a kocsi az indulást követő 1. órában, ami egy nap szerelést (s ezzel együtt hazacuccolást a város túlvégéből, egy halom pénz szervizben hagyását, majd másnap újra felpakolást, indulást) és a rövidre szabott nyaralás további megkurtítását vonja maga után, s nem gyűjt be az ember egy vaskos büntit, mert belefutott a matricamaffiába, akkor még ennél is jobb hangulat lehetett volna.

Apa kommentje: Ennél azért több volt a frusztráció, legalábbis részemről. A lerobbanás után már nem volt ennyire egyenletes a munkamegosztás. Apuciként cseppet túl lettem terhelve. Az anyagi következményeken és a káosz miatti pluszmelókon túl még a babázást is én vállaltam. Merthogy a családra „kibírhatatlan” fáradtság tört rá; mondjuk szerencsére nagyobbrészt csak az izgalmak miatt.
Így másnapra megint nem lettem kipihent, és még akkor is extra köröket okozott a szerelés. Hazaérve már nagyon sietnem kellett, ezért a saját készülődésemet összecsapva gyorsan feldobtam mindent az autóra, és indulás!

Az út során viszont a család pihentebb fele, a gyerekek úgy gondolták, „eljött az ő idejük”, és szórakoztatóbb az út, ha random megjegyzésekkel vagy épp félrevezető beszólásokkal „szórakoztatják” az eleve kómás szülőket. Ebben Gy2 különösen hajlamos brillírozni.
Ilyen körülmények között sikerült a határon egy kisebb bénázássorozatot előadnunk, aminek a végén a büntetés egy kisebb wellness út költségvetését is kiadta.

Itt megint rajtam volt a sor, hogy ezt feldolgozzam. Mindent átgondolva annyi tanulságot véltem felfedezni, hogy talán elkerülhettük volna ezt, ha mindkét szülő felkészült volna az útból. Nehéz ugyanis az anyósülésen fáradtan pihenni próbálva mégis figyelni annyira, hogy a kritikusabb helyzetben mégis én döntsek. Továbbá jeleztem, hogy szintén könnyebbség lenne, ha Gy2 nem kiabálna be szándékosan zavaró hülyeségeket, mert néhol pár másodpercnyi odafigyelésen múlnak a dolgok.
De persze tudtam, hogy a nyaralás jó hangulatának az érdekében az egyedül jó megoldás, ha ezután már nem rugózok tovább a témán. Úgyhogy az egyedül helyes konklúzió az volt, hogy ezt a helyzetet csúnyán benéztük, evvan, és többet igyekszem én sem agyalni ezen.

Miután ezt megtettem, azt hittem, a feladatot dicséretes önmérséklettel teljesítettem.

Igen, én ezt gondoltam. Azt viszont nem sejtettem, hogy ez nem ennyire egyszerű. Hiszen közben egy „védett személyt”, azaz a nevelt lányomat is megszólítottam, és máris hibapontokat gyűjtöttem be, mint később kiderült.
Ennyivel nehezített terepen kell működnie egy mozaikapunak :/

Ezután viszont az út vége és az érkezés tényleg nagyon szuper volt. Alagúúút és alagúúút után egy gyönyörű tengerparti napnyugtát láttunk az autóból. Egy cseppnyi idill!

De azért így is nagy az ámulat az új környék szépsége miatt, és milyen jó megmártózni még az érkezés kései időpontjában is a csodás tengerben és a szabadságban! Azonban a kis Gy4. tesz róla, hogy a folytatás ne torkolljon idilli romantikába, a sok inger nem hagyja nyugodni, s csak éjjel egy után kegyelmez a családnak, alig öt óra alvás ajándékával. Gy1-3 legalább egy rövidke időre azért kisétált az éjszakai városkába, Sz1-2 viszont egy cseppet frusztráltan indul a következő napnak. 

Az idő ragyogó, s egy gyerek kivételével mindenki élvezi a tengert és a napfényt. A kivételes egy az, akihez igazodva egyébként eleve rövidebbre kellett szervezni a nyaralást. Igaz, csekély érdeklődést mutat a közös programok, így pl. a tenger iránt is. De mivel (mozaik)családtag – amit ugyan ténylegesen kevéssé érzékelünk mi is, és ő is, hiszen ritkán látjuk egymást, nem élünk egy fedél alatt, ő pedig nem nagyon él a látogatás vagy bármilyen kommunikáció lehetőségével –, teljes mértékben alkalmazkodtunk hozzá.

A: Igen, az én egyik lányom is bonyolította a képet. Viszont nála már hetekkel előre felkészültünk erre, és eldöntöttük, hogy a hangulatától függetleníteni fogjuk magunkat.
Az ő időnkénti egykedvűsége így már nem lepett meg minket, mert erre eleve számítottunk.

És a többiekkel összehasonlítva ilyenkor egyszerűbb is egy passzívabb gyerekkel. Ha ő is és mi is tudjuk, hogy mindent megtettünk azért, hogy jól érezze magát, és ezt megértve ő sem reklamál a helyzete miatt, akkor nincs konfliktus.

Szóval pancsolás délelőtt, majd ebéd a tengerre néző teraszon, s a délutáni szieszta előtt még egy kis társasozás, amire a sűrű iskolás-munkás hetek alatt igencsak ritkán kerül sor. Kb. 5 rövid kártyajáték, s abból háromban felmerült, nem a legbarátságosabb formában, hogy az egyik mozaik „csal”. Sz2 szerint az ő nevelt mozaikja több rendben szabályt sértett, amivel indokolatlan előnyhöz jutott vele szemben. Meg a többiekkel szemben is, bár a többiek erről nem szóltak. 

És ott a bál! Mozaikcsaládban ennyin is múlhat egy rövidke nyaralás hangulata. Sz1 szóvá teszi Sz2-nek, hogy ezt tényleg kellett-e, végülis játék volt, amelynek eleve nem voltak meg az optimális körülményei, és idő se volt rá több óra, csak épp egy kis ebéd utáni levezetés lett volna. 

A szabály az szabály, a játék pedig csak a szabályok mentén és egyenlő feltételek mellett élvezetes.

Ez igaz. De komolyan: van jelentősége ennek az adott helyzetben?

A: Ne hallgassuk el azért azt, hogy a jelenetet ki rendezte. Ugyanis én nem akartam indulatokat belevinni, inkább elkerülni akartam őket. Épp ezért furcsállottam, hogy ha egy egyértelmű és egyszerű kérésem van („légyszi ne feküdj be a pakli mellé”), akkor a lányka miért negligálja azt. És utána, ha többször megismételten kérem ugyanezt, sőt még egyszerű lezárási kísérletként fizikailag is arrébb rakom tőle a paklit, akkor miért ellenkezik. És végül miért csak egy felcsattant választ és elvonulást kapok („Szóval én csalok!”), ahelyett, hogy egyszerűen megtette volna azt, amit kértem.
De ezek után sem gondoltam túl sokat bele. Azt gondoltam, egy tinilánytól a nehéz napjain ez belefér. Elrendezi szépen magában, és ezzel a témát lezártuk.

Délután pihenés helyett én már az új partra készültem, hogy az a fürdőzés is jól sikerüljön. Bár a többiek délutáni pihenése miatt ide elég későn érkeztünk, de nem volt gond, mert így még egy kellemes naplementét is a parton tölthettünk. Épp hármasban voltunk a babával, és viccelődtem, hogy igazi mozaikcsaládként sokfelé széledtünk a strandon... amikor váratlanul kitört a vulkán. Kiderült, hogy anyuci igencsak neheztel rám, mert én az ő lányát megbántottam. Hogy valójában mennyire volt ennek alapja, az nem volt lényeges, anyuci sem járt utána. De úgy érezte, hogy a lánya sértett lehet, és ez már elég is volt. És ez az érzés a nyaralás összes addigi élményét és történését is átszínezte, beleértve az én jellememről alkotott képet is. És a negatív megjegyzései miatt akkor már tényleg kitört a veszekedés.

Picit belegondolva ez a működés ismerős volt: gyerekkoromban sokszor láttam a Tom és Jerry-ben 😊 Ott láttam, milyen a tyúkanyó, amikor a kiscsibéje leadja a neki a vészjelzést. Ilyenkor anyóka nem tehet mást, reflexszerűen ugrik, és másra nem is tud gondolni, csak arra, hogy az ő csibéjét „bántották” és meg kell védenie. Függetlenül attól, valójában mi történt. Ilyenkor bizony nem szívesen van az ember a Tom helyében. :/

És hogy jutunk el innen oda, hogy én gyerekem, te gyereked, sőt, mi ketten, a jövőnk…???? Hogy valójában sosem működtünk jól, s hogy valójában egy illúzióban élünk, és nem vagyunk hajlandóak szembenézni a tökéletlenségünkkel, amiről a gyerekeink is csak a saját szülőjük előtt mernek beszélni, egyébként meg csak színjáték az egész boldog családosdi… Hogy legjobb lenne kilépni az egészből, és csak magunkra figyelni. És a minden nyaralás után terítékre kerülő tipp: nem kellene nekünk közös utakat szervezni, mert a hosszabb együttlét már bőven alkalmas a nyugalom durva megzavarására. Szóval legközelebb inkább már tényleg mindenki csak a saját gyerkőceit vigye kirándulni, és ezek után a közös társasozást is hagyjuk, jobb a békesség.

Apa: Nem az első és nem a második olyan nyaralásunk volt ez, amit nem jó szájízzel zártunk.
Most viszont máshogy készültünk, azt gondoltuk, hogy ez jobb lesz. Ugyanis ez volt az első igazán közös utunk, mióta nagyon nagy család lettünk. Reménykedtünk, hogy az új felállás talán teljesen átírja a viszonyokat. Hogyan is lehetne morcinak lenni egy gyönyörű napsütéses tengerparti városban, mikor a cuki baba is csupa lelkesedést és vidámságot áraszt? Hát ez nem ír felül mindent?

Hát nem. És ha ilyen reményekkel indultunk, akkor már tényleg csalódás, ha nem jön össze. És nem is a veszekedéssel van a legnagyobb gond. Inkább azzal, hogy ha ez annak ellenére alakul ki, hogy igyekeztünk rugalmasak lenni és nagyvonalúak. Már amennyire a természetünk engedte 😊. Ha ezek után mégis támadásokat kapunk és leértékelő megjegyzéseket, az nagy csalódás. Gondolhatunk arra, hogy végső soron még a munkahelyünkön is jobban éreznénk magunkat, mert bár ott nem a szeretteinkkel vagyunk, de legalább becsülnek minket és az objektív értékeinket nem vitatják el.

Nagyon nagy levegőt véve lehet csak az ilyen negatív vitákon felülemelkedni, hogy visszatérhessen valami a nyaralás adta lelkiállapotból: hogy kikapcsolódunk, lazulunk, és egy kicsit „menők” vagyunk egy szuper helyen.

De ha szinte mindig ez a forgatókönyv, akkor miért is ne lehetne jogos a gondolat, hogy ha hármasban-négyesben jól vagyunk, hatosban pedig rosszul, akkor legközelebb próbáljuk ezt elkerülni?
Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy anyagilag megtehetjük, érdemes megfontolni!

Persze lehetünk pozitívak is, és bölcsen gondolhatjuk, hogy más dolog a nyaralás, és más dolog annak az emléke. Egy kisebb-nagyobb vitákkal tarkított nyaralásból is inkább csak a szép emlék marad végül. Jobbára. Csak idő kell hozzá, és megfelelő számú jó pillanatban készült fotó 😊

A bor elfogyott, a tenger csodásan hullámzott. A lélek is, igaz, nem csodásan, de erőteljesen. Másnap pakolás. Megvolt a nyaralás.

Párhuzamos valóságok

Gondolatkísérlet a szereplők lelkiállapotáról, viselkedéséről.

Sz1: fáradt, nyűgös, mindamellett rettenetesen kiéhezve a közös, jó hangulatú családozásra. Minden előzetes bonyodalom ellenére görcsösen próbál tökéletes pár napot szervezni, amibe bele lehet zsúfolni minden rég vágyott élménymorzsát. Nem lehet. Felületes a szervezésben, hibázik, nincs jelen tökéletesen minden helyzetben, ezért nem is reagál megfelelően.

Sz2: kimerült, a sorozatként kapott váratlan problémák és kiadások miatt frusztrált, de mindezt lenyomva igyekszik jól érezni magát, s kifelé pozitívnak maradni. A háttérben viszont ott motoszkál benne néhány megoldatlan probléma, munkával, gyerekekkel kapcsolatosak. És nagyon is az előterében a nevelt mozaikja, akinek természetét nehezen viseli. Szólni kell, okítani, hogy érezze már a kölyök, nem jól csinálja. 

Gy1: kamasz. Nemtörődöm, kényelemkereső, de mosolygós, az utat élvező, az élményekben megmártózó, csendes, komoly. Ki tudja zárni a számára zavaró körülményeket, nem csinál problémát a dolgokból, de azért elraktározza, ha valami nem tetszik neki. Tesz róla, hogy jól érezze magát, és bár nem kezdeményező, de együttműködő.

Gy2: kamasz. Nemtörődöm, kényelemkereső, locsifecsi, pörgős élményhajhász. Harsány. Szeretne a középpontban lenni, részt venni a dolgok menetében, s akár irányítani is azokat. Érdeklődő, kezdeményező, együttműködő, de nem érzékeli, mikor már sok. Rossz szándék nélkül is sikerül bajba kevernie magát. 

Gy3: kamasz. Nemtörődöm, introvertált, kakukktojás. Szó szerint hangját sem hallani, mégis sok gondolkodnivalót jelent. Bár a többiek között rendszeres téma a családhoz való viszonya, ő maga ebből nem nagyon érzékel semmit, nehogy emiatt is csak jobban eltávolodjon. Így aztán vagy érzi a törődést, vagy nem, vagy a családhoz tartozónak véli magát, vagy nem. Mindenesetre inkább háttérbe vonul, csinálja, amit mondanak neki, válaszol, ha kérdezik, abból nem lehet baj. 

Gy4: baba. Nagyon 😊                                                                    

Végszó

Tökéletlenek vagyunk. Mint az élet. 

Ebben a családformában pedig megannyi időzített bomba van elhelyezve, ember legyen a talpán, aki a robbanást megelőzve sorra felfedezi és hatástalanítja őket. A mozaikcsaládban éppúgy benne van a harmónia lehetősége, mint a tökéletes csődé. Min múlik hát…???

Szükségünk van a rendszeres önvizsgálatra csakúgy, mint a megbocsátásra. Elkerülhetetlen a jóra törekvés, ha jót akarunk. 

Elkerülhetetlen a lelki gyúrás, hogy ne érezzük elpocsékolt reményeknek a közös terveket, s az egyéni céljainkat is. Hogy legyen elég önuralmunk, türelmünk és szeretetünk ahhoz, hogy a közös élmények jó értelemben legyenek emlékezetesek, gazdagítóak. S az a rövid idő, amit gyerekeinkkel együtt töltünk, az ő javukat is szolgálja, hogy jobb emberek legyenek tőle.

A kommunikációnkhoz pedig nyitottság, figyelem, jó akarat.

Apa: Igen, a kommunikáció fontos. És bár igaz, hogy mindnyájan másmilyenek vagyunk és ezért máshogy is kommunikálunk, de mikor együtt vagyunk, muszáj alkalmazkodnunk. Nem annyira, mint a suliban vagy a munkahelyen, de legalább egy picit. Aki csendben lenne, annak néha meg kell szólalni. Aki viszont szünet nélkül dumcsizna és válogatás nélkül elmondana mindent, ami az eszébe jut, annak vissza kell fognia magát. Pláne ha néha totál butaságok vagy nagyképű, esetleg a többieket lenéző gondolatok jutnak az eszébe.

Az utalásokat és a tapintatból finomabbá tett megjegyzéseket meg jó, ha megtanulják felismerni a kamaszok. Hiszen pont az ő érdeküket szolgálja, ha nem direktben „szólunk rájuk”. Azt egyébként sem viselik jól. Ezért hiba, ha ilyen helyzetekben sem az utalást, sem a helyzetet nem tanulják meg felismerni, hanem megszokják, hogy reflexből visszatámadnak.

A fent említett „jó akarat” pedig fontos a gyerekek részéről is. A szülők kommunikációja és jó szándéka kevés a sikerhez. Fontos, hogy a gyerekek is értékeljék és becsüljék a családi közösséget. Mert a család nem csak adni tud, hanem igényei is vannak, és tenni is kell érte.
Az egyéni érdekekből és késztetésekből (az „egóból”) lejjebb kell adni. Ez talán a mozaikgyerekeknek még nehezebb, mert a két család közötti átmeneti korszakban sokkal nagyobb szabadságot és jogosultságokat kaphattak, mint előtte és utána.

És a mozaikcsaládok védelme sokszor nem olyan erős. Könnyebben meg tudja „hekkelni” akár egy gyerek is, mert több támadási felületet találhat, és közöttük gyakran van egy-két gyenge pont. Például lehet, hogy a gyermek a saját szülőjét könnyebben a saját pártjára tudja állítani. Vagy a nevelőszülőt meg tudja vádolni, hogy vele máshogy bánik, mert őt kevésbé szereti. De akár a tesóját is támadhatja vagy terjeszthet róla rosszat. Vagy  információkat hallgathat kell a saját édesszülei elől, hiszen ritkán jó köztük a kommunikáció. Sőt, ha igazán bevállalós, akár még vitát is provokálhat a családban, ami ha „jól” sikerül, akkor a vihar utáni hűvösebb hangulatban egy kicsit visszakaphatja az ő kis anyukáját-apukáját.

Akárhogy is, ha egy gyerek a család helyett egy kicsit magának akar jót és játszmázik, van esélye rá, hogy jól jön ki belőle. Legalábbis rövid távon. Ha közben viszont a családi egység sokat gyengül, akkor végül ő is veszíthet vele.
Például lehet, hogy egy ilyen, sok energiabefektetéssel összehozott, jól kitalált családi program hangulatát is jól össze tudja zavarni a végére.

Aztán a szülők próbálhatják kiblogolni magukból a sok frusztrációt! :/

A mozaikcsalád természetellenes képződmény. Nincs egyetlen recept, amellyel mindenki boldogulhat, aki benne él. Ugyanakkor minden próbálkozás megtanít valami újra. S előbb-utóbb egyre többet egymásról és önmagunkról.

50. Ha mást gondolunk a gyerekek mobilhasználatáról

Gyakori probléma mozaikcsaládokban, hogy eltérő véleményen vagyunk párunkkal a csemeték kütyüidejét illetően. Vagyis, míg egyikünk korlátozni szeretné ezt az időt, a másikunk a gyerekekre bízná. Főleg akkor van ez így, ha a gyerekek nem velünk laknak, csak látogatóba jönnek hozzánk. 

Amikor erről elkezdünk vitatkozni, könnyen beleeshetünk a hibába, hogy szigorúnak vagy épp felelőtlennek címkézzük a másikat. Előrébb leszünk-e ezzel?

Aligha. Inkább tovább szítjuk a feszültséget, amit nyilvánvalóan a gyerekek is érzékelnek, s a legjobb, amit tehetnek ekkor, hogy még jobban bebújnak a monitor mögé, csak hogy ne minket halljanak. 

Két dolgot tehetünk.

Az első, hogy ezt mindenképp kettesben beszéljük meg, ne a gyerekek előtt, és valóban hallótávolságon túl.

A második, hogy kérdezzük meg párunktól, kölcsönösen, mi a konkrét elképzelése, célja azzal, hogy korlátozni akarja/nem akarja a kütyühasználatot. 

Amikor lehetősége lesz elmondani, hogy:

– azért kellene korlátozni, mert különben nem lesz rendszer a gyerekek életében, s idővel nem is lesz igényük másféle tevékenységre, közös elfoglaltságra, 

illetve:

–        – azért nem szeretné őket korlátozni, mert ez jelenti számukra a kikapcsolódást, ettől érzik magukat igazán otthon és jól,

akkor egymás minősítése helyett valódi válaszokat kapunk valódi kérdésekre, s megvalósulhat az igazi kommunikáció közöttük. Ezáltal pedig elindulhat a közös gondolkodás arról, hogy lehetne valamiféle közös nevezőre jutni a kérdésben. Merthogy vannak érvek, ellenérvek, nem csupán kimondott vagy kimondatlan érzések és indulatok.

Alapvető tehát a valódi, tényeken és nem csupán érzéseken alapuló kommunikáció. Előfordulhat persze olyan helyzet is, amiben nem tudunk egyetérteni párunkkal, ebben az esetben bízzuk a nevelést a vér szerinti szülőre, ez az ő privilégiuma.

49. Mozaikcsaládban a gyerekek, felnőttek - nézőpontok

Úgy vagyok a mozaikosodással, mint Carrie Bradshaw, aki tudja, milyen a jó szex, vagy nem fél megkérdezni. 

