Harmincas nő édesanyjának panaszkodik. Egyértelműen mozaikos történet, melynek a rövid beszélgetésidő ellenére két ága is kibontakozott:
1., a mostohagyerek, vagy ahogy nekem szimpatikusabb: a mozaikgyerek hazalátogatásaival adódó problémák. Kb. negyedévente érkezik hozzájuk párja gyereke, s akkor párja "egy nap alatt meg akarja váltani a világot". "Egy kamasz gyerekkel amúgy is egy csomó gond van, nem még a mostohagyerekkel...!" – így a nő. Nem derültek ki a részletek, de arról lehetett szó, hogy a ritka látogatások miatt kevésbé van hatása az apának gyereke nevelésére, s így valószínűleg nehezebben találják meg a hangot, másrészt talán elégedetlen a gyerek édesanyjának nevelésével is. Erre abból is lehet következtetni, hogy:
2. a nő szinte magából kikelve bírálja párját, aki állítása szerint durván kritizálja volt feleségét. A nő nem érti, miért van az, hogy az emberek több évnyi, évtizednyi együttélés után képesek kígyót-békát kiabálni egymásra, mintha nem is az ő választottjuk lett volna valaha...
Számomra nagyon megerősítő volt ez a rövid, illetlen belecsöppenés mások magánéletébe.
Abban erősített meg, mennyire fontos lenne, hogy sajátos helyzetben lévő férfiak-nők, például válás után egyedülállóként vagy mozaikcsaládot "foltozgatóként" találjanak hasonló szituációban lévő társakat, akikkel megbeszélhetik sokszor közös problémáikat, helyzeteiket. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy gondja egyedül a sajátja, megoldani is csak ő tudhatja, s ehhez nincs szüksége másokra.
Sokan szégyellik is a családi zűröket, pedig pont ez az a terep, ahol szinte kivétel nélkül rendszeresen padlót fogunk – vagy azért, mert annyira jó dolgunk volt gyerekként, hogy családunkban idilli mintát sajátítottunk el, ami működésképtelen a mai világban (ez elég valószerűtlen, lássuk be), vagy mert pont hogy túl sok gondunk volt a szüleinkkel, amit aztán görcsösen meg akarunk javítani a saját családunkban, csak hát az nem megy olyan könnyen, mint képzelnénk. Jó, jó, ezek szélsőségek, valóban, és ha szociológiailag-pszichológiailag megvizsgálnánk a válások okait, akkor láthatnánk, hogy ennél nyilvánvalóan jóval összetettebb a kérdés. De szerintem azzal nem túlzok, hogy senkinek sem könnyű kialakítani a maga jól működő családját, ahol "anya, apa, gyerekek, csupa szív, szeretet", ahogy dr. Szabó-Tóth Kinga, a Miskolci Egyetem Szociológiai Intézetének igazgatója mondta egy interjúban, tervezett kutatása kapcsán.
Rengeteget számít, hogy nyitottak vagyunk-e a gondjaink feltárására, megbeszélésére, nem utolsó sorban, akarunk-e tanulni, akarjuk-e jobban csinálni, ami ugye, munkával jár.
Sorstársakkal beszélgetve például megnyugodhatnánk, hogy válás után nem csak nekünk okoz nehézséget a gyerekünkkel (vagy új párunk gyerekével) való jó kapcsolat kialakítása, ami alatt a kényeztetés- és játszmamentes kapcsolatot értem, s amelyben a gyerek nem lesz a szülők postagalambja, netán pingponglabdája. Elég gyakori jelenség, hogy a szülők amolyan eszközként használják gyereküket volt házastársuk ellen, a legkülönfélébb taktikákkal keresztbe téve egymásnak, nem törődve a gyerek érzéseivel. Vagy épp túlkompenzálás történik, tehát bűntudattól vezérelve ajnározzák a gyereket, s egymást túllