69. A legrosszabb, ami válás után jöhet

 

Mi lehet a legrosszabb, ha felbomlik egy család?

Amikor egyedül maradunk

- a bűntudatunkkal

- a csalódottságunkkal

- a tehetetlenségérzésünkkel

- a vágyainkkal

- a gyermekünkkel.

Mi a legrosszabb?

Nem a felsoroltak. Bár kétségtelenül kényelmetlen érzés:

-        ha bennünk van a lelkiismeret-furdalás, hogy talán nem tettünk meg mindent a kapcsolatunkért
-        ha összetört bennünk egy álom, amit a házasságról, jó családi életről szőttünk
-        ha kicsinek, eszköztelennek érezzük magunkat azokkal a hatásokkal szemben, amik a váláshoz vezettek, és ami még azután következett
-        ha reménytelennek látjuk, hogy valaha teljesülhetnek azok a vágyaink, amiket pont arra az életszakaszunkra terveztünk el, amikor minden nagyon összekuszálódott
-         ha a kiteljesedés éveit nem kettesben a gyermekünkkel, hanem kiegyensúlyozott, felnőtt párkapcsolatban, gyerekeinkkel, és nyugodt családi életet élve képzeltük el.

Nemcsak kényelmetlen érzések ezek, hanem bénítóak is, amelyek a válás veszteségélményéből természetszerűen fakadnak. Rossz, ha ezt nem gyászoljuk el, mint más veszteségünket, hanem sodródunk az idővel „majd lesz valahogy” alapon, vagy a „nekem akkor ezt dobta a gép” mártíromságával, vagy esetleg görcsösen, tudomást nem véve róla megpróbálunk „túllépni” rajta, mintha csak egy kis kátyú került volna utunkba. Ha nem fogadjuk el, hogy egy kolosszális szakadék képződött az életünkben, amiből idő és energia lesz kikászálódni, akkor egész egyszerűen szemellenzőt használunk, és képtelenek leszünk az életünket és a lehetőségeinket reálisan szemlélni. Mindig ott lesz valamilyen kényelmetlen érzés, emlék, élmény, ami nem enged újra elköteleződni, újra bízni, újra hitet adni az új élethez, új kapcsolathoz, családhoz. Bármennyi új kapcsolatot alakíthatunk ki, elő fognak jönni a régi rossz berögződések, a tüskék, amelyekről új párunk nem is tud, a félelmeink, sebeink, amiket magunknak sem merünk bevallani, de társunkat vagy esetleg annak gyermekét hibáztatjuk, bántjuk miattuk.

Na, ez a legrosszabb, véleményem szerint.

Mert megfosztjuk magunkat egy teljesebb, boldogabb élettől. Lehet, hogy csak egy év, lehet, hogy három, nekem majdnem öt volt, mire újra hinni és bízni tudtam, de még akkor sem magától értetődően. Ma már a férjem az a férfi, aki akkor még csak a szép új remény volt számomra, de időről időre megtorpantam, hogy: biztos jó leszek neki? És: biztos jók leszünk együtt? Biztos vállalhatom a kockázatot, nem esek pofára megint?  Szóval kell az önismereten, belső fejlődésen alapuló bátorság is ehhez, de az idő is, ami megérleli, hogy ne esztelen vakmerőség, és ne is szédítő vagányság legyen az újrakezdés.

Merthogy nyitni meg kéne. Magunk miatt is, meg a gyerek miatt is. Máskülönben mit fog megtanulni a párkapcsolatról? Mit a mi példánkból?