Sok mindent tudok arról, mitől működhet ez a családforma, mik a buktatói, de itt-ott felmerül bennem egy-egy újabb kérdés is. Pl. miért lehet az, hogy bár az ember annyi mindent tesz vagy legalábbis próbál tenni családjában az otthonosság és a biztonság megteremtéséért, úgy tűnik, a gyerekek nem ugyanazt érzékelik. Tudom, Vekerdy Tamás számtalanszor elmondta: a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat, de mégis… 

Mit remélhet a szülő, s vele a társa, a mozaikszülő: megtérül-e valaha a belefektetett lélek, figyelem? Megértik-e a neveltjeink valamikor, hogy az idill, amiről álmodoznak, ott hever a lábuk előtt, csak ki kell nyitniuk a szívüket rá? 

Mi az idill? 

Viszonyítás kérdése. Idill lehet, ha van terített asztal és teli hűtőszekrény. Idill lehet, ha van saját kuckó, személyes tér. Idilli, ha van mód tanulni, fejlődni, művelődni, mert van, aki utat mutat ebben, és finanszírozza. Az is idilli, ha lehetőség van élni a hobbinak: zenének, sportnak, fotózásnak, stb. Idilli, ha a szülő, mozaikszülő kíváncsi a gyerekére, kérdezi, érdeklődik, meghallgatja, beszélget vele.

Mi számít hát valójában a gyereknek, ha mindezt nem érzékeli, nem értékeli? Ha azt gondolja, a mozaikcsalád, amiben élni kényszerül, mindössze a felnőttek álma, játéka, amiből ő köszöni, nem kért, maximum jólneveltségből eljátssza a rá osztott szerepet.

Mit remélhetünk…?

Azt, hogy beérik. Be kell érjen. 

A minta és a törődés nem múlik el nyomtalanul.

És a gyerekeket ki hallgatja meg?

 

Mert az éremnek két oldala van (minimum, de ha jobban utánaszámolunk, sok, sok, sok láthatatlan oldala…)

Szóval fentebb még azon lamentáltam, vajon felmérik-e valaha gyerekeink, neveltjeink, hogy mindaz, amit ők természetesnek vesznek, vagy amit esetleg elutasítanak vagy épp csak nem értékelik sehogy, szóval mindaz nekünk, felnőtteknek, akik megteremtjük, odatesszük, mibe kerül…? Nem pénzre gondolok elsősorban, hanem energiára, figyelemre, lélekre.

De most azért azt is felvetem, hogy nekünk, „nagyoknak” is meg kell próbálnunk ám kicsit a gyerekek szemüvegén keresztül látni a világot! 

Van egy olyan gondolatom, hogy a gyerekekhez fűződő kapcsolatunk azon a pofonegyszerű tényezőn csúszik el, hogy egész egyszerűen nem beszélünk velük az őket érintő családi témákról, mert számunkra is baromi kínos szembesülni velük. 

A gyerekek nagyon is jól érzékelik a dolgokat maguk körül, minden bizonytalanságunkat, félelmünket leveszik, mi pedig elkezdünk nekik beszélni a rendrakásról, házimunkáról, leckeírásról, illemről… 

Azt elmondjuk-e nekik, hogy átérezzük, milyen nehéz lehet elfogadniuk, megszokniuk, hogy új családba (új házba) kerültek? Hogy megértjük, ha dühösek, hogy mi, felnőttek hozzuk meg a legfontosabb döntéseket, amelyek az ő életüket is alapjaiban befolyásolják, s ez nincs mindig összhangban azzal, amit ők maguk szeretnének. Hogy mindaz, amit korábban a családjuknak hittek, nem úgy van már teljesen, de ami ezután lesz, megpróbáljuk együtt olyanná alakítani, hogy örömünk legyen benne. Együtt érzünk-e velük, s ezt merjük-e kifejezésre juttatni? 

Lehetne még folytatni, ehelyett most csak azt kérem, tegyünk egy gondolatkísérletet: képzeljük magunkat annak az 5/10/13/15 éves gyereknek a helyébe, akinek az életét a mi párkapcsolatunk alakulása így vagy úgy befolyásolta, és próbáljunk megértők lenni felnőtt önmagunkkal! Próbáljuk meg szeretni vagy elfogadni azt a felnőttet, aki az adott élethelyzetre kötelez, valamit ebből a szemszögből értékelni mindazt a lelki támogatást, amit ehhez kaptunk tőle. 

Könnyű...?