2019. július 16., kedd

46. Szépet hazudni a gyereknek


Hazudhatunk-e jót, szépet a gyereknek? Milyen a jó válás?

Nemrég érdekes esetről hallottam az egyik barátnőmtől. Arról beszélgettük, hogy vannak házaspárok, akiknek bár megromlott a kapcsolatuk, mégis együtt maradnak a gyerekeik miatt, hogy azok a saját családjukban nőjenek fel. Eljátsszák a családi idillt a kedvükért, csak hogy ne sérüljenek. Arra jutottunk, hogy bár a törekvés tiszteletre méltó, de előbb-utóbb egész biztosan kiderül, hogy ez a fajta családi élet egy színjáték volt, s ez valószínűleg átkeretez majd mindent, amire egyébként az ember szívesen emlékszik a felcseperedésére visszagondolva. Családi programok, kirándulások, rokonlátogatások, melyekről azt hittük, olyan „kerek” volt mindig, egyszercsak teljesen más színezetet kapnak. Hiszen mindez nem úgy volt igaz, ahogy elhitették velünk. 

Milyen kapcsolati mintákat adnak így át ezek a szülők? Hiteles lehet-e ezután mindaz, aminek érdekében a színjátékot választották? Tudni fogja-e így a gyerekük, hogy mi számít őszinte kapcsolatnak, és hogy valójában létezhet-e hosszú távú, jól működő párkapcsolat? 



Aztán innen sodródott a beszélgetésünk arra a bizonyos érdekes esetre. A jó válásról morfondírozva hozta fel barátnőm rokonságából a példát, ahol is „túl jól” sikerült a szülőknek elválniuk. Röviden: mivel fiatalkori, valószínűleg átgondolatlan házasság volt, nem is volt mély kötődésük egymáshoz, ám a gyerekek érdekében és talán a maguk győzködése miatt is, elég sokáig benne maradtak, bár érzelmileg már messzi voltak egymástól. Végül a férj meghozta a döntést, így nem maradhatnak együtt. Mivel kívülről nézve a „szép család” illúzióját keltették, senki nem értette a válásukat, legfőképp a gyerekek nem. Ezért viselte meg őket a helyzet még jobban. Ezt tetézte még az apa egyébként jó szándékú törekvése, hogy amennyire csak lehet, még a család része akart lenni, mondván, hogy a gyerekektől nem vált el, s szeretné, ha minél kevésbé kellene megérezniük, hogy családjuk már nem a régi. 

Ezért nem egyszer előfordult, hogy úgy járt haza, mint korábban pl. a továbbképzései során: néhány nap távol, aztán egy-két nap otthonalvás. Vagy a nyaralásokon ő is részt vett, mintha mi sem történt volna. A gyerekek látták kávét főzni volt feleségének, s ugyanúgy társasoztak, mint azelőtt.
Hol itt a hiba? Hát nem ez a jó válás, kérdezhetnénk…???

Nem, ez már pont nem az, sajnos, minden jó szándék ellenére. Honnan is tudhatnák az épp kamaszkorba érkező gyerekek, hogy miről is van szó, ha szinte ugyanúgy részei életüknek szülei, mint azelőtt, ugyanazokat a gesztusokat látják, mint korábban? Persze, leültek velük beszélni a válásról, de ha mindezt nem kommunikálják valamiként a magatartásuk szintjén is, akkor ezzel inkább megnehezítik a gyerekek dolgát. Összezavarodnak, nem tudják értelmezni, ami történik körülöttük, velük, hiszen mást hallanak és mást látnak. 

Természetesen nem az a jó megoldás, hogy a szülők haragba legyenek és ne legyen a későbbiekben semmiféle kapcsolatuk, de valami jelét mégiscsak adni kell annak, hogy érzelmileg már nem kötődnek úgy egymáshoz, mint régen. Egyértelművé kell tenni a gyerekek számára, hogy bár tőlük valóban nem váltak el, de egymáshoz már nincs olyan szoros kapcsolatuk, ami megengedné a korábbihoz hasonló közös együttléteket, programokat. 

Ellenkező esetben a gyerekekben folyamatosan ott fog munkálni a vágy, hogy megpróbálják újra összehozni szüleiket, hiszen „nincsenek is rosszban”, végülis „olyan jól vannak együtt” még mindig…!

Ha mindenképp el kell válni, s a család bomlik, akkor azt természetesen a gyerekekkel kíméletesen, de meg kell beszélni. Azt is, hogy nem ők tehetnek róla, és azt is, hogy ezen nem tudnak változtatni, próbáljanak megbékélni a helyzettel. Törekedni kell arra, hogy szülőként együttműködőek legyünk, de kell egy bizonyos távolságot is tartani, határokat húzni, még akkor is, ha valamelyik félben esetleg lelkiismeret-furdalás van. A gyerekekhez fűződő kapcsolat attól még ugyanolyan szoros lehet, de azt nem várhatjuk el, hogy a korábbihoz hasonlóan folyjon a családi életünk. Ezzel csak elhúznánk, mélyítenénk az érzelmi, lelki sérüléseket.

2019. július 9., kedd

45. A szülői elidegenítés


Nemrég felmerült az egyik blogbejegyzésemmel kapcsolatban, hogy mi van akkor, ha az egyik szülőről hazugságokat állít a másik, s kifejezetten rossz színben tünteti fel a gyerek előtt.

Van egy halom körülmény, ami megnehezítheti a gyerek és szülei kapcsolatát a válást követően, de a legfájdalmasabb, ha a saját apja/anyja igyekszik őt a másik szülő ellen nevelni. A szülő így próbál bosszút állni vélt/valós sérelmeiért, s nem veszi észre, hogy ez már a játszmázáson is túlmutató abúzus, lelki értelemben vett gyermekbántalmazás, amellyel életre szóló lelki sérüléseket okoz annak, akit elviekben a legjobban szeret… 




Sajnos ez egy nagyon gyakori jelenség az elvált szülők esetében, és a szülői elidegenítés problémakörébe tartozik. Sok tényezője van, pl. hogy hány éves a gyerek, milyenek voltak a válás körülményei, hogy folytatódott a szülők magánélete, milyen kapcsolattartásban egyeztek meg, stb... Nem mindegy, hogy mekkora a fizikai távolság a szülők között, mennyire tud a gyerek életének részese lenni a külön élő szülő. S az is számít, hogy ha új családok, mozaikcsaládok alakultak, abban mennyire van jelen a gyerek, s milyen a kapcsolata szülőjének új párjával.  

Az elidegenítésnek számos módja van, a szülők igencsak kreatívak tudnak lenni ebben, a másik szülő befeketítése csak egy a sok közül. De ott van pl., mikor az elidegenítő szülő bevonja őt a felnőttek konfliktusaiba, s arra ösztönzi, hogy ítélkezzen a másik szülőről, panaszkodjon rá, ezzel azt ültetve el benne lassan, hogy veszélyes rá/rájuk. A gyerek ezáltal öntudatlanul áldozatszerepbe kerül, anélkül, hogy tisztában lenne a valósággal. Mivel a másik szülővel kapcsolatban csupa negatív dolgok hangzanak el, elkezd tőle távolodni, sőt, idővel felsőbbrendűnek érzi magát az elutasított szülőjénél, jogot formál arra, hogy flegmán, kioktatóan beszéljen vele. Vagyis megcsúszik a teljes családi rendszer, és a normális hierarchia. 

Az is elidegenítésnek számít, amikor a külön élő szülő például valamilyen eszközön megpróbál kommunikálni a gyerekkel, s azt a másik szülő ellehetetleníti. Nem hagyja, hogy kettesben beszéljenek, beleszól, elveszi a gyerektől az eszközt, vagy akár oda sem adja neki, stb. Vagy ha a gyerek a távol élő szülőjéről mesél pozitívan, örömmel, arra az elidegenítő szülő haraggal, sértődéssel reagál, esetleg azzal bünteti a gyereket, hogy egy ideig nem beszél vele.

De mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Van-e erre megoldás??

Semmiképp sem szabad beletörődni, hiszen azzal nemcsak az elidegenített szülő, hanem a gyerek is sérül!

Először is törekedni kell arra, hogy a rendelkezésre álló kapcsolattartási idő meglegyen, és az minőségi legyen. Csak az együtt átélt pozitív tapasztalatok képesek kimosni a szennyet a gyerek agyából, tehát a minta nagyon fontos, amivel találkozik. Így hiába hazudozik az ex a másik szülő életkörülményeiről, anyagi helyzetéről, új párjáról stb., hosszú távon az érik be, amit maga tapasztal meg. Ha arra várunk, hogy majd egyszer a távolból megjavulnak a dolgok, az nem fog menni, hiszen az elidegenítő szülő kezébe adunk minden hatalmat, hogy úgy formálja gyerekünk szemléletmódját, ahogy ő akarja. 

Jó, ha minél több programra, iskolai eseményre elmegy a külön élő szülő, ezzel is kifejezve, hogy a gyerek életének továbbra is része akar lenni, nem tőle vált el. Ma már nagyon sokféle kommunikációs eszköz is létezik, amelyeken keresztül felveheti vele a kapcsolatot, küldhet neki olykor egy-egy kedves, érdeklődő üzenetet. Persze arra azért vigyázni kell, nehogy túlzásba essünk, mert az visszafelé hathat.

Otthonában, ha csak egy mód van rá, legyen meg a gyerek saját kuckója, saját használati tárgyaival, hogy minél inkább azt érezze, nem vendégségbe megy, hanem haza. Meglepheti néha, ünnepeken kívül is egy-egy apró kiegészítővel, ajándékkal, ami odaköti őt.

Ugyanilyen fontos, hogy a külön élő szülő legyen biztos magában és az értékítéletében. Ezt a gyerek számára is tegye nyilvánvalóvá. Legyen következetes abban, amit normálisnak gondol a családi értékekről, összetartozásról. Ezekről beszélni kell a gyerekkel, nem lehet abban a tévképzetben hagyni, amibe másik szülője konzekvensen „neveli”. 

