21. Karácsony, ahogy a nő látja, és ahogy a férfi

... és ahogy a mentálhigiénés szakember, a stand up-os Pál Feri.

Persze, nem kabarészámról van szó, ez még nem a szilveszteri műsorajánló, de aki hallotta már a nagyszerű előadót (egyébként katolikus papot), aki az embert legmélyebben érintő lelki folyamatokról, kapcsolati konfliktusokról stb., stb. szinte showmanként tart előadásokat, az nem érti félre a szándékosan komolytalan felütést.

Karácsony közeledtével talán nem én vagyok az egyedüli, aki úgy látja, mintha az emberek a csendes adventi várakozást sóvárogva mégis idegesen, kapkodva szerveznek-terveznek, rendelnek-vesznek (veszekednek), s pont a hangoztatott-vágyott nyugi kerül szinte elérhetetlen messzeségbe. 

Hogy éljük meg mindezt mi, nők? S hogy a férfiak? Tudnánk mesélni, biztos, mindenkinek van idevágó története, de most hadd ajánljam szeretettel Pál Feri idevágó gondolatait, alig nyolc percben:

https://www.youtube.com/watch?v=ib4Bjwmg4IM

A videó elég hamar ér véget, befejezetlennek tűnik, de ha nem vágták volna ki a nagy előadásból, akkor nem tudtak volna belőle ilyen remek kis karácsonyi blokkot szerkeszteni 😊

Viszont akit érdekel, annak jó szívvel ajánlok egy másikat, ami ha nem is a folytatása, de alapvetően a férfi-nő közti különbségeket járja körbe hasonlóan szórakoztató, egyben elgondolkodtató módon:

https://www.youtube.com/watch?v=-8cDOU-w7xM&t=19s

Talán így, az ünnepek alatt több időnk lesz ilyesmiken elmélkedni, kicsit azon tűnődni, hol is csúsznak el köztünk időnként a dolgok, mit és miért nem értünk a másikban. Talán még arra is jó lehet, hogy észrevegyük, az a sok minden, amin megbántódunk, nem szeretetlenségből fakad, hanem valami egészen más okból, amiről nem is mi tehetünk, sőt, talán igazából szerelmünk sem. 

Legyen laza, görcsök nélküli, nem szorongó, nem feszültségekkel teli, egymásra figyelő, magunkra is figyelő, egymásnak segítő, magunkat sem elhanyagoló további karácsonyvárásotok! 

A padlón úgyis rögtön felmosás után csöppen el valami, a hasunk úgysem marad üresen, és a mosogatnivalót sem lopja el senki, megvár. 

Adjatok időt egymásnak, gyerekeiteknek magatokból!

20. Karácsony válás után, mozaikban

Az adventi koszorú harmadik gyertyáját is meggyújtottuk, közeledik karácsony. Örülünk? Örülhetünk, érezhetjük magunkénak a békés, boldog karácsonyt kívánó üzeneteket? Merhetünk arról ábrándozni, hogy szétrebbent családunk apraja-nagyja a karácsonyi fényekben elfelejtkezik a hiányairól egy rövid időre? Átengedjük-e magunkat a kegyelemnek? 

Az első a legnehezebb, az első alkalom, amikor valaki hiányzik az ünnepi díszletek közül. Apa, aki hazahozza, majd a szent napon beleilleszti a tartóba a fát, vagy anya és a gyerekek, akiknek hála napok óta mézeskalács illatú a lakás... – ahonnan nézzük. Senkinek sem könnyű.

Áldott egy helyzet, ha ilyenkor ezt átérezzük. Hogy nem csak nekünk fáj. Ezt,  és nem a megkeseredettség, megbántottság szülte keménységet.

Ha le tudjuk csendesíteni a szívünket, ha figyelni tudunk az ünnepre, rövid percekre, órákra legalább, és ezzel az életünkön átutazó röpke nyugalommal gyerekünket is be tudjuk burkolni, mint egy finom, meleg takaróval. 

