2022. szeptember 26., hétfő

86. Úgy működünk, ahogy kommunikálunk

 Számomra nagyon érdekes tapasztalatokat ad, mikor a hozzám fordulók kommunikációját figyelem, legyen az írásbeli levélváltás, vagy verbális, mivel a dinamikája sokszor érzékletesen tükrözi a családi, kapcsolati működést is.

⏩ Aki óvatoskodó, udvariaskodó, a konfrontálódástól tartva mást mond, mint ami a valóság, az valószínűleg a kapcsolataiban is hajlamos az alárendelődésre, túlzott megfelelésre, kevéssé tudja érvényesíteni az akaratát, kommunikálni a szükségleteit. Vagy ha meg is teszi, passzív agresszív módon, ami nem tud kölcsönös megelégedést adni. A közös munkánk során el kell jutnia az önismeretben oda, hogy felvállalja az igényeit, és az adás mellett kérni is tudjon, és a kapcsolata a kölcsönösség irányába mozduljon a jelenlegi egyenlőtlen helyzetből.
⏩ Van, aki hiányosan kommunikál, lényeges részleteket „elfelejtve”, kihagyva, mintegy „csapdát” állítva a partner (vagy a segítő munka) elé, ami így jó alkalmat ad arra, hogy ne menjünk bele a lényegi kérdésekbe. Egyfajta hamis önvédelemből (ami valójában önbecsapás) úgy alakítja a kommunikációt, hogy az ne tudjon érzékeny pontokat érinteni. Az ilyen személy otthon sem beszél nyíltan, érthetően, amiből persze konfliktusok adódnak, de a veszekedés mindig csak a felszíni apróságokon megy, nem tudnak leásni a problémák gyökeréig. Nem arról beszélnek, amiről kellene. Szükség van egy biztonságos közeg megteremtésére, amiben el lehet kezdeni lebontani a gátakat, és ahol a fájdalom már elviselhető.
⏩ Vannak, akik ugyanazt ugyanúgy hajtogatják, bármi is a kiinduló pont, oda vezetik ki a kommunikációt, ahol „biztonságban, pozíciójukban” érzik magukat, ahonnan nem is akarnak kimozdulni. Nekik nagyon nehéz megbirkózni a félelmeikkel, frusztrációikkal. Amikor otthon teszik ezt, a másik tehetetlennek érzi magát, vagy épp dühösnek, hogy már megint a régi nóta, de unom már…! És elmenekülnek vagy alárendelődnek ennek a dinamikának. Melyik a jobb?? Itt az első, hogy egyre korábban felismerjük az ismétlődő ciklust, és tudatosan kilépjünk belőle, helyet adva az érdemi beszélgetésnek.
⏩ Vannak, akik folyton elterelik a szót a lényegről, tudatosan hoznak be szerteágazó történeteket, visszaemlékezéseket, vagy használnak túlzásokat és valótlan elemeket, hogy a beszélgetést a másik védekezése révén más irányba vigyék, messzire az eredeti kérdéstől. Veszélyes lenne a valóságról beszélni. Nemcsak maga érezné rosszul magát miatta, hanem a kapcsolatnak is ártana vele. Legalábbis ezt feltételezi. Ezért nem ér a végére egy otthoni csetepaté során sem belátható időn belül. Elképesztően nagy energiákat feccölnek bele, hihetetlenül lefárasztják egymást, és még csak meg sem oldják a problémájukat. Kimerítő. Jó, ha le tudunk lassulni, visszatérni az elejére, koncentrálni arra az egyetlen kérdésre, kételyre, ami elindította a beszélgetést.



Játszmák. A segítő munkát is gátolják vagy akár véget is vethetnek neki ezek a hozzáállások, a kliens pedig megnyugodhat abban, hogy nincs segítség a problémára…

‼️ Így áldozza be a jelenlegi énjének a legjobb jövőbeni énjét és a kapcsolatát.

👍 Ehhez képest, ha hozunk egy – nem tagadom – nehéz, és egyáltalán nem komfortos döntést, hogy legközelebb szembenézünk a valódi kérdéssel, kimondjuk, amit kell, rákérdezünk, amire kell, és újra és újra arról beszélünk, ami számunkra a nehézséget okozza, akkor valami elképesztő módon ki fog derülni, hogy egy sor félelmünk, ami korábban a kimondás útjában állt, csupán félreértés vagy feltételezés volt, esetleg előítélet. Óriási felismerések, egymásra találások, ráhangolódások lehetnek belőle, ha meg merjük ezt tenni. Nem támadva, nem győzni akarva, hiszen az továbbra sem fog új irányokba vezetni az egymás felé vezető úton. Hanem átadva, beleengedve magunkat a másik felfedezésének, megértésének. Felszabadító érzés.

2022. július 28., csütörtök

85. Igaz történet - ex-szelídítés

 „Ehhez nagyon rendbe kellett tegyem magamban azt az érzést, hogy ne akarjak mindenáron megszabadulni tőle, hisz a gyerekek örökre összekötnek, bármennyire is nem tetszik vagy tetszik. El kellett tudni vonatkoztatni a férfi és az apa részétől. Az egyikkel már nincs dolgom, a másikkal örökre lesz. (valamilyen szinten)”

 

Mihez is? Az alábbiakban egy Facebook-csoporttagunk őszinte visszatekintése olvasható, amelyben beavat a maga megoldásába, amellyel kivette a fullánkját egy elmérgesedni látszó válási történetnek. Nem volt fáklyásmenet, és egyikünk története sem az, hiszen a válás mindenkinek veszteségélmény, amivel meg kell küzdeni. De az alábbi történet is azt példázza, hogy lehet úgy is csinálni, hogy minél kevesebb sérülés legyen benne, sőt idővel még az együttműködés is ki tudjon alakulni a szülők között.

Mi kellett mindehhez az alábbi esetben?

-        önreflexió, annak felismerése, hogy mi a saját részünk a válásban

-        a társ és a szülőség szerepeinek egyértelmű elválasztása

-        az új párral az összezárás a külső bojkott ellenére

Fogadjátok szeretettel az alábbi írást, amelyet változatlan módon, de kérésére névtelenül adok közre! Innen is köszönöm neki! 😊


"Válás

 

A házasságunk a második gyermek születését követően romlott meg. Vagy inkább csak akkor derült ki, hogy túl korán csaptunk bele ebbe a családosdiba. Így utólag sem bánom, hogy így alakult, mert neki köszönhetem a két gyönyörű nagylányomat és azt hiszem ez a fő vonala annak, hogy a válásunk után igyekeztem minden erőmmel arra törekedni, hogy jó legyen a kapcsolatunk, mert a lányok a legfontosabbak.

 

Szóval házasság elindult a lejtőn, próbálkoztunk párterápiával, nyaralással, de így utólag azt mondom, ahogy elvész a másik irányába a tisztelet, onnan veszett fejsze nyele. És az én részemről, mint férfit, férjet, társat nem tudtam többé tisztelni.

 

Elmondtam, hogy nincs több opció, el kell váljunk, mert nem megy. Nyilván az ő egója sérült és nyilván és sértett egóval megáldott férfinál nem sok rosszabb dolog van.

 

Úgyhogy kezdődött az ámokfutás. Ott vágott alám, ahol lehet. Ott bántott, ahol tudta, hogy nagyon fáj. Mindezt vattacukorba csomagolva, merthogy nárcisztikus jegyekkel rendelkezik. Ugye tudjuk ez mit jelent. Folyamatos volt a lelkiismeret furdalás generálás, én voltam hibáztatva mindenért, és sajnáltatta magát megállás nélkül.

 

Úgyhogy nehéz volt ebből a gödörből kimászni.

 

Ezt csak egy módon voltam képes kivitelezni, hogy megpróbáltam rávezetni arra, hogy ő jó apa. Nekünk nem működött, de mint apa muszáj lesz jól funkcionálnia, mert a lányoknak szüksége van rá. És ezt toltam gyakorlatilag minden szituációban.

 

A csajok nagyon szeretik az apjukat és tudtam, hogy az ő érdekükben nagyon fontos, hogy erre helyezzük a fókuszt.

 

Nekem új kapcsolatom lett (akihez azóta újra férjhez mentem és új baba is van úton), de megpróbáltam ezt a szituációt is úgy kezelni, hogy nem kiemelni, nehogy vörös posztó legyen.

 

Azt hiszem nem lehet máshogy egy nárcisztikussal, akár kicsit, akár nagyon az.

 

Muszáj kapcsolatban maradjunk, nem akartam, hogy elkallódjon a lányok életéből, valamilyen szinten meg kellett találjam azt a pontot, amivel "irányítani" tudom.

 

És úgy néz ki, ez működik. Jó apjuk akar lenni, be akarja bizonyítani, hogy magához képest mindent megtesz értük. Amikor épp kicsit átmegy megint linkbe, akkor adok tanácsot, ötletelek, segítséget kérek a lányokkal kapcsolatban. És ezeknél a pontoknál mindig előjön belőle, hogy ő fontos, ő számít, ő tudja a legjobban ezt csinálni, és visszatér :)

 

Rajtam már most érzi, hogy nem "raktam ki teljesen az életemből", hogy "szükségem van rá" és ez adott neki szerintem erőt ahhoz, hogy túl lendüljön a saját sértettségén. (nyilván itt is a maga módján, hisz szükségem van rá, nélküle ez nem menne 😏 )

 

Ehhez nagyon rendbe kellett tegyem magamban azt az érzést, hogy ne akarjak mindenáron megszabadulni tőle, hisz a gyerekek örökre összekötnek, bármennyire is nem tetszik vagy tetszik. El kellett tudni vonatkoztatni a férfi és az apa részétől. Az egyikkel már nincs dolgom, a másikkal örökre lesz. (valamilyen szinten)

 

És ehhez kellett egy nagyon elfogadó társ, a jelenlegi férjem, aki nem vetélytársat lát benne, nem féltékeny, nem vagyok letiltva semmiről az exférjjel kapcsolatban. Ha este 10kor kapok üzenetet (az elején pl sokszor volt ilyen) akkor nincs dráma, tudtuk mind a ketten, hogy ez miről szól. És így az ex is elvesztette a késztetést, hogy ő meg akarja mutatni, hogy ő megteheti ezt is a lányok miatt. :)

 

Szóval összefoglalva egy embernek minimum észnél kell lenni egy válásnàl és nem beleállni szinte semmibe. Nyilván volt, hogy én is kiborultam, veszekedtünk (még akár a lányok előtt is), de alapvetően mindig próbáltam észnél maradni, a sértettségemet félre tenni és arra fókuszálni, hogy a gyerekek ne sérüljenek.

 

Ma már teljesen rugalmas a láthatás is, a gyerekek kiegyensúlyozottak, nyugodtak, beszélnek mindenről az apjuknak is, nekem is. Nem félnek beavatni minket bármibe.

 

És a volt férjemmel is úgy tudok beszélni bármiről, mint egy baráttal. Megosztja velem az új barátnős ügyeit, persze kereteken belül. Minden azért nem érdekel 😅, de akik a lányokkal kapcsolatba kerülnek, azok igen. Nyilván összejárni nem fogunk, de például egy ballagást szerintem simán meg tudnánk tartani együtt, mert túl vagyunk a nehezén.”

2022. július 13., szerda

84. Mit tanítunk a gyereknek a viselkedésünkkel? 4 példasztori az életből

 Ülök az autóban, megyek a gyerekért, aki a kéthetes cserkésztábort szakította meg egy koncertért, mindeközben a szeretetnyelvekről hallgatok egy előadást. A Róbert Károly körúton pirosnál állok, a Covid-oltóhely magasságában, és a szeretet kifejezésének lehetséges módjai kúsznak a fülembe, de fejemet oldalra fordítva egy jeleneten akad meg a szemem. Egy ötfős család várakozik sorára az őrrel védett bejárat előtt: nagyon fiatal, alig huszonéves apa, a felesége (feltehetően), és két kamaszkorú lány, meg egy karonülő kicsi az egyikük kezében. Nem hiszem, hogy ők egy ugyanazon család tagjai, de egész biztos, szoros rokoni kapcsolat fűzi össze őket. A férfi telefonál, és közben a feleségének tűnő nővel is indulatosan, számonkérően gesztikulálva kiabál, majd ad neki két pofont egymás után, majd mikor a nő reagálhatna, arrébb lépve tovább telefonál. A következő pillanatban odalép a kamaszlány kezében szemlélődő kisgyerekhez, és megborzolja a buksiját. A két kamaszlány rá se néz, szenvtelenül bámulnak a forgalom irányába. Hallom közben az előadó hangját, ahogy arról beszél, az esetek többségében különböző módon van szükségünk a szeretet kifejezésére, nem ugyanabból érezzük, hogy fontosak vagyunk. A nő néz a férfi után, nem tudja, mit lépjen, majd újra visszamegy hozzá a férfi, megint magyaráz neki, de most a nő is válaszol, majd ellöki a férfit. Közben zöld lett, lassan elindulok, de még annyit elcsípek, hogy a biztonsági őr a fejével a nemtetszését fejezi ki viselkedésükért, és mond is nekik valamit, bizonyára a rend érdekében.

 

Az előadás ott tart, hogy olyan apró gesztsokkal is kifejezhetjük egymás iránti figyelmességünket, például mikor mondjuk a boltban járva egy Túrórudit bedobunk szerettünk számára a kosárba, étcsokisat, cukormenteset, amit úgy szeret. Máris eszembe jut, hogy az út előtt én is bedobtam egy Túrórudit lányom számára, és megveregettem a vállamat, hogy ez milyen jó ötlet volt, bár hezitáltam előtte, hogy tényleg kell-e, hiszen hamarosan otthon bármi mást is ehet. (Jó ötlet volt, örült neki.) És rögtön az is eszembe jutott, hogy ezt a Túrórudit nem is én vettem valójában, hanem a mozaiktesója hozta, pár csomagnyit az egész családnak, és a hűtőben kedves üzenettel kínálta (lásd a mellékelt fotón). Ez meg nekünk esett jól, hogy gondol ránk is a húszéves. És utána az is eszembe jutott, hogy az ő üzenetére én is válaszoltam, ott a hűtőben egy rövid „Köszi” és szívecske felirattal, hogy lássa, értékelem ezt a gesztust, és akkor már a négyéves kistesó is oda akart firkantani valamit, de ő már csak a nevét tudta odabiggyeszteni. Hát, így ér körbe a sztori.

