2022. július 28., csütörtök

85. Igaz történet - ex-szelídítés

 „Ehhez nagyon rendbe kellett tegyem magamban azt az érzést, hogy ne akarjak mindenáron megszabadulni tőle, hisz a gyerekek örökre összekötnek, bármennyire is nem tetszik vagy tetszik. El kellett tudni vonatkoztatni a férfi és az apa részétől. Az egyikkel már nincs dolgom, a másikkal örökre lesz. (valamilyen szinten)”

 

Mihez is? Az alábbiakban egy Facebook-csoporttagunk őszinte visszatekintése olvasható, amelyben beavat a maga megoldásába, amellyel kivette a fullánkját egy elmérgesedni látszó válási történetnek. Nem volt fáklyásmenet, és egyikünk története sem az, hiszen a válás mindenkinek veszteségélmény, amivel meg kell küzdeni. De az alábbi történet is azt példázza, hogy lehet úgy is csinálni, hogy minél kevesebb sérülés legyen benne, sőt idővel még az együttműködés is ki tudjon alakulni a szülők között.

Mi kellett mindehhez az alábbi esetben?

-        önreflexió, annak felismerése, hogy mi a saját részünk a válásban

-        a társ és a szülőség szerepeinek egyértelmű elválasztása

-        az új párral az összezárás a külső bojkott ellenére

Fogadjátok szeretettel az alábbi írást, amelyet változatlan módon, de kérésére névtelenül adok közre! Innen is köszönöm neki! 😊


"Válás

 

A házasságunk a második gyermek születését követően romlott meg. Vagy inkább csak akkor derült ki, hogy túl korán csaptunk bele ebbe a családosdiba. Így utólag sem bánom, hogy így alakult, mert neki köszönhetem a két gyönyörű nagylányomat és azt hiszem ez a fő vonala annak, hogy a válásunk után igyekeztem minden erőmmel arra törekedni, hogy jó legyen a kapcsolatunk, mert a lányok a legfontosabbak.

 

Szóval házasság elindult a lejtőn, próbálkoztunk párterápiával, nyaralással, de így utólag azt mondom, ahogy elvész a másik irányába a tisztelet, onnan veszett fejsze nyele. És az én részemről, mint férfit, férjet, társat nem tudtam többé tisztelni.

 

Elmondtam, hogy nincs több opció, el kell váljunk, mert nem megy. Nyilván az ő egója sérült és nyilván és sértett egóval megáldott férfinál nem sok rosszabb dolog van.

 

Úgyhogy kezdődött az ámokfutás. Ott vágott alám, ahol lehet. Ott bántott, ahol tudta, hogy nagyon fáj. Mindezt vattacukorba csomagolva, merthogy nárcisztikus jegyekkel rendelkezik. Ugye tudjuk ez mit jelent. Folyamatos volt a lelkiismeret furdalás generálás, én voltam hibáztatva mindenért, és sajnáltatta magát megállás nélkül.

 

Úgyhogy nehéz volt ebből a gödörből kimászni.

 

Ezt csak egy módon voltam képes kivitelezni, hogy megpróbáltam rávezetni arra, hogy ő jó apa. Nekünk nem működött, de mint apa muszáj lesz jól funkcionálnia, mert a lányoknak szüksége van rá. És ezt toltam gyakorlatilag minden szituációban.

 

A csajok nagyon szeretik az apjukat és tudtam, hogy az ő érdekükben nagyon fontos, hogy erre helyezzük a fókuszt.

 

Nekem új kapcsolatom lett (akihez azóta újra férjhez mentem és új baba is van úton), de megpróbáltam ezt a szituációt is úgy kezelni, hogy nem kiemelni, nehogy vörös posztó legyen.

 

Azt hiszem nem lehet máshogy egy nárcisztikussal, akár kicsit, akár nagyon az.

 

Muszáj kapcsolatban maradjunk, nem akartam, hogy elkallódjon a lányok életéből, valamilyen szinten meg kellett találjam azt a pontot, amivel "irányítani" tudom.