Ez nagyon sok irányból ütközik akadályba – persze, leginkább önmagunk felől, akik ugyanazon a szemüvegen keresztül akarunk látni, nem merjük lejjebb csúsztatni az orrunkon, hogy egy kicsit a zsigereinknek adjuk át a teret, még ha így kicsit homályosabban, bizonytalanabbul (sebezhetőbben?) szemlélődhetünk is. Talán nem látjuk a másik minden hibáját, talán összemosódnak az egyébként élesen körvonalazódó tulajdonságok, amik annyira szembeötlőek, annyira elviselhetetlenek...

De nehéz nyugodtan szólni! De nehéz előzékenynek lenni. Vele??? Ahh...

Merni megkérdezni, hogy legyen most? Nálam? Nálad? Most így, aztán jövőre fordítva? Vagy karácsonykor velem, szilveszterkor veled? Vagy hogy? De nehéz...

S a verseny az ajándékokkal. A "csak a gyereknek meglegyen az öröme" mögé bújtatott győzi akarás: én veszem a jobbat, a drágábbat, énhozzám akarjon majd jönni... És nemcsak a győzni akarás, de félelem is egyszersmind, ideges aggodalom, hogy ha nem kapja meg, ha nem tőlem kapja meg, akkor nem érzi majd elég jól magát, nem örül annyira, nem szeret majd annyira... Pfhh.... Ezek a gondolatok léteznek. És ezek hogy át tudják színezni a hófehérre, fenyőzöldre, gömbpirosra készülődő lelkünket valami nehézkes, művi sárgára, pocsolyabarnára...

Magunknál kell kezdeni. A tükörben meglátni azt, aki döntött így vagy úgy, megérteni, s ha kell, megbocsátani, de belátni, hogy most már egy új úton kell megtanulni közlekedni. És van még egy nagy felelősség ezen felül: megtanítani a gyereket is erre. Ez a nehezebb. S ha jól akarom csinálni, akkor belátom, hogy nem hagyhatom ki belőle a másik szülőt. Ha ő akar kimaradni belőle, az más, az az ő döntése, felelőssége, neki kell elszámolnia vele, de mi jó ha tudjuk, a gyerekért a legtöbb, amit tehetünk, hogy ha már nem is szeretjük a másik szülőjét, de legalább hagyjuk, ő szerethesse, úgy és annyira, amennyire szüksége van rá.

Legyen a másikat megszólítani merő, a hol legyen-hogy legyent bátran és szelíden megbeszélni tudó, görcsök nélküli, szívmelengető karácsonyi készülődésetek!

19. Egy híján. ENNYI????? De ha a gyerek kekeckedik????!

Szóval, hogy is van ez? Ha rendben vagyunk, ha teszünk érte, hogy rendben legyünk a válás után, akkor csupán

 E N N Y I...???

Na jó, hát... azért talán mégsem csak ennyi...

Vártam, hogy talán megcáfoltok, felháborodtok, hogy miket beszélek, talán a holdról jövök? Nem is élek valójában mozaikcsaládban? Vagy az álmodozásaimat vetem papírra?? Merthogy piszkosul nem ENNYI!

Nem bizony, de azért a jól működő család – mozaikcsalád – ilyen alapokon állva tud tartós biztonságot adni, mégpedig mindenkinek. Mivel magam is mozaikcsaládban élek, s nem egy hasonló sorsúakat közösséggé formáló fórumnak vagyok tagja, olvasója, nem utolsó sorban alaposan utánajártam a szakirodalmakban is ennek a témának, tudom jól, hogy bármilyen család elég jó működéséhez több is kell, mint szeretet. De maradjunk a mozaikcsaládnál.

Vannak helyzetek, élesek, amikor az értékrendünkkel mélyen ellentétes történésekkel találkozunk, tőlünk nagyon távol álló magatartásbeli, érzelmi reakcióknak vagyunk tanúi (elszenvedői), érthetetlen hozzáállással számunkra megszokott, egyértelmű helyzetekben. Van, amikor gyerekeink minket, felnőtteket egymásnak kijátszva trükköznek vélt vagy valós érdekből, féltékenységből, irigységből, a másik szülő iránti lojalitásból. Például hazudnak. Vagy ami rosszabb: elcsenegetnek ezt-azt. Árulkodnak. És sajnos nem egyszer a másik szülő, sőt nagyszülő kérésére, sugalmazására. Mennyi ilyen esetről olvasni az egyedülálló szülők, jogaikat védő apák fórumain! Aligha kitalációk ezek, aligha hamis túlzások. Ennyien nem tévedhetnek. 