Fontos a kritikus gondolkodásmód kialakítása. Például korának megfelelő filmekkel, színházzal nemcsak közös élményeket szerzünk, de alkalmat biztosíthatunk a komolyabb témák megbeszélésére is.

A legszerencsésebb persze a váltott elhelyezés lenne ilyenkor (és egyébként is), de ez még mindig nem jellemző mifelénk, sajnos. Azért lehet rá törekedni, lehet érte harcolni. Sőt, ha súlyos a helyzet, a gyerek szempontjából az segítene a legtöbbet, ha egészen a külön élő szülőhöz kerülne. 

Végül: merni kell külső segítséget is kérni! Egy jó pszichológus, családterapeuta sokat lendíthet az ügyön. Nem biztos, hogy az exünkre tudunk hatni – sőt, rá valószínűleg nem fogunk tudni. De a gyerek kaphat olyan segítséget, amely révén kinyílhat a szeme, és az elidegenített szülő is szerezhet pár ötletet, amivel kapcsolatuk javulását jó irányba terelheti.

Bogár Zsuzsa pszichológus azt írja könyvében (amelynek ismertetője, adatai a Látni, olvasni érdemes c. lapfülön található): "A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyermekek serdülőkorukra attól a szülőtől távolodnak el érzelmileg, akik arra tették fel az életüket, hogy az másról se szóljon, mint volt házastársuk és annak párja szülőszerepének aláásásáról, egész lénye besározásáról." (163. o.) 

Legyen ez egy reménykeltő üzenet azoknak, akik saját bőrükön tapasztalták meg, hogy gyermeküket megpróbálják ellenük nevelni!

Kommentbe, vagy az Ez mind megtörtént rovatba várom, akár anonim módon is megírt saját tapasztalataitokat a témával kapcsolatban!


Végül még néhány hasznos cikk:

2019. július 1., hétfő

44. A nagyfiúk nem sírnak


A piac és a játszótér olyan, mint egy ingyen színház. Mindig történik valami szórakoztató vagy elgondolkodtató. Bár az elmúlt hétvégén a piacon is belefutottunk kis családommal érdekes történetekbe, ezúttal mégis a játszótéri élményemet osztom meg, mert az most jobban megérintett.


Ahogy a kis másfélévesemet beültettem a hintába, a mellettünk lengedező ötéves forma kisfiú rögtön szóba elegyedett velünk. Azzal kezdte, hogy a homokozóba nem szabad leülni, mert „pisztos” lesz a nadrágunk. Biztosan látta, ahogy a kicsi azelőtt önfeledten tapicskolt a homokban, és szórta, gyúrta, aminek persze jól látható jelei is lettek a ruháján. Hát, mondtam a kiskölyöknek, előfordul az ilyesmi a játszón. Majd a mosógép megoldja 😊





Aztán nem sokkal ezután, ki tudja, miért, azt találta mondani, hogy a nagyfiúk nem sírnak, csak a babák. Na, ezen már jobban meglepődtem. Bár valójában hozta a sok évtizedes nevelési mintát, mégis, az ember azt gondolná, hogy éppen eleget hallani arról, milyen káros, ha a kisfiúkat az érzelmeik elfojtására nevelik. Miért és kinek jó az, ha szorongó, lelki életében hazugságokra kényszerített fiúkat küldünk az életbe, hogy amúgy persze majd egészséges párkapcsolatra tegyenek szert? Mert az azért elvárás, nem? Hogy legyen majd lovagias, megértő, csupaszív fiatalember, aki a gondolatát is kitalálja szíve hölgyének. 
 

Hogyan? Hogyan, ha a legalapvetőbb érzelmeit, frusztrációit nem hagyjuk megélnie, és nem segítjük feldolgoznia akkor, amikor mindezeket még tanulnia kell?



Annyit mondtam ennek a hintázó kiskrapeknak, hogy szerintem egyáltalán nem gond, ha a nagyfiúk sírnak. Sőt, ha valami fáj, vagy szomorúak vagyunk, bárki sírhat, mert aztán elmúlik.


Szerencsére a kisfiú azzal zárta le, hogy ő is szokott sírni. Na mondom, látod, nincs ezzel baj. 


Az anyukája és az én bölcs másfélévesem meg csak hallgatott, figyelt, itt-ott elmosolyintotta magát. Remélem, jó helyre kerültek a mondatok.


Aki mozaikcsaládban él, az már megélte, vagy éppen mostanság éli meg, hogy az élet mennyi fájdalmat képes hordozni, mennyi hiányt, mennyi tehetetlenséget, mennyi miértet… És ezt a gyerekeknek is hamar meg kell tapasztalniuk. 

Engedjük meg nekik, fiúknak, lányoknak egyaránt, hogy éljék meg a fájdalmaikat, hiányaikat, akár a külön élő szülőjük vagy a régi otthonuk hiányát... Beszéljük meg velük, biztosítsuk őket afelől, hogy megértjük és átérezzük, ami nyomasztja őket.


Nem kerül semmibe, és nemhogy elrontani nem fogjuk őket, hanem inkább ezzel segítjük elő, hogy egészséges, érzelmeiket megélni és kifejezni képes felnőttekké váljanak.