 

És úgy néz ki, ez működik. Jó apjuk akar lenni, be akarja bizonyítani, hogy magához képest mindent megtesz értük. Amikor épp kicsit átmegy megint linkbe, akkor adok tanácsot, ötletelek, segítséget kérek a lányokkal kapcsolatban. És ezeknél a pontoknál mindig előjön belőle, hogy ő fontos, ő számít, ő tudja a legjobban ezt csinálni, és visszatér :)

 

Rajtam már most érzi, hogy nem "raktam ki teljesen az életemből", hogy "szükségem van rá" és ez adott neki szerintem erőt ahhoz, hogy túl lendüljön a saját sértettségén. (nyilván itt is a maga módján, hisz szükségem van rá, nélküle ez nem menne 😏 )

 

Ehhez nagyon rendbe kellett tegyem magamban azt az érzést, hogy ne akarjak mindenáron megszabadulni tőle, hisz a gyerekek örökre összekötnek, bármennyire is nem tetszik vagy tetszik. El kellett tudni vonatkoztatni a férfi és az apa részétől. Az egyikkel már nincs dolgom, a másikkal örökre lesz. (valamilyen szinten)

 

És ehhez kellett egy nagyon elfogadó társ, a jelenlegi férjem, aki nem vetélytársat lát benne, nem féltékeny, nem vagyok letiltva semmiről az exférjjel kapcsolatban. Ha este 10kor kapok üzenetet (az elején pl sokszor volt ilyen) akkor nincs dráma, tudtuk mind a ketten, hogy ez miről szól. És így az ex is elvesztette a késztetést, hogy ő meg akarja mutatni, hogy ő megteheti ezt is a lányok miatt. :)

 

Szóval összefoglalva egy embernek minimum észnél kell lenni egy válásnàl és nem beleállni szinte semmibe. Nyilván volt, hogy én is kiborultam, veszekedtünk (még akár a lányok előtt is), de alapvetően mindig próbáltam észnél maradni, a sértettségemet félre tenni és arra fókuszálni, hogy a gyerekek ne sérüljenek.

 

Ma már teljesen rugalmas a láthatás is, a gyerekek kiegyensúlyozottak, nyugodtak, beszélnek mindenről az apjuknak is, nekem is. Nem félnek beavatni minket bármibe.

 

És a volt férjemmel is úgy tudok beszélni bármiről, mint egy baráttal. Megosztja velem az új barátnős ügyeit, persze kereteken belül. Minden azért nem érdekel 😅, de akik a lányokkal kapcsolatba kerülnek, azok igen. Nyilván összejárni nem fogunk, de például egy ballagást szerintem simán meg tudnánk tartani együtt, mert túl vagyunk a nehezén.”

2022. július 13., szerda

84. Mit tanítunk a gyereknek a viselkedésünkkel? 4 példasztori az életből

 Ülök az autóban, megyek a gyerekért, aki a kéthetes cserkésztábort szakította meg egy koncertért, mindeközben a szeretetnyelvekről hallgatok egy előadást. A Róbert Károly körúton pirosnál állok, a Covid-oltóhely magasságában, és a szeretet kifejezésének lehetséges módjai kúsznak a fülembe, de fejemet oldalra fordítva egy jeleneten akad meg a szemem. Egy ötfős család várakozik sorára az őrrel védett bejárat előtt: nagyon fiatal, alig huszonéves apa, a felesége (feltehetően), és két kamaszkorú lány, meg egy karonülő kicsi az egyikük kezében. Nem hiszem, hogy ők egy ugyanazon család tagjai, de egész biztos, szoros rokoni kapcsolat fűzi össze őket. A férfi telefonál, és közben a feleségének tűnő nővel is indulatosan, számonkérően gesztikulálva kiabál, majd ad neki két pofont egymás után, majd mikor a nő reagálhatna, arrébb lépve tovább telefonál. A következő pillanatban odalép a kamaszlány kezében szemlélődő kisgyerekhez, és megborzolja a buksiját. A két kamaszlány rá se néz, szenvtelenül bámulnak a forgalom irányába. Hallom közben az előadó hangját, ahogy arról beszél, az esetek többségében különböző módon van szükségünk a szeretet kifejezésére, nem ugyanabból érezzük, hogy fontosak vagyunk. A nő néz a férfi után, nem tudja, mit lépjen, majd újra visszamegy hozzá a férfi, megint magyaráz neki, de most a nő is válaszol, majd ellöki a férfit. Közben zöld lett, lassan elindulok, de még annyit elcsípek, hogy a biztonsági őr a fejével a nemtetszését fejezi ki viselkedésükért, és mond is nekik valamit, bizonyára a rend érdekében.

