73. Egyszülőségem története – a lányomnak ajánlva, és mindazoknak, akik a válás után is élni szeretnének

 Mozaikcsaládba az egyszülőségen át vezet az út. De nem mindegy, hogy hogyan.

Mikor magam is azon kaptam magam, hogy a válást követően az idő nagy részében rám van utalva az akkor hat év körüli gyermekem, „kicsit” riasztó volt a feladat nagysága, a felelősség. A hétköznapokban ugyanúgy, mint az ünnepek, vakációk alkalmával az volt a legfőbb szervezési szempont, hogy kislányom épp hol van, kivel van, mit csinál, hová kell elvinnem, honnan kell hazahoznom stb. Enyém volt a feladat, hogy a havi bevételt jól osszam be, és mivel a „tartásdíj” valami nevetségesen alacsony kiegészítésként folyt a kasszába (de legalább befolyt!), meg kellett oldani, hogy pluszbevételre tegyek szert, hiszen egy komplett jövedelem esett ki a háztartás költségvetéséből. Bár a családom mögém állt, számíthattam rájuk, még így is kemény volt nappal a munkahelyen, éjszaka meg az íróasztal fölött kávéval, cigivel, hogy meglegyen a lektori munka is határidőre. Megvolt, de még így is előfordult, hogy a fizetésre várva egy-két napig izgalmas kihívásként csak párszáz forintos vásárlásokat intéztünk: zsemle, tej, parizer: pipa!

A két munka között anyaként egyensúlyoztam a feladatok sűrűjében. A legtöbb dologban nekem kellett döntenem: iskolai programok, kötelességek, baráti pizsipartik, különórák, és ehhez jött az évek során a mindenféle téma, kérdés, amit meg kellett beszélni, fel kellett dolgozni – egyedül. Az első serdülő kori lázadások, visszabeszélések, osztálytársak, barátok ügyei…

Ezt biztosan mindenki érti, aki valaha volt egyedülálló szülő, abban a nálunk megszokott értelemben, hogy a válás után leginkább kéthetente egy hétvégére lehet számítani a másik szülőre. Vagy még arra sem, mert könnyen „közbejöhetett valami”.

Állandó félelmem volt, hogy vajon mit rontok el épp, mivel okozok visszafordíthatatlan károkat a gyerek személyiségfejlődésében, mert kicsinek/kevésnek érzem magam a feladat jó megoldására. Pszichológustól és baráttól is kértem tanácsot, mit hogy kéne csinálnom. És próbálkoztam, mint ama malac a jégen… A legbiztosabb, amit meg tudtam adni gond nélkül, hogy szerettem, törődtem a gyerekemmel, figyeltem rá, elvittem ide-oda, világot látni (legnagyobb közös kalandunk egy franciaországi nyaralás, amiért rendesen meg kellett dolgoznom, de életre szóló kirándulás volt!), társasági életet szerveztem hozzánk hol az én, hol az ő barátaival, hogy lássa, van élet a válás után is, lehet örülni, szórakozni. Hálás vagyok apámnak és fivéreimnek, akik atyai szeretettel vették körül, amikor a közvetlen közelében nem volt más férfiminta.

Nem tudom, mindeközben adtam-e elég lehetőséget a gyászra is – a családunk felbomlásának elgyászolására. Azt tudom, hogy engedtem sírni, dühösnek lenni, panaszkodni. De nem tudom, nem volt-e erősebb a vágyam, hogy mindent mihamarabb magunk mögött hagyjunk… Talán sürgető voltam, hiszen magam is túl akartam lenni rajta. Új kapcsolatokat akartam, a régi barátaimat, és leginkább: levegőt!

A magam módján segítettem őt, de most már látom, és azt hiszem, ez talán elkerülhetetlen is: az egyedülálló szülőségemben szorosabban kötöttem magamhoz, mint amennyire szüksége lett volna rá gyerekként. És ezt csak most, hosszú évek múlva látom, miután már tanultam róla. Pedig arra tudatosan figyeltem, hogy pl. ne aludjunk együtt, legyen neki saját kis gyerekkuckója, ne vonjam be az érzéseimbe, szerethesse az édesapját szabadon… De mégis előfordult, hogy nehezteltem az apjára egy-egy utolsó pillanatban lemondott láthatás vagy ígéret miatt. És az se volt szép, hogy amikor egyszer, még az elején, hazatérve az apjától újságolta nekem mintegy köszönés helyett, hogy képzeljem, kistesója lesz, én meg, leforrázva, csak annyit tudtam rá kibökni, hogy ő nem a testvére, hanem a féltestvére. Felkavaró mindezt felidézni, leírni – mert tudom, hogy ilyesmikkel mennyire megnehezíthettem a dolgát. Szégyellem magam emiatt, bár azóta azt hiszem, sikerült jóvá tennem: biztattam a kapcsolódásra a kistestvéréhez, ami – talán az én első reakcióm miatt is – nem ment olyan magától értetődően.

Szóval, ha most visszagondolok, lassan 9 éve mozaikcsaládosként, ezek az én plusszaim és mínuszaim, amit egyszülősként „elkövettem”:

+ hagytam a lányomat gyereknek lenni, nem terheltem a felnőtt problémáimmal, igaz, nem is titkoltam el mindent előle, ha úgy gondoltam, segít megértenie egy-egy helyzetet

+ nem tőle vártam az érzelmi megerősítést, az intimitás pótlását, amit a párkapcsolatban elveszítettem

+ segítettem neki, hogy az apjával jó kapcsolata maradjon, nem hangoltam tudatosan ellene, nem faggattam a vele töltött időről, hogy aztán belekössek, és „megengedtem” neki, hogy örüljön az ott töltött napoknak

– minden akartam lenni neki, pedig az lehetetlen, apja például biztosan nem lehettem volna sosem

– bár próbálkoztam, mégsem sikerült elég jól világossá tennem számára, hogy felnőttként az én dolgom, hogy lesz-e új párkapcsolatom, és hogy az nem vesz el a szeretetemből iránta

– túlféltettem, túlgondoltam sokszor a dolgokat, lehettem volna ösztönösebb, lazább. Például kár volt pár évvel a válásom után baráti találkozásnak álcázni egy közös programot a felbukkanó udvarlóval. Már jóval a szakítás után tudtam meg kislányomtól, hogy ő végig tudta, mi az ábra, pedig nagyon gondosan ügyeltem, hogy ennek ne legyenek jelei. Mennyivel tisztább, és mindenki számára szorongásmentesebb helyzet lett volna, ha a maga szintjén világosan és tapintatosan elmondom neki, hogy most jött el az ismerkedés és újrakezdés ideje…

– és sajnos azt sem tudtam megakadályozni, hogy a kettesben töltött évek alatt ne csússzak bele némileg szimbiotikus kapcsolatba vele, ami kétség kívül megnehezítette a mozaikosodást a számára is, amikor eljött az ideje. Ma már tudom, hogy hagynom kellett volna jobban megélni a maga gondjait, bajait, és hagyni, hogy maga oldjon meg belőlük több mindent. Nem kellett volna annyira helikoptereznem felette, nem kellett volna átvennem annyi sok fájdalmát, mintha az enyém is lett volna. Ezzel nem segítettem az önbizalmát ☹

A lista bizonyára nem teljes – most ennyire futotta a visszaemlékezésben, és ez sem kevés, azt hiszem. Azért írtam le, mert látnotok kell, hogy amikor arról beszélek, mit lenne jó elkerülni, s mit így vagy úgy csinálni inkább, akkor abban bőven benne vannak a saját tapasztalataim, tanulópénzem is, a megszerzett ismeretek mellett. 

