„Ha gyorsan akarsz menni, menj egyedül! Ha messzire
akarsz jutni, menj együtt másokkal!” – erre az afrikai közmondásra nemrég
bukkantam, és megtetszett. Sok mindenre érthetjük, engem most természetesen az
érdekel, hogyan alkalmazható a mozaikcsaládokban, és különösen most, a
koronavírus okozta megváltozott életkörülményeink között. Talán kicsit
filozofikus a gondolatmenet, de azt hiszem, aki mozaikcsaládban él, megérti,
miért merült fel bennem.
Két dolog jutott róla eszembe:
1., Mi van azokkal a szülőkkel, akik most hosszú hetekig nem
találkozhatnak gyerekeikkel, mert azok a másik szülőnél „rekedtek”.
2., S mi van azokkal, akik mozaikcsaládjukban, szokatlan
módon napi 24 órában együtt kell legyenek, akár összetartoznak, akár nem
teljesen.
Miről is szól ez a távoli közmondás számomra e két kérdéssel
összefüggésben?
Egyfelől arról, hogy válás után jó darabig – rosszabb esetben
életre szólóan – kitart az ellenséges viselkedés a felek között, még ha ügyesen
is burkolva, s csak a „legkedvezőbb” pillanatokban felszínre törve. Mi lehetne
alkalmasabb pillanat az egymásnak betartásra, mint ez a mostani, amikor
legálisan tarthatjuk távol exünktől a gyermekünket, még akár azt is orra alá
dörgölve, hogy nála nem érezzük biztonságban a gyereket, hiszen sosem volt elég
felelősségteljes. Hát, lehet ezt csinálni. De minek? Gyorsan el tudjuk idegeníteni
a gyereket az ilyenfajta „jóakaratú” hergeléssel a másik szülőjétől, de
megéri-e? Mit nyerünk? S a gyereknek adunk-e ezzel valamit, vagy inkább megfosztjuk
valamitől? Nem lenne-e minőségileg több, jobb, ha azt tapasztalná meg a gyerek
és az ex is, hogy lám-lám, a bajban azért mégiscsak össze tudunk fogni, félre
tudjuk tenni az ellenérzéseinket, és úgy segítjük egymást, azon a minimális
módon, ahogy ebben a helyzetben lehet:
- emellett, ha eddig nem tettük, akkor most itt az ideje, hogy megengedjük gyermekünknek, hogy panaszkodjon a másik szülője hiányáról, és amennyire tudunk, legyünk vele együttérzőek, értsük meg, hogy ő nem az ellenségünket hiányolja, hanem az édesapját/édesanyját
- ebben sokat tudunk segíteni, ha mi magunk kérdezünk rá, hogy van, hogy érzi magát, nem akar-e beszélni apával/anyával
- adjunk meg neki minden lehetőséget arra, hogy bármilyen lehetséges módon, és amennyire szüksége van rá, kommunikálhasson a távol élő szülőjével.
Mekkora az esélye, hogy ilyen hozzáállással mind a gyerek,
mind az exünk a koronahelyzet után együttműködőbb, korrektebb lesz velünk?
Költői kérdés. De ha még mindig kétségeink vannak, próbáljunk belehelyezkedni a
távol élő szülő helyébe, akit ugyanúgy elvághatatlan kötelék kapcsol össze a gyerkőccel.
A másik megközelítésben pedig a családban mint csapatban rejlő
erőt hoznám helyzetbe. Elképesztően nehéz ez. Egy mozaikcsaládban minden
könnyebb, mint egy csapatként működni – egyszerűen nem adottak a feltételek. Valahogy
mintha mindenki mást vagy más valakit akarna. A gyerek a saját szülőjét, a
szülő a saját gyerekét, a párunk pedig a szerelmét, s nem valakinek a szülőjét
és exét. Mégis, mégis azt mondom, nekünk kell a feltételeket megteremtenünk
ahhoz, hogy csapat, értsd: család tudjunk lenni, ahol összetartás van és egy
hajóban evezés. Sokszor írtam már itt, a blogban ennek a lehetőségeiről, így ezt
most mellőzöm.
Azzal folytatnám inkább, hogy gondoljunk bele, mit akarunk: végigvinni
akaratunkat és elképzeléseinket mindenáron, egy olyan közegben, ahol tökéletesen
más gyökerei vannak mindenkinek, ergo a közös értékrend kialakítása
szempontjából elképesztő hátrányban vagyunk azokhoz képest, akik együtt
fejlődtek családdá? Más-más életszakaszunkban csöppentünk egymás életébe, felnőttek,
gyerekek egyaránt: valahonnan elindultunk külön-külön, és személyes utunk egy adott
pillanatától összefonódik sorsunk, mindennapjaink. Ebből csak úgy jöhetünk ki
jól, ha mindenki megtarthatja a privát szféráját, megőrizheti a privát múltját,
csomagját, amihez ragaszkodik; és együttműködünk minden másban, amiben az
életünk közös: a tér használatában, a háztartásban, a családi atmoszféra
megteremtésében. Most, amikor hetekig, hónapokig, ki tudja meddig egy légtérben
vagyunk állandóan, még fontosabb, hogy egymás különbségeit, szokásait, bogarait
toleráljuk. Nem most kell megrendszabályozni a mozaikgyerekeket, nem most kell
kioktatni egymást a nevelési elvekről. Ehelyett találhatunk időt a közös beszélgetésekre,
akár a különbözőségeink értelmezésére, és még inkább: a hasonlóságaink felfedezésére. Az egészséges vita, érvek ütköztetése, egymás
kérdezése-meghallgatása ér; a veszekedés csak árt, és elmélyíti a problémánkat.
Ha messzire akarunk jutni, együtt kell haladnunk.
Most, ebben a kínos egymásra utaltságban ennek megértése
létfontosságú, hacsak nem akarjuk az egyébként is siralmas demográfiai adatainkat
erősíteni.