68. Végre vége a "csodásan kerek" 2020-as évnek! Juhhé!

 

Mozaikcsaládban az élet… és a tavaly ilyenkor még fantasztikusan kereknek és szépnek ígérkező 2020-as év vége

 Végre! Komolyan, ennyire még nem vártam egy év végét sem, mint ezt az ideit. Talán nem is vagyok ezzel egyedül. A járvány betett a világnak, és legjobban mindenki a maga bőrén érzi, mi mindent vesztett, mi mindent kellett kihagynia emiatt. Terveket, célokat, kapcsolatokat húzott keresztül, eseményeket, amelyek csak ritkán vannak az életben, és családokat tett próbára, ki meddig bírja a távolságtartást (vagy épp az összezártságot). Sokszor kellett a belső kontrollunkra is hagyatkoznunk, a meglévő szabályok ellenére, sőt, nem ritkán azokat fölülbírálva, mint a szenteste alkalmával is, hogy ne nyújtsuk tovább ezt a kéretlen, nehéz időszakot.

Azoknál a mozaikcsaládoknál, ahol az egyik szülő távol él, még nehezebb lett a látogatások megoldása, ahogy a közösen töltött nagyobb vakációzások is. A be- és összezártság felerősítette sokaknál a feszültségeket, ellenérzéseket, ami sok szülőben, mozaikszülőben kelthetett szorongást, lelkiismeret-furdalást, sok mozaikgyerekben tehetetlenségérzést, bánatot. Pozitív érzésekből valahogy kevesebb jutott idén.

DE alapvetően optimista beállítottságú vagyok, ezért igyekszem megtalálni még ebben a nyavalyás időszakban is azt, aminek örülni lehet, igaz, kicsit azért erőltetnem kell magam (mindeközben épp Kepes A boldog hülye és az okos depressziós c. remek könyvét olvasom…, köszi, Feri! J).

Például nekem személy szerint nagy fejlődés volt a mozaikosságomban a családkonzulensi tanfolyam, amely révén egy csomó mindent más szemmel látok a saját családi működésünkben. Azért kezdtem bele ebbe a kurzusba, hogy mindazt a saját tapasztalatot, élményt, amit mozaikcsaládunkban megéltem, alá tudjam támasztani, ki tudjam egészíteni a szakirodalmakon alapuló ismeretekkel, és olyan fogódzókat, módszereket tudjak kínálni itt, és majdan egy privát felületen, amelyek megsegítik a mozaikcsaládokban élő felnőtteket és gyerekeket a jobb, nyugodtabb, boldogabb élet elérésében.

Ennek a tanfolyamnak köszönhetem például, hogy megismertem a családtagok közötti adás-kapás mérlegének jelentőségét, ami pofonegyszerű, de általában nem tudatosítjuk. Arról van szó, nagyon tömören fogalmazva, hogy ha nem kapjuk meg gyerekként azt a törődést, ami eredendően, emberlétünkből fakadóan jár nekünk (valamint nem tanítottak meg bennünket a viszonzására), akkor magunk sem tudjuk azt továbbadni a gyermekünknek; vagy esetleg a párkapcsolatunkban próbáljuk majd behajtani azt; netán „túl adunk”, annyira, hogy a másiknak lehetősége sem lesz viszonozni. Egyik se jó, mert nem az egészséges egyensúly megteremtését segíti elő. Hogy kapcsolódik mindez a mozaikcsaládokhoz? Hát úgy, hogy ha állandóan visszatérő konfliktusaink adódnak pl. a mozaikgyerkőcünkkel, vagy a párunkkal, akkor előfordulhat, hogy a méltányos „jussát” valaki nem vagy nem jól kapta meg, és ennek a hiányát nyögi és próbálja pótolni, miközben konfliktusokat konfliktusokra halmoz. Pl. mikor egészen kicsi gyermekkel válunk, akinek egyik szülőjét nélkülöznie kell, mert mondjuk elmérgesedett a felnőttek viszonya, s a gyerek „problémássá” válik; vagy pl. ha a mozaikszülő képtelen kapcsolódni párja gyermekéhez, mert maga sem élhette meg az igazi elfogadást gyermekként, stb. Persze ezt most nagyon leegyszerűsítettem, de a lényeg, hogy ezeket a nehézségeket fel lehet fejteni, kezelni lehet, ha az emberben megérlelődik a változtatás igénye. Márpedig előbb-utóbb megérlelődik az, csak sajnos sokszor a könnyebbnek tűnő, mégis tartósan fájdalmasabb utat választjuk: az elválást, a helyzet megoldása helyett. Például egy néhány alkalmas, szakember vezette beszélgetés helyett, ami a családunkban rejlő erőforrások feltárásában tudna segíteni, hogy elindulhassunk a magunk személyes, egyedi megoldása felé.