Ezek a történések hatnak. Hangolnak. Ezekkel valamit kezdeni kell. S ha tartós változást akarunk, nem elegendő a felszínes hozzáállás, pl. az indulatból való reagálás, visszakézből büntetés. Azzal, hogy jól leüvöltjük a hazugságon csípett gyerek fejét, mindössze azt érjük el, hogy legközelebb óvatosabb lesz, "kifinomultabb", plusz (még jobban) utálni fog, s még kevésbé lesz együttműködő.


Érdemes első (második stb.) haragunk után elgondolkodni, mi lehet az oka, hogy a gyerek nem az elvárható normák szerint viselkedik. Mennyire volt ideje átállni az új életre, a megváltozott családi viszonyokra, hierarchiára, sőt az is fontos lehet, hogy a volt házastárs és rokonok milyen érzéseket táplálnak irántunk, s ezeket az érzéseiket mennyire vetítik ki a gyerekre.

A gyerek sokszor elvárásként éli meg, hogy külön élő szülőjével, pláne annak új párjával ne legyen kedves. Vagy egyszerűen csak tabutéma otthon a másik szülő, amiből úgy érzi, valami olyan gond van vele, ami miatt neki is el kell határolódnia tőle valamennyire. De sajnos olyat is lehet hallani, hogy szófogadatlansága miatt azt mondják neki fenyegetésként: "mehetsz apádhoz/anyádhoz!" Mintegy büntetésként használják. Ez óriási teher egy gyereken, ami összezavarja, s végső soron szorongáshoz, frusztrációhoz vezethet, füllentésekbe, csalásokba sodorhatja.

Mit tehetünk, ha már zavarónak, elfogadhatatlannak érezzük a gyerek viselkedését?

1., Ha szülője vagyunk: mindenképp igyekezzünk vele beszélgetni az (ellen)érzéseiről, megértetni vele, hogy nem tőle váltunk el, ugyanúgy szeretjük, mint korábban, és örülünk, ha a másik szülőjével is jó kapcsolatban van, sőt ezt szeretnénk is. És a folytatásban elmondjuk azt is, hogy mindezekkel együtt az új családi környezet új kapcsolatokat is hozott, amelyek fontosak nekünk, és szeretnénk, ha ezt elfogadná, és részese lenne, megélné minden örömét, ami ezzel jár, de a mindenkori és az új szabályokat is be kell tartania. Itt is és a másik szülőnél is. Ha nem így lesz, akkor jöhetnek a következmények. Ezek viszont csak akkor működnek, ha be is tartjuk őket!! Ha ezt előre tisztázzuk, és nem torpanunk meg ellágyulásból vagy mert félünk, "elveszítjük" a gyerkőcöt, akkor egészen biztos, hogy nem tud vele visszaélni. Lesz még erről szó a későbbiekben.

2., Ha mozaikszülője vagyunk: míg apróbb, hétköznapi bakikat mi is helyrerakhatunk finoman, lehetőleg kedvesen vagy viccelődve, amiből érezheti a gyerkőc, hogy mi is felelősséget vállalunk érte, addig a nagyobb vagy kényesebb problémákat mindig a párunkkal beszéljük meg, s ha lehet, hagyjuk rá a dolog megoldását. Azzal talán nem ártunk, ha elmondjuk kedvesünknek véleményünket, esetleg rosszérzéseinket, ezt jó, ha elbírja egy kapcsolat, de a döntést hagyjuk rá, mert mégiscsak ő ismeri legjobban a gyerekét, hogy miként lehet jobban a közelébe férkőzni. Persze az is előfordulhat, hogy pont külső szemmel, elfogulatlanul nekünk van praktikusabb ötletünk – ehhez kell a jól megalapozott kapcsolat, ami bízik a másik ítélőképességében és jóindulatában. Bizalmi kérdés, bizony! :)

3., Ha ennél nagyobb a gond: ekkor érdemes nevelési tanácsadóhoz vagy pszichológushoz fordulni. Utóbbi amúgy is ajánlott a válás/az egyik szülő elvesztése után, még akár a gyerek jelenléte nélkül is, hiszen fontos tanácsokat kaphatunk a szakembertől a megváltozott helyzet minél jobb kezelésére. Érdemes pár ezer forintot belefektetni – ha jó szakembert találunk, biztosan megtérül, s ennyit megér a nyugalmunk!