 


De nem tudom itt befejezni, mert annyi más gondolatot is elindít bennem. Egyrészt, a pirosnál várakozva megfigyelt család kapcsán két másik nagyon friss sztori is bevillant. Az egyiknek szintén én voltam a szemtanúja az egyik játszótéren. Az anya próbálta odahívni magához a gyerekét, aki nem akart menni, így a nyomaték kedvéért azt mondta neki, hogy „Gyere ide, vagy eltöröm a lábad!” Erre kaptam föl a fejem. Egy egyébként kellemes, nyári vasárnap délutáni játszóterezésen. A gyereket nem hallottam, de a következő édesanyai mondat az volt, hogy „Te velem így nem beszélhetsz, hallod? Velem szépen beszélj!!” Mindezt kellő hangerővel persze. Azon töprengtem, vajon honnan is kellene megtanulnia ennek a gyereknek a helyes hangnemet, kommunikációt, viselkedést, ha nem lát rá hiteles mintát…? Sajnáltam őt, de az anyát is, hiszen ő sem kaphatott erre vonatkozóan jó példát.

 Majd pár napja a férjem mesélte, hogy bevásárlás közben arra lett figyelmes, hogy a bolti eladó szóváltásba került az egyik vásárlóval, egy két gyerekkel logisztikázó anyával. Megkérte, hogy vegye meg azt a pékárut, amit a kisgyerkőc láthatóan megnyalogatott, majd visszatett a polcra. Reakció? Anya elkezdte a kb. 3 éves kisgyereket „nevelni”: „Hallottad? Nem szabad ilyet csinálni, megmondta a bácsi! Ha mégegyszer meglátom, hogy benyúlsz, olyan hatalmas pofont adok…!!” Majd miután egyéb nem történt, az eladó megkérte mégegyszer, hogy tegye a kosarába az említett péksütit. Erre az volt a válasza, hogy nincs szabad keze, mert az egyikben a kosár van, a másikban a gyerek, de amint tudja, megoldja. Na, nem kell ezt jobban ecsetelni, szerintem, így is érzékelhető a „nevelési stílus” sajátossága.

 És még egy rövid eset, szintén a férjemtől, az egyik nyári játszóterezésükről Micivel. Kisunokájára vigyázott a nagypapa, aki dühösen kiabálva tiltotta el a gyereket a homokozó melletti vízcsaptól, nehogy összesározza magát. Kérdés, hogy miért is baj, ha nyáron vizes lesz a gyerkőc, és meglátszik rajta (az egyébként könnyedén eltávolítható) játék nyoma…?

 Nem az ítélkezés a célja ezeknek a sztoriknak a megosztása, hanem a figyelemfelhívás. Hiszen én sem vagyok mintaszülő, én is követtem és követek el hibákat bőven, de ezek a látványos esetek mindig ráébresztenek, hogy a saját reakcióinkkal, hozzáállásunkkal mi mindenről adunk mintát az épp fejlődő személyiségeknek:

-        mintát az indulat(nem)kezelésről;

-        az egymásra figyelő, egymást emberszámba vevő kommunikációról;

-        a tiltás értelm(etlenség)éről (ha nem veszélyeztető viselkedésnek szól);

-        a felelősség hárításáról (nem azt magyarázom el, hogy miért ne csináljon ezt vagy azt, hanem külső okokra vagy még arra sem hivatkozom);

-        egyik pillanatban ütök, másikban simogatok…

Mit tanul meg így a gyerek a helyes viselkedésről, a jó és rossz elkülönítéséről, de főként a bizalomról, empátiáról, elfogadásról, megértésről (a szeretet kifejezéséről?), ha ennyire esetleges és kiszámíthatatlan, amit tapasztal?? Hát, erről szól a kötődéselmélet, ezért is jellemző hazánkban a bizonytalan kötődés (vizsgálatok alapján a népesség 70%-a ide sorolható), aminek részletei túlmutatnak ezen a blogposzton, de számtalan cikket lehet róla találni az interneten.

Ahhoz, hogy a gyerekünk az elvárt viselkedést hozza, nekünk kell jó mintával szolgálni, és ez a születése utáni első perctől így van:

-        ahogy szeretjük őt,

-        ahogy meghalljuk, mit szeretne, és arra hogy reagálunk,

-        ahogy egymást is szeretjük a párunkkal,

-        nem utolsó sorban ahogy egymással és a többi emberrel is kommunikálunk…