Aztán annak is örülhettem ebben az évben, hogy elkészült egy egészen pofás kis e-kiadványom és még pofásabb könyvjelzők Czernák Eszter: Kedves Apu! c. mozaikos gyerekregényéhez, és utóbbiak a Pagony Kiadó boltjaiba is eljutottak. Itt, a blogon megtaláljátok a kiadványt, amely nem csak a kisregény ismeretében olvasható, és abban segít, hogy felismerjük, biztos mozaikos nehézséggel állunk-e szemben, s ha igen, hogy lehetne elkerülni, ellene tenni, beszélgetni róla a gyerkőcünkkel. Olvassátok!

És az kifejezetten örömmel tölt el, hogy év elejétől mostanáig csaknem megháromszorozódott a Mozaikosok Facebook-oldala követőinek száma: a januári 327-ből decembe rre 947 lett, csakúgy, mint az oldalhoz tartozó zárt csoport taglétszáma: az év eleji 66 fő 215 főre gyarapodott, ami a csoportban megjelenő beszélgetések számát és mélységét is jelentősen növelte. Köszönet ezért mindazoknak, akik csatlakoztak, és maguk, illetve a hasonló cipőben járó mozaikos társaik érdekében megosztották tapasztalataikat, problémáikat, sikereiket, örömeiket!

Azt kívánom Nektek, magunknak, hogy legyen sokkal jobb év a 2021-es, benne sok valódi kapcsolattal, jó kapcsolattal, örömmel, sikerrel, és persze egészség is legyen hozzá! Azt is kívánom, hogy akarjunk jövőre is fejlődni, mind a személyes (családi) életünkben, mind a hivatásunkban, hogy örömünket leljük benne, és minél többekkel meg is oszthassuk ezt – legfőképp persze gyerekeinkkel, családunkkal, hogy együtt növekedjünk! Boldog új évet!! 

67. Karácsony a mozaikcsaládban

Mind hozunk valamilyen emlékeket gyerekkorunk karácsonyaiból: szépeket, felejtőseket, illatos hangulatokat, bánatosakat… Hogy miként éljük meg felnőttként, és szülőként mit adunk, mit tudunk átadni mindebből, ezeken is múlik. Ideges készülődést, feladatokkal terhelt adventi estéket, versengő költekezést – vagy nyugodt együttléteket, lelassult hangolódást, közös és a másiknak megadott magánidőket…

Nem könnyű az évtizedeken át rögzült családi mintákból párunkkal újakat kialakítani, és ha mindez egy mozaikcsaládban történik, na, az még szebb mutatvány. Hiszen ez már minimum eggyel több ismeretlent rejtő egyenlet, ha csak az egyik fél érkezett egy felbomlott párkapcsolatból, s ha mindketten, gyerekekkel kiegészülve, hát, az igazán szép kihívás.

Jó, ha belegondolunk, hogy a mozaikcsaládok létrejöttét valamilyen veszteség előzi meg: a korábbi kapcsolatnak válás vagy halál vetett véget. Az ebből fakadó rossz érzés, szomorúság vagy kudarcélmény megmarad, amit időtávlattól függetlenül az ünnepek feléleszthetnek. Akkor is megjelenhet egy napokig tartó hullámzó hangulatban vagy a gyerekek problémás viselkedésében, amikor a legkevésbé várnánk.

Engedd meg a kedvetlenséget is az ünnep részeként, ügyelve a szerepére, de segítve is a túllendülést rajta. Kezeld a helyén, légy rugalmas. Mint egy igazán jó barát.