18. Tündéri mostohák? Hogyan???

Az utóbbi hetekben sorra jelentek meg olyan cikkek, ahol a válás utáni kapcsolatok alakulása volt a téma: kapcsolat a volt házastársak között, kapcsolat az új partnerrel, az ő kapcsolata a mi gyerekünkkel... A Mozaiko-Sokk oldalán is megtalálható pár ezek közül, az oldalstatisztika szerint több száz olvasó volt kíváncsi rájuk.

Nagyon jó, hogy egyre többet hallani ezekről a témákról, és nem ragadunk le a negatív statisztikák ismételgetésénél meg a rossz tapasztalatok sorolásánál. Kell, hogy legyen más kifutása is a dolgoknak, mint a megkeseredett, önsajnáló befelé fordulás, vagy épp tüskenövesztő szurkapiszka. Rengeteg ilyenről hallani, olvasni, és legtöbbünk környezetében van ilyen család, ahol elmérgesedtek a kapcsolatok. 

Egészen felüdítő, amikor pont az ellenkezőjéről hallunk: a volt házastársak nem ölik egymást, sőt, még normál decibelű beszélgetésbe is elegyednek a gyerek jelenlétében, mint akiknek közük van egymáshoz! Vagy: nem mennek át az út másik oldalára, ha szembejönnek exék kézenfogva, hanem mint általában az ismerősök, köszönnek egymásnak, netán pár sablonos-udvarias, mosollyal kísért mondat erejéig meg is állnak, főleg, ha a gyerekük is velük van. Aztán: hálásak, amiért az új asszony/ember foglalkozik a gyerekükkel, megtanítja őt valamire, vagy éppenséggel elviseli, ha mondjuk nehéz korszakát éli... Hát miért is ne lennénk hálásak? 

És fordítva: miért is ne tennénk meg mindezt a szerelmünkért? Igen, pont őérte, ha netán spontán, belső meggyőződésből nem tennénk meg (ez utóbbi a nehezebb, többnyire idő kell hozzá, nem úgy, mint az előbbi, tudatos döntéshez).

Hogy lesznek a mostohákból tündérek? Mozaikanyuk, mozaikapuk? 

Belőlünk vagy a volt párunk új társából?

Ha röviden akarnám megfogalmazni, így: SZERETJÜK A PÁRUNKAT, aki a mozaikgyerkőcünk szülője. Ez a legalapvetőbb. És nem evidens, sajnos! Nem nagyon esik le a jóleső bosszúvágy, esetleg irigység, vagy féltékenység (kinek-kinek mit dobott a belső motivációja) közepette, hogy ha mi ketten a párunkkal stabilak vagyunk, biztosak egymásban, akkor sem a gyerek nem állhat közénk, sem az ex, sem az ő partnere – tulajdonképpen senki. Ezen múlik a legtöbb, ezen kellene dolgozni akkor, amikor kétségbeesésünkben, reményvesztettségünkben már egymásban keressük a hibát. 

Állítom, hogy bárkiből lehet édes mostoha, jó fej mozaikszülő, s olyan ex, akit meglátva a volt párja nem akar hátraarccal menekülni. De az is látszik a sok-sok élettörténetből, amivel találkozhatunk a médiában, hogy ehhez időt kell adnunk magunknak/egymásnak. Ahogy volt időnk a szerelemre annak idején, úgy az egymásról való leválásnak is időt kell adnunk, hogy utána magabiztosan és ellenségeskedés nélkül tudjunk együttműködni gyerekeink érdekében, nem utolsó sorban a közös múlt megbecsülésével. 