 

Az előadás ott tart, hogy olyan apró gesztsokkal is kifejezhetjük egymás iránti figyelmességünket, például mikor mondjuk a boltban járva egy Túrórudit bedobunk szerettünk számára a kosárba, étcsokisat, cukormenteset, amit úgy szeret. Máris eszembe jut, hogy az út előtt én is bedobtam egy Túrórudit lányom számára, és megveregettem a vállamat, hogy ez milyen jó ötlet volt, bár hezitáltam előtte, hogy tényleg kell-e, hiszen hamarosan otthon bármi mást is ehet. (Jó ötlet volt, örült neki.) És rögtön az is eszembe jutott, hogy ezt a Túrórudit nem is én vettem valójában, hanem a mozaiktesója hozta, pár csomagnyit az egész családnak, és a hűtőben kedves üzenettel kínálta (lásd a mellékelt fotón). Ez meg nekünk esett jól, hogy gondol ránk is a húszéves. És utána az is eszembe jutott, hogy az ő üzenetére én is válaszoltam, ott a hűtőben egy rövid „Köszi” és szívecske felirattal, hogy lássa, értékelem ezt a gesztust, és akkor már a négyéves kistesó is oda akart firkantani valamit, de ő már csak a nevét tudta odabiggyeszteni. Hát, így ér körbe a sztori.

 


De nem tudom itt befejezni, mert annyi más gondolatot is elindít bennem. Egyrészt, a pirosnál várakozva megfigyelt család kapcsán két másik nagyon friss sztori is bevillant. Az egyiknek szintén én voltam a szemtanúja az egyik játszótéren. Az anya próbálta odahívni magához a gyerekét, aki nem akart menni, így a nyomaték kedvéért azt mondta neki, hogy „Gyere ide, vagy eltöröm a lábad!” Erre kaptam föl a fejem. Egy egyébként kellemes, nyári vasárnap délutáni játszóterezésen. A gyereket nem hallottam, de a következő édesanyai mondat az volt, hogy „Te velem így nem beszélhetsz, hallod? Velem szépen beszélj!!” Mindezt kellő hangerővel persze. Azon töprengtem, vajon honnan is kellene megtanulnia ennek a gyereknek a helyes hangnemet, kommunikációt, viselkedést, ha nem lát rá hiteles mintát…? Sajnáltam őt, de az anyát is, hiszen ő sem kaphatott erre vonatkozóan jó példát.

 Majd pár napja a férjem mesélte, hogy bevásárlás közben arra lett figyelmes, hogy a bolti eladó szóváltásba került az egyik vásárlóval, egy két gyerekkel logisztikázó anyával. Megkérte, hogy vegye meg azt a pékárut, amit a kisgyerkőc láthatóan megnyalogatott, majd visszatett a polcra. Reakció? Anya elkezdte a kb. 3 éves kisgyereket „nevelni”: „Hallottad? Nem szabad ilyet csinálni, megmondta a bácsi! Ha mégegyszer meglátom, hogy benyúlsz, olyan hatalmas pofont adok…!!” Majd miután egyéb nem történt, az eladó megkérte mégegyszer, hogy tegye a kosarába az említett péksütit. Erre az volt a válasza, hogy nincs szabad keze, mert az egyikben a kosár van, a másikban a gyerek, de amint tudja, megoldja. Na, nem kell ezt jobban ecsetelni, szerintem, így is érzékelhető a „nevelési stílus” sajátossága.

 És még egy rövid eset, szintén a férjemtől, az egyik nyári játszóterezésükről Micivel. Kisunokájára vigyázott a nagypapa, aki dühösen kiabálva tiltotta el a gyereket a homokozó melletti vízcsaptól, nehogy összesározza magát. Kérdés, hogy miért is baj, ha nyáron vizes lesz a gyerkőc, és meglátszik rajta (az egyébként könnyedén eltávolítható) játék nyoma…?

 Nem az ítélkezés a célja ezeknek a sztoriknak a megosztása, hanem a figyelemfelhívás. Hiszen én sem vagyok mintaszülő, én is követtem és követek el hibákat bőven, de ezek a látványos esetek mindig ráébresztenek, hogy a saját reakcióinkkal, hozzáállásunkkal mi mindenről adunk mintát az épp fejlődő személyiségeknek:

-        mintát az indulat(nem)kezelésről;

-        az egymásra figyelő, egymást emberszámba vevő kommunikációról;

-        a tiltás értelm(etlenség)éről (ha nem veszélyeztető viselkedésnek szól);

-        a felelősség hárításáról (nem azt magyarázom el, hogy miért ne csináljon ezt vagy azt, hanem külső okokra vagy még arra sem hivatkozom);

-        egyik pillanatban ütök, másikban simogatok…

Mit tanul meg így a gyerek a helyes viselkedésről, a jó és rossz elkülönítéséről, de főként a bizalomról, empátiáról, elfogadásról, megértésről (a szeretet kifejezéséről?), ha ennyire esetleges és kiszámíthatatlan, amit tapasztal?? Hát, erről szól a kötődéselmélet, ezért is jellemző hazánkban a bizonytalan kötődés (vizsgálatok alapján a népesség 70%-a ide sorolható), aminek részletei túlmutatnak ezen a blogposzton, de számtalan cikket lehet róla találni az interneten.

Ahhoz, hogy a gyerekünk az elvárt viselkedést hozza, nekünk kell jó mintával szolgálni, és ez a születése utáni első perctől így van:

-        ahogy szeretjük őt,

-        ahogy meghalljuk, mit szeretne, és arra hogy reagálunk,

-        ahogy egymást is szeretjük a párunkkal,

-        nem utolsó sorban ahogy egymással és a többi emberrel is kommunikálunk…

 

 

 

2022. június 27., hétfő

83. Remények, próbálkozások, kudarcok - kiút

Ezen az oldalon főleg arról van szó, hogy bár válás után nem könnyű újra működő családot kialakítani, de megvan a módja, hogy miként lehet mégis elérni.

Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sajnos sokszor akkor is bennemaradunk egy kapcsolatban, ha az igazából nem is ad elegendő örömet, akkor is erőltetjük a családozást, ha abban több a fájdalom, mint a megelégedettség.

Ha az ember válás után rászánja magát az újrakezdésre, és egyszercsak már azon kapja magát, hogy a saját és párja gyerekeivel egy fedél alatt él, azon iparkodik, hogy ez a közös élet minél jobb legyen. Valószínű, hogy Te is így vagy ezzel, aki itt és más hasonló oldalakon gyűjtesz muníciót és megerősítést, hogy ezt minél jobban csináld.

De azt is érzed, hogy valamiért elég döcögős ez az egész. Próbálsz beszélgetni a pároddal, aki a kezdeti lelkesedés után egyre távolságtartóbb és kritikusabb a gyerekeddel. Átbeszéltek jó pár éjszakát, próbálod megérteni az álláspontját, majd meggyőzni arról, hogy a gyereked viselkedése nem neki szól, hanem a helyzetnek, a másik szülőjével kapcsolatos lojalitásának, ezért ne vegye magára. Próbálod a válás és a mozaikos témájú írások tanulságait megosztani vele, de visszapattansz. Újra és újra. Nem tudsz mit mondani a gyerekednek sem, akinek látod a vívódását, kedvelheti-e a szülei mellett az új partnert is, akihez időről időre megpróbál mégis a maga természetességével közeledni, de ő is ugyanúgy visszapattan, mígnem feladja, és hozza, amit „kell”: bezárkózik, minél jobban záró ajtók mögé, fizikai és lelki értelemben is.

A meleg családi együttlétek helyett feszült, egymást inkább kerülő, egyre hidegebb légkör uralkodik el, és alattomosan szívja el a levegőt a párkapcsolatodból is, ami így lassan egyre fojtogatóbb lesz. Nem tudsz meghasonlani, nem tudsz ketté szakadni, mégis valami ilyesmit követel ez a helyzet, mert a két legfontosabb kapcsolatodban kényszerít választás elé, természetellenes magatartást követelve. Legalábbis így éled meg.

Szereted a párod, érkezése új reményeket és perspektívát adott. Láttad, hogy vele megélheted mindazt, amiről a válás sokkjában lemondtál, és azt hitted, sosem lehet már a részed. Társad lett, akivel újra lehet tervezni, aki felelősséget vállal veled, érted, értetek. És látod azt is, milyen remek szülő, a saját gyerekeivel gondos, odafigyel rájuk, vagy ha nem, elfogadja a segítséged, megbízik benned. Ezért még jobban fáj, hogy ezen a téren nem számíthatsz a kölcsönösségre, valami közétek áll. A párod szerint a gyereked, szerinted pedig a párod viselkedése. 22-es csapdája.

Szereted, zsigeri szinten kötődsz a gyerekedhez, akinek a veszteségeiért felelőséget vállalsz, és kötelességednek érzed, hogy kárpótold, és olyasmit nyújts neki, amivel visszakaphat valamit abból, amit a család felbomlásával elveszített. Valamit, nem mindent, mert azt Te is tudod, hogy az lehetetlen. De azt gondolod, hogy ha nem állsz az exed és a gyereked közé, valamint ha Te boldog vagy, akkor a pároddal közösen alkotott új családban nagyjából újra helyére kerülhetnek a dolgok. Megélheti, hogy a válás után is élhettek családban, két felnőttel, akik törődnek vele, és ahol újra vannak közös vacsorák, hétvégi nagy ebédek, közös játék, kirándulások, beszélgetések. Mint régen. És ez nem zárja ki, hogy a másik szülőjével is jóban legyen.

Ezt képzelted, aztán pedig megtapasztalod, hogy ez egyáltalán nem is olyan magától értetődő. Nem akarod elhinni, hogy nem tudnátok jobban csinálni, de telik az idő, és nem lesz jobb, sőt, a gyerek növekedésével inkább nehezebb lesz minden. Már meg is szokjátok, hogy ilyen a légkör, már nem is gondoljátok, hogy ezen lehet változtatni, és mindenki kezd alkalmazkodni a helyzethez. Általában elvonulással, a közös programok ritkításával, végül a beszélgetések korlátozásával (minél kevesebb kontaktus, annál kisebb esély a konfliktusra). Jól bepáncélozzátok magatokat, a sérülésektől félve. Ezzel együtt erőteljes védelmet építetek ki a valódi érzések ellen is, és a reményteli boldog családi életből egy felszínes, legfeljebb udvariaskodó, de inkább hideg együttlakás lesz.

A rendszer működik, egyensúlyra törekszik. Csak nem jól. A család diszfunkcionális, konzerválódnak az egymásról kialakított, torzult képek, állandósulnak az előzetes negatív feltételezésekből fakadó félreértések. De a kibillent egyensúlyt őrzöd, hogy ne essen darabjaira a család újra. Már nem kérdezgeted a párod, hogy miért így vagy úgy szólt a gyerekedhez, vagy épp miért nem szólt hozzá, és már nem is próbálkozol, hogy megmagyarázd a szitut, hiszen csak magadat fárasztanád, eredmény nélkül. Elvonulsz te is, hogy távolodj a valóságtól. De így egymástól is egyre távolodtok. Kérdés, hogy az eredendő probléma megoldása nélkül visszatalálhattok-e valaha egymáshoz…?

Ez nem túlzás, sajnos ez a valóság. Akik óva intettek az elvált szülővel való kapcsolattól, a  mozaikcsaládos élettől, azok valami ilyesmi miatt tették. Te hol tartasz a saját történetedben? Mit teszel, hogy másképp alakuljon?

Engem nagyon elkeserít, hogy sok jó ember, vétlen gyerek hogy sodródik bele egy ilyen romboló dinamikába. Azért írok erről a témáról annyit, hogy reményt adjak: NEM KELL, hogy a fenti forgatókönyv teljesüljön.

Lehetőséged van az Újrakezdés tréning programban való részvételre, amely a kezdetektől vezet végig azon az úton, amely kizárja ezt a verziót. Megvan a módja, hogyan kerülhető el, ám ehhez a személyes befektetésed kell. Nem elég olvasgatni, dolgozni is kell magadon, a félelmeiden és a hiedelmeiden, hogy befolyásolni tudd az eseményeket, ne csak szemléld azokat. Kapkodás és beletörődés helyett tudatosságot ajánlok. Mindezt azért, mert tudom, hogy MEG LEHET CSINÁLNI, és azt is, hogy MIKÉNT lehet megcsinálni.

Tedd meg az első lépést, a következőket pedig közösen fogjuk megtenni, hogy mire véget ér a nyár, érezhetően tudatosabb legyél a gyerekeddel, a (majdani) pároddal és az exeddel való kapcsolatodban.

Hajrá!