A mozaikosok ünnepei ritkán mennek a tervek szerint. Lehet, hogy mozaikgyerkőcöd tőletek vár segítséget az iskolai ajándékozáshoz az utolsó pillanatban, amit eredetileg a másik szülő vállalt. Vagy kiderül, mégsem nálatok lesz szenteste, mert a másik családnál egy sokadik hozzátartozó miatt borult a program. Bármi lehet.

Az ünnepek megterhelőek a saját és a mozaikgyerekek számára is. Nálunk pl. évek óta órákat kell egyedül vonatoznia gyermekemnek karácsonykor, hogy egyik szülőjétől elérjen a másikhoz, hogy aztán pár nap múlva újabb órákat utazzunk együtt a még távolabb élő nagyszülőkhöz. Idén persze utóbbit fölülírja a járványhelyzet, de az ingázás marad (nemcsak neki, a mozaiktesójának is), és el kell ismerjem, nekem felnőttként sem lenne valami várva várt program az ünnepnek ez a része. Át kell érezni a gyerekeknek ezt a kétlakiságát, amennyire lehet, megkönnyíteni nekik ezt a rendszert, és segíteni nekik abban, hogy mégis a jó, a nyereség érzése maradjon meg bennük.

Az is fontos, hogy bűntudat nélkül mehessenek a másik otthonukba, és ha akarják, hadd vigyék magukkal az új kedvenc játékukat, bármijüket is – ha ezt szabályozni akarod, óhatatlanul stresszeled őket, és egy természetes igényüket vonod kétségbe.  Mozaikgyerekeidnek pedig akár segíthetsz ajándékot készíteni a család többi tagja részére. Ezzel egyfelől a vele való kapcsolatodat erősíted meg, másfelől közvetetten a pároddal valót is…

Huh, hát a mi hét mozaikos évünk alatt volt ilyen is meg olyan is a karácsony, pont mint gyerekkoromban. Most jobb lesz. Annyi minden nehezítette ezt az évet, hogy kell a feltöltődés, kell a szeretet-tankolás. Jobban odafigyelünk. Én meg előre megfőzök-sütök mindent, amit lehet, lefagyasztom, és csak akkor megyek ki a konyhába, ha fel kell melegíteni. Addig pedig játszunk, olvasunk, fényképeket nézegetünk. Ilyesmi. Erre készülök. Majd elmondom, hogy sikerült.

Akkor most elmondom, röviden. 2021 februárja van, régen túl vagyunk az ünnepeken, és sok máson is. Például családi vitákon (olyan rendes, mozaikosokon, mert viták nélkül ugyebár nincs fejlődés :)), nagy felismeréseken, és nem utolsó sorban fontos vizsgákon - merthogy még mindig tart a családkonzulensi képzésem, és ez elég sok időt igényel, ezért sem posztolok mostanság olyan gyakran. 

Na de! Az ünnepek nagyon jól sikerültek, igazán feltöltődős, békés, szép volt. Amiről álmodtam, az megtörtént, s ha egyszer meg tudott történni, hiszem, hogy legközelebb is sikerülhet. Odafigyeléssel, egymás igényeinek figyelembe vételével, zavaró körülmények kizárásával... Biztosan az is közrejátszott, hogy most a járványhelyzet miatt nem tudtunk utazni, látogatóba menni, ami azért nem kicsit leegyszerűsítette a dolgot, és talán tanulsággal is szolgált: saját családunk békéje érdekében érdemes felülvizsgálni, hogy nem lehet-e átütemezni kicsit a családi látogatásokat, úgy, hogy ki se maradjanak, de esetleg kicsit csúsztatva oldjuk meg, hogy legyen elég idő a lecsendesedésre is. 

Azt kívánom magunknak és mindenkinek, hogy úgy tudjuk megélni a jövő ünnepeit, ahogy az nekünk és a családunknak a legjobb!