 Szóval röviden a recept a (mozaik)tündérséghez 👼:

1., Engedélyezzük egymásnak volt párunkkal, hogy mindenki "tombolhassa" ki magát/gyászolhassa el kapcsolatát! Csak arra figyeljünk, hogy ha egy mód van rá, minél kevesebb bántással a másik felé, s főleg ne a gyerek(ek)et bevonva!!

2., Éljük meg az egyedüllét (értsd: párnélküliség) minden örömét, teljességét, szabadságát, építkezzünk, töltődjünk, fonjuk szorosabbra a baráti-családi viszonyainkat, hogy ha itt az idő, önbizalommal telve nyitni tudjunk az új kapcsolatra.

3., Ha jó formánkban, vagyis nem túl korán, még göcseink és mizantróp állapotunk közepette, és nem túl későn, vagyis a kiéhezettségtől megkeseredve talál ránk új párunk (vagy mi őrá), akkor már "csak" át kell adnunk neki magunkat és ha van, kis csomagunkat (=gyerek), s ugyanígy nekünk is befogadni őt a kisebb-nagyobb csomagjaival. 

Hehe, ennyi... 😀

De tényleg: ha rendben vagyunk, ha teszünk érte, hogy rendben legyünk a válás után, akkor a legfőbb dolgunk az új párkapcsolatban félelmek helyett szeretni, szerethetőnek lenni, ami megadja a szükséges szabadságot a jóféle mozaikosodásra is.

17. Lányok apa nélkül III. – még 6 tipp

Lányokat nevelni nem teher, hanem kiváltság - 15 dolog, amit egy lányos apának tudnia kell

  

Az előző bejegyzésben elkezdtük pontról pontra végigvenni, melyek azok a tippek a fenti cikkből, amelyek akár a mozaikapuk számára is teljesíthető apai  hozzáállások egy nevelt lánygyerekkel való jó, építő kapcsolat adta férfias megmérettetésben. Hétig jutottunk, most lássuk a maradékot!

8. Tanítsuk meg neki, hogy nem minden róla szól: hát, szerintem ez nem a nevelőapa dolga elsősorban, ezt nem kellene feladatának éreznie, túl sok benne a rizikó, hogy a bimbódzó női lélek támadásnak veszi – hadd háborogjon a saját szüleire, akik nem kerülhetik el a nevelést. 😉

9. Mutassunk érdeklődést a számára fontos dolgok iránt: ez egyértelmű, és nem is nehéz, szerintem. Nekem legalábbis nem esik nehezemre rákérdezni az épp menőnek számító erre-arra, amiből ha nem is szövődik magasröptű intellektuális vagy a személyiségfejlődés szempontjából építő jellegű eszmecsere, azért megerősíti a "fontos vagyok", "az én dolgaim is számítanak" érzését a gyerekben, ami végső soron az egészséges önértékelést és szociális magatartást fejleszti. Ezt a fejlődést, netán sikert pedig simán magáénak érezheti akár egy nevelőszülő is!

 10. A közelség nem egyenlő a jelenléttel: aha, a minőségi idő. Hány olyan szülőt látni a játszótéren, aki átszellemülten nyomogatja a mobilját vagy épp úgy belefeledkezik a beszélgetésbe, hogy észre sem veszi a gyerekét, aki az ötödik homoktortáját készíti újra, mert egyiket sem sikerült megkóstoltatnia elfoglalt anyukájával-apukájával... 

Egy mozaikkapcsolatban akár kevesebb idő is elegendő lehet, ha az valóban tudatos. Végülis itt a cél nem elsősorban a gondozás, nevelés vagy az életre szóló szülői bizalom elmélyítése, hiszen az legfőképp a szülők dolga. A mozaikkapcsolatban az egymás elfogadása az elsődleges cél, s ahhoz épp elegendő a viszonylag rendszeres érdeklődés, időnkénti közös elfoglaltság.

Vagyis van mondjuk 

- érdemi, egymásra figyelő kommunikáció: volt-e valami nagyon klassz vagy zűrös a suliban; hogy ment az edzés; jól sikerült-e a szülinapi meglepetés... stb. egy két kérdésnyi témát csak az nem talál, aki nem akar; 

- időnként közös csapattagság a családi játékban;

- kölcsönös film-, könyv-, zene- linkajánló;

- egy egyszerű recept elkészítése; 

- bevásárlás anya helyett; stb., stb., stb. 

