Én gyerekem, te gyereked, ki gyereke? Ki dolga, felelőssége?
Van, hogy annyira tudnánk, annyira gondolnánk, hogy kell, mit kell – mondjuk, okítjuk,
...aztán a fejünket fogjuk, hogy miért nem tartottuk a szánkat...
Talán soha nem múló kérdés a mozaikban, amire valószínűleg legbelül mindenki tudja a legbölcsebb választ, amit mégsem sikerül oly könnyedén képviselnünk.
De mi lehet az oka ennek?
- A féltés? Aggódunk párunk gyermeke miatt, azt gondoljuk, külső szemmel, elfogulatlanul jobban rálátunk a részletekre, amelyek elvezethetnek a jó helyzetkezeléshez?
Talán igen. Miért ne lenne fontos számunkra, hogy a gyerek dolgai rendben legyenek? Miért ne aggódhatnánk, hogy ha zűrös ügyek vannak, melyeket az elfogult szülő nem akar észrevenni, azok kihathatnak a jövőjére, s vele együtt a családéra is? Miért ne lehetne egy jó észrevételünk, jobbító javaslatunk?
- Az indulat a tekintélyhiány miatt, mivel a respekt ebben a formációban hosszadalmasan alakul ki (ha egyáltalán kialakul)? Hiszen tényleg bosszantó, ha levegőnek nézik az embert, miközben ő a lehető legnagyobb türelemmel, elfogadással fordul nevelt gyermeke felé.
Nem lehet könnyű helyzete annak a mozaikapunak, -anyunak, akit semmibe vesz párja csemetéje - és sajnos ez elég gyakori a mozaikcsaládokban. Ilyen klímában sokkal hamarabb kicsúszik olyasmi az ember száján, ami kioktató, szemrehányó, akár élesen bíráló. Naná. Hát mit finomkodjunk, ha pimasz a kölyök?
- Irigység. Ez is közrejátszhat, ha például úgy látszik, gyerekünk alulmúlja ebben-abban párunk gyerkőcét.
Nehéz elfogadni is, de elviselni még nehezebb, ha így van, s ebben az estben minden adandó lehetőséget megragadunk, ha egy kicsi elakadást, lemaradást, kihágást tapasztalunk, hiszen ilyenkor jól elégtételt lehet venni a "kis stréberen", lám-lám, ő sem tökéletes! Ez akkor esik igazán jól, ha párunk erre még rá is játszik - mármint a gyerkőc fényezésére. A szimpla és érdem szerint járó dicséret helyett még esetleg kontrasztot is állít a gyerekek közé. Ejh, emberi gyarlóság...
- Szimplán önérdekből. Bizony. Amit övezhet általános emberbaráti szeretet is, persze, emellett, de azért mégsem ez az elsődleges, tán.
Miért is lenne mindegy, hogy a "kis megátalkodott" szülője, azaz a párunk mennyi energiát fektet a problémamegoldásba? Heti hány emberórában mérhető a fejmosás, az iskolai-baráti konfliktusok elsimítása, a féltesókkal, mozaiktesókkal vívott harcok feletti bíráskodás stb. És mi helyett? Pl. beszélgetés, romantikus filmezés, együtt fürdés, a közös jövő tervezgetése, stb., stb. Érthető, nem? Hát csak közbeszólok, ha tudok egy gyorsabb, célravezetőbb megoldást, hogy végre én is sorra kerüljek apánál/anyánál, a gyerek meg "helyre van rakva"...
Szóval vannak itt okok, érvek...
Ráadásul mindegyikben lehet igazság!
De azt is mindenki tudja, aki élt mozaikcsaládban, hogy ez a legérzékenyebb téma, ami akár válóokká is válhat. Kegyetlen, ha belegondolunk, de mégis érdemes megtenni. Önvizsgálatot tartani, önuralmat gyakorolni, és: szemléletet váltani. Legalábbis próbálkozni vele időről, időre, és erről jelzéseket adni párunknak is, aki valószínűleg hol a kétségbeesés, hol a düh határán vívódik, miért történik mindez vele, s hogy most akkor kit válasszon: minket vagy a gyerekét???
Nyugtassuk meg: ez nem lehet választás kérdése!
És próbáljunk kettőt hátra lépni, és bízzunk benne, hogy párunk egyszercsak magától is megadja a bizalmat, és megkérdi, nincs-e ötletünk ennek-annak a helyzetnek a kezelésére.