A lányom, sok viharon túl, ma kiegyensúlyozott – annyira, mint egy átlagos tinédzser 😊 Simán összeveszik velem egy pillanat alatt, de ki is kéri a véleményem, és ami fontos: helyén van a szíve. Szeret és szeretik, vagyis van bizalma és felé is működik a bizalom. És nekem ez a legfontosabb. Mert hiszem:  végül nem az elkövetett hibák, hanem a javítási készség és a hitelesség számít.

72. 5 hiba a válás utáni újrakezdésnél, és amit helyette tehetnénk

 Válás után nem az az első gondolatunk, hogy újabb párkapcsolatba kezdjünk, vagyis jó, ha nem ez az első - főleg ha van gyerkőcünk is. De előbb-utóbb eljön annak is az ideje, és jó, ha tudatosan fogunk hozzá, ha tartós kapcsolatban gondolkozunk. Íme néhány tipikus hiba, amit érdemes elkerülni, s rögtön utána az is, ahogy kiküszöbölhetjük. 

1., A válási veszteségünkkel nem foglalkozva idejekorán kezdünk új kapcsolatba.

HELYETTE

Elkerülhetetlen, hogy időt adjunk magunknak és gyerkőcünknek, hogy a csalódás, a fájdalom, düh elmúljon, mert ha nem tesszük meg ezt még az egyszülős időszakunkban, a fel nem dolgozott érzelmek az új párkapcsolatunkban fognak nehézségeket okozni. Nehezebb lesz akkor feldolgozni, amikor is már az új családi identitás kialakításán kellene dolgoznunk. A válás feldolgozása kb. egy évig tart, és akkor vagyunk rajta túl, ha már nincsenek bennünk erőteljes érzelmek, indulatok exünk (és esetlegesen az ő új párja, családja) iránt, ami meggátolná a higgadt kommunikációt a közös csemetével kapcsolatos ügyekben.

2., Egyedülálló szülőként a magányérzésünk megszüntetését gyermekünktől várjuk: túlságosan bevonjuk érzelmeinkbe, együtt alszunk vele, megosztjuk vele lelki problémáinkat, az ő jelenléte ad megnyugvást.

HELYETTE

Fontos, hogy „megengedjük” gyerekünknek, hogy gyerek maradhasson, neki való problémákkal, amikkel elbír. A szomorúságunkat, magányunkat nem tudja megoldani, és ez szorongást okozhat benne, hosszabb távon pedig magatartási problémákhoz vezethet. Keressünk olyan közösségeket, ahol sorstársakkal beszélhetjük meg az érzéseinket, és ne hanyagoljuk el barátainkat sem! Gyerekünknek is segítünk azzal, ha látja, anya és apa egymástól váltak el, nem az egész korábbi életüktől.

3., Az sem szerencsés, amikor a társkeresés során nem arra fókuszálunk, hogy nekünk nőként/férfiként kire lenne szükségünk, hanem hogy a gyerkőcünk kit tudna elfogadni, esetleg ki lehetne jó „pótszüleje”.

HELYETTE

Tudatosítsuk, hogy a gyerekünknek azzal teszünk jót, ha boldog apukája és anyukája van. Ehhez egyedüli szempont a saját legónk megtalálása, nem pedig rögtön egy mozaikdarabka, amihez a gyerkőcünk is illeszkedhet. A „kirakózás” egy következő lépés lesz, amit majd közösen fogunk megoldani. De először nekünk magunknak kell jól, biztonságosan illeszkednünk. Túl nagy teher egy gyereknek, ha neki kell „döntenie” szülei új párjáról, arról, hogy találkozhatnak-e ők közösen, ott alhat-e náluk az új partner, összeköltözhetnek-e stb. Ezek mind felnőtt döntések! Ettől még lehetünk, legyük is tapintatosak, figyelmesek a gyerek érzéseire, neki több idő kell ahhoz, hogy egy teljesen új élethelyzethez alkalmazkodjon. „Pótszülőt” pedig végképp ne keressünk – a válás nem jelenti azt, hogy vége a szülőségnek is, a gyereknek egyaránt szüksége van az apjára és az anyjára, bármit is gondoljunk exünkről (jól megoldott 1. pont fentebb segítségünkre lesz ebben). Ha jól alakulnak a dolgok, idővel kialakulhat egy szép, bizalmas kapcsolat is az új társ és gyermekünk között, érezheti úgy, hogy ő a második (ajándék) apukája, anyukája, de ez nem lehet célkitűzés a párválasztásnál.