A lényeg, hogy ha már egy légtérben élünk, meg lehet tölteni tartalommal a közös időt, s ez végső soron nemcsak megerősíti a gyerekben a nevelőszülő iránti bizalmat, sőt tiszteletet, de a társa is végtelenül hálás lesz.

11. Csináld meg néha a körmeit és a haját: khm... nem muszáj.

12. Közös programok: lásd 10. pont.

 13. A szíve sokkal szebb, mint a külseje: azt, hogy a belső értékek az igazán fontosak, annál is inkább közvetítheti egy mozaikapu a nevelt lánya felé, mivel sokkal kevesebb benne a félreérthető elem, mint abban, ha a külsejét dicsérné – pedig ugyebár, ez is nagyon fontos egy lány magabiztos önképe kialakulásához. De ez utóbbit hagyjuk meg inkább az édesapáknak!

 Tulajdonképpen ez a lényeg, a cikk említ még ugyan két pontot, de azok leginkább a vérszerinti apuknak szólnak.

 MIVEL EGÉSZÍTENÉTEK KI A LISTÁT?

ÍRJÁTOK MEG KOMMENTBEN!

16. Lányok apa nélkül II. – az első 7 tudnivaló

Lányokat nevelni nem teher, hanem kiváltság - 15 dolog, amit egy lányos apának tudnia kell

Kérdés, hogy a 15 dolog, amiről a fenti cikkben szó van, mennyire alkalmazható egy mozaikcsaládban. Ahol ugyan van férfi, de nem édesapaként van jelen – legalábbis párja gyerkőcének nem. Beszéljünk  most róluk, hiszen rajtuk is sok múlik a gyerek – jelen esetben a mininőci – alakulásában.

Érdemes megnyitni a cikket, ha valaki nem olvasta volna még, mert én csak a pontokat veszem sorra, a kiegészítések már ránk, mozaikosokra lesznek hangolva. 👍

1. "Azt akarja, hogy szeressék": persze, hogy azt akarja, de pont ez az, amit egyáltalán nem lehet elvárni egy nevelőapától, legfeljebb nagyon-nagyon hálásnak lenni a sorsnak, ha ez így alakult. Sőt: kölcsönösen nem elvárható, hogy a gyerekkel szeressék egymást. A szeretet nem elvárható, az egymásnak kijáró tisztelet viszont megkövetelhető. És ez nem kevés a jó kapcsolat megalapozásához. A szeretetet pedig lehet tanulni, fejleszteni (és drága szülőtársak: átadni a képességet rá!), ami nem elhanyagolható olyan kapcsolatok esetében, ahol az együttélés adott, a közös múlt viszont nem. Ahogy én látom, jobb egy görcsök nélküli, még akár távolságtartóbb, de egymást különösebben nem piszkáló mosti-kölyök kapcsolat, amiben ott az elfogadás esélye is, mint egy erőltetett, merev-rideg, feszült-illedelmes viszony. Előbbi hamarabb szelídülhet, melegedhet szeretetté, utóbbi még nagyobb űrt üthet az amúgy is sebzett lánykaszívbe.

2. Befolyással vagyunk a jövőbeni partnere kiválasztásában: naná! Hát látja, milyen egy jó pasi – meg a rossz is, persze, hiszen nem vak, nem süket! Ha semmi mást nem teszel, drága férfiú, mint hozod a formád dolgozó/önmagára adó/magával is törődő/hobbival, sporttal is foglalkozó úriemberként, anélkül is példakép leszel, hogy nekünk, anyáknak különösebben magyaráznunk kéne a férfierényeket. Jól ki van ez találva! 👌

3. Hallgasd az ő zenéjét: ezt valószínűleg a legkönnyebb megoldani, csak egy icipici jófejség kell hozzá, és talán többet lehet haladni ilyesmivel a közeledésben, a tisztelet kivívásában, mint egy atyai (vagy anyai) szentbeszéddel. Meddig tart időnként megengedni, hogy betegyen két-három friss kedvencét...?

4. Figyeli, hogyan bánunk az édesanyjával: azért ez sem egyoldalú szerintem. Szóval az igaz, hogy ahogy szerelmünk velünk bánik, az lesz a minta (a jó is, rossz is!!), de ha igazán jót akarunk neki, akkor nem árt, ha magunknak is azt akarjuk, s teszünk érte! Tehát mi is dolgozunk a kapcsolatért, nem várjuk el, hogy magától (= egyedül a fehér lovon ülő hercegtől várva) jó legyen – és egyáltalán nem baj, ha a kölcsönös törődésnek, finom szeretetmegnyilvánulásoknak, gesztusoknak gyerekeink is tanúi. Egy ölelés, egy apró ajándék, kedves, elismerő szavak, egymás segítése a házimunkákban, figyelmes beszélgetés, de akár egy vita, balhé okos megoldása is mind-mind üzenet arról, hogyan működik egy elég jó kapcsolatban a férfi és a nő.

5. Ne riadjunk meg attól, hogy felnő: nna, ez valószínűleg nem fenyegeti a nevelőszülőket 😊 Inkább megkönnyebbülés, hogy túlvagyunk rajta, megúsztuk, átvészeltük, nem váltunk el (újra...), SZABADSÁÁÁG!

6. Tanítsuk meg a lányunknak, hogyan kell helyesen végezni a fekvőtámaszt: bevallom, én mozaikgyerekként nem örülnék ilyesminek... De értem, és tulajdonképpen valami hasonló azzal is elérhető, ha pl. a családdal közösen túrázunk időnként, bicajozunk, focizunk, ilyesmi, amiben van egy kis erőnléti kihívás is, fejlődési lehetőség, próba, amit együtt csinálunk, valamennyire közösen aratható le a babérkoszorú. Mi pl. megkerültük a Balcsit ötösben, és ez mindannyiunk számára egy meghatározó élmény volt! Egyszerre volt kalandos, és tanított kitartást és együttműködést is.

7. Gyűjtsünk közös emlékeket: ez is kicsit olyan, mint az előző: van rá egy csomó lehetőség, de leginkább közösen, az egész családdal – ugyanis (erről is szólni kell) az apa-lánya programok főleg az édesapa-lánya kapcsolatban működhetnek biztonságosan mindkét fél számára, egyébként a nemi különbségek miatt óvatosságot igényel. Kivéve, ha nagyon kicsi korában "kapja" meg a kislány a nevelőapucit, mert akkor jól is alakulhat ez a kvázi szülői kötődés.


Nna, ne nyújtsuk hosszúra, a többi pont néhány nap múlva következik. 

Írjátok meg a pontokról a véleményeteket!

15. Lányok apa nélkül I.

 

Lányokat nevelni nem teher, hanem kiváltság - 15 dolog, amit egy lányos apának tudnia kell

 Ezzel a figyelemfelkeltő címmel jelent meg az interneten a napokban egy frappáns és kedves cikk arról, mi mindent adhat egy apa a kislányának, hogy önmagával jóban levő, későbbi partnerválasztását jó alapokra helyező nővé váljon. 

Blogbejegyzésem címe ehhez képest mintha másról akarna szólni... Na igen, vagyunk néhányan elvált szülők, többségében anyák, akik lányt nevelünk, s biztosan nem én vagyok az egyedüli, akiben felmerült a válás után, hogy vajon az én szemem fénye, kicsi tündérlány ugyan kitől és mikor fogja látni-megismerni azt a férfimintát, ami szükséges az egészséges nővé cseperedéséhez...  

 Amiről a cikk szól, javarészt olyan tippek, amikről egyébként is lehet olvasni nevelési, pszichológiai témájú szakirodalmakban, tehát megalapozottnak tűnnek. Ilyesmikre gondolok például: 

• Gyűjtsünk közös emlékeket
• Mutassunk érdeklődést a számára fontos dolgok iránt
• A közelség nem egyenlő a jelenléttel
• Tanítsuk meg neki, hogy nem minden róla szól
•  Figyeli, hogyan bánunk az édesanyjával     

Ezek és a többi tipp persze kicsit bővebben is ki vannak fejtve a cikkben, érdemes elolvasni.

Engem az érdekel, hogy mi van az édesapjuktól külön élő lánygyerekekkel, akiknek ugyanúgy fontos, ha nem fontosabb, hogy az anyai nevelésen kívül megkapják az apai/férfi értékeket is. Bár a legtöbb anya igyekszik és megpróbálja, azért az mégsem sikerülhet teljesen, hogy apaként is funkcionáljon... Próbálkoztam én is, tudom :) Nagyon szerencsés, ha az új pártalálásig van a környezetünkben olyan nagyapa, nagybácsi, keresztapa, barát, aki alkalmas erre a szerepre, aki szívesen foglalkozik néha a gyerekkel. Ha megtehetjük, keressük is ezeket a lehetőségeket, nagyon fontos a gyereknek, hogy ne csak anyukájával legyen, hogy megtapasztaljon másféle viselkedéseket, értékeket és reakciókat is, férfiasakat!

Aztán, idővel, szerencsés esetben jön a várva várt lovag. 

Hozzám is megérkezett :), és azt gondoltam, de jó, nem leszek egyedül ezzel a szép feladattal! 

Félreértés ne essék, nálunk nem tűnt el apa, "csak" a válás után távol kerültünk egymástól, s a gyereknek maradtak a kéthetenkénti nagy utazások és a gyorsan elröpülő hétvégék. Tudtam, láttam, hogy ez nagyon kevés, de tenni nem nagyon tudtam ellene, csak annyit, hogy amikor csak lehetett (s ez a mai napig így van), elősegítettem, hogy minél többet tudjanak együtt lenni, hátráltatni pedig végképp nem hátráltattam. Aki puszta önérdekből, személyes indulatból megnehezíti a gyerek és külön élő szülője találkozását, nincs tisztában azzal, mekkora károkat okoz és mennyi pótolhatatlan impulzustól fosztja meg szeretett gyermekét.

Szóval jött a szerelmetes férfiú, s vele a remény, hogy a személyes életem rendeződésén túl a lányomnak is lesz végre minta, aki a mindennapok spontaneitásában magától értetődő módon közvetíti számára a fentebb említett értékeket. És ez többé-kevésbé így is lett. Ez valószínűleg minden esetben pontosan annyira sikerülhet, amennyire a két érintett fél kölcsönösen nyitott rá az adott életszakaszában és a folyton alakuló család fejlődésének, egyszerűbben szólva összecsiszolódásnak az adott szakaszában, szintjén. Korábban, a 8–11-es apás bejegyzésekben már volt arról szó, hogy a becsatlakozó új félnek és a gyereknek egyaránt meg kell adni a szükséges időt, hogy ráhangolódjanak egymásra, s ebben óriási szerepe van a szülőnek, aki jó esetben nem elvárásokat támaszt szerettei felé, hanem tapintattal terelgeti őket egymás felé, és biztosítja őket afelől, hogy nem kell lemondaniuk a számukra fontos érzelmi szükségleteikről. Magyarán: párja is megkapja a számára szükséges szeretetet és figyelmet, és a gyerek is, semmi szükség a görcsölésre, szorongásra. 

Szerintem ahhoz, hogy a családhoz csatlakozó férfiből a gyerek számára minta válhassék, ez az alap – hogy ne érezze riválisnak, ne érezze édesapja vetélytársának, édesanyja szeretete elcsaklizójának. Ha nincs erőteljes feszültség, ha kialakulóban ez a belső biztonság, akkor az egy nagyon jó alap ahhoz, hogy meglássa benne a férfit, aki anyjával jól, szeretettel bánik, aki őt is értékesnek tartja, akit ő is tisztelni tud, akivel jót lehet játszani vagy megtanulni tőle valamit (csomózást, földrajzot, teherbírást, felszabadultságot...) – s idővel: aki minta lehet számára a párválasztásban, mert úgy épül képe a tudatába: ilyen A FÉRFI.

A következő alkalommal kicsit részletesebben megnézzük, a fenti cikk pontjai közül mi az, ami akár mozaikcsaládban is működhet. Jó lenne, ha megosztanátok ezzel kapcsolatos véleményeteket, tapasztalataitokat!