4., Új társként belecsöppenve a gyerkőccel rendelkező szerelmünk életbe megpróbáljuk a körülményeket az általunk elképzelt ideálishoz igazítani – javaslatokat fogalmazunk meg, mit kéne másképp csinálnia neki és a gyereknek, milyen szabályok, házirend lenne működőképes, milyen érzelmeket és viselkedést lehet elfogadni egy gyerektől stb.

HELYETTE

Figyelünk, kérdezünk, meghallgatunk, érdeklődünk, én-üzeneteket közvetítünk (pl. zavaró nekem, hogy…; kirekesztettnek érzem magam, mert… stb.), igyekszünk kapcsolódni – beszélgetve, játszva, főzve, focizva stb. Ha ez jól megy hosszú hónapokon keresztül, és elég türelmesek vagyunk a nem várt reakciókkal is, akkor valószínűleg a mozaikgyerkőcnek elfogadhatóbb lesz a következő lépés: a közös élet új értékrendszerének, szabályainak kialakítása. Először párunkkal megbeszélve, majd bevonva a gyerekeket is. Apró lépésekkel előre haladva, nem felforgatva a korábbi szokásrendszerüket, időt hagyva a megszokásra, gyakorlásra. Ellenben ha egyből meg akarjuk mondani a tutit, merthogy biztosak vagyunk a dolgunkban, az elég nagy valószínűséggel kudarchoz vezet.

5., Az is előfordul, hogy a fenti hibalehetőségeket valaki mind teljesíti, és ennek következtében nem úgy alakul a mozaikosodás, amiben igazán jól érezné magát. A közös baba jó ötletnek tűnik a problémák áthidalására, és az idő is sürget, ha most nem lépjük meg, mikor…?

HELYETTE

Legyen a bébi önmagáért – ne értünk, ne a családért, ne a mozaiktesókért! Aztán lehet, hogy mindenkire nagyon pozitívan fog hatni, de ne adjunk neki még születése előtt feladatot, ráadásul ilyen felelősségtelit, hogy hozza rendbe a családi zűröket! Csak ha biztos a kapcsolatunk, akkor vállalhatjuk biztonsággal a közös kicsit, aki így tényleg mindenkihez kapcsolódhat, lehet a legkisebb közös többszörös, örömforrás, szeretetcsomag.

Ez az új család más lesz, mint az előző, vagy akár a származási családunk. Nem kell úgy tenni, mintha mi sem történt volna, sőt, jobb belegondolnunk abba, mi az, ami nem működött, mert minek erőltetnénk a régi, be nem vált utat, inkább nézzük meg, mit tudnánk másképp csinálni, amitől ezúttal sikerülhet, komfortosabb lehet, a lényegünk elvesztése nélkül. Ezért van ez a blog is, hogy segítséget adjon mindehhez. Lájkold, ha tetszett, és csatlakozz a Mozaikosok közösségéhez! Ha pedig ennél konkrétebb segítségre van szükséged, vedd fel velem a kapcsolatot a blogon található elérhetőségek valamelyikén!

71. Szülősítés - amikor a gyerek a felnőtt

 Van, hogy úgy érzed, téged igazán csak a gyereked tud megérteni? Hogy vannak azok a családi szituk, amikor bárhogy mondod, a párod is csak a magáét hajtogatja, és nem megy át az üzenet, csak távolodtok egymástól; míg ha a fiadnak, lányodnak beszélsz róla, látod, érzed, hogy ő veled van, számíthatsz rá? Hogy előtte sírhatsz is, nem fog elítélni, nem fog ellenkezni, hanem azt az önzetlen szeretetet és elfogadást kapod tőle, amire mindig is vágytál, és amit talán a szüleidtől sem kaptál meg?

Ahogy az embernek gyereke lesz, egy egész életre szóló, különös kötelékkel gazdagodik. Sokféleképpen viszonyulhatunk ehhez a kapcsolathoz attól függően, mi magunk mit tapasztaltunk gyerekként. Felfoghatjuk áldásként, ajándékként, az élet természetes velejárójaként, de érezhetjük tehernek is, vagy kipipálandó életfeladatunknak, esetleg lehetőségnek a saját beteljesületlen céljaink megvalósítására. Nem könnyű megtalálni azt az egyensúlyt, amiben a gyereked megélheti az elfogadó hozzáállásodból fakadó szabadságot is a saját életével kapcsolatban, meg azt is, hogy te vagy a felnőtt, aki tudása, tapasztalatai jogán segíti az útján mind az ilyen-olyan szabályokkal, mind az érzelmi és anyagi háttértámogatással.

És valahol itt a lényeg: légy bármilyen elfogadó is, de te vagy a családi hierarchia tetején: pontosabban te és a párod. Sosem cserélhettek helyet a gyerekkel. Márpedig ha egy konfliktus esetén, vagy tartósan rossz családi légkörben a gyerekedhez fordulsz megértésért, melegségért, neki panaszkodsz, akkor épp őt teszed párod helyére. És ebben a helyzetben tökéletesen mellékes, hogy a párod aktuálisan mennyire nem nyitott a problémádra, vagy te magad mennyire szomjazod a szeretetet, amit mástól úgy érzed, nem kaphatsz meg: ha a felnőtt énednek hiányzó érzelmeket a gyerkőcödtől várod beteljesíteni, azzal szülősíted őt. Szülősítés az, amikor egy gyerek felnőtt (szülő) szerepbe kerül, és az ő dolga felnőtt szülőjének vigasztalása, megnyugtatása, lelki megsegítése, az érzelmi biztonság megteremtése – mindaz tehát, amit a szülőnek kellene biztosítania gyermeke felé. A szülősített gyerekekből válhatnak a későbbiekben alacsony önértékelésű felnőttek, hiszen folyamatosan szembesülnek azzal, hogy szüleik problémáit nem tudják megoldani; a magányosságtól tartó társfüggők; és azok a konfliktusos párkapcsolatban élő emberek, akik a maguk betöltetlen hiányosságait görgetik tovább, amint azt „tanulták”.

Bármikor, akár ebben a pillanatban is eldöntheti bárki, aki felismeri a fentiek alapján ezt a működésmódot, hogy szakít vele. Sosincs késő, és minél hamarabb történik meg, annál hamarabb kezdhetünk el azon is gondolkodni, hogy mi lenne helyette a nehézségeinkre a megoldás: a párkapcsolatunk szervizelése? A baráti (kortárs) kapcsolataink megerősítése? Az önismeretünk fejlesztése? Szüleinkkel való viszonyunk rendezése? Bármi jobb, mint a parentifikáció (szülősítés), mert mindegyik olyan erőforrás, ami által anélkül kaphatunk, hogy elvennénk azt, amit később már vissza nem adhatunk: a gyerekkort.

A parentifikáció egyébként a hagyományos családokban is bőven előfordul, egyáltalán nem mozaikos jelenség, de ahol házastársi nehézségek vagy válás van/volt, ott gyakrabban megjelenhet. Ezért fontos odafigyelni rá, odafigyelni magunkra, és ha szükséges, segítséget kérni. A családkonzultáció során ezeknek a jelenségeknek is mögé lehet nézni, és olyan irányba terelni a családi működést, amiben senki sem kényszerül korának, életfeladatának nem megfelelő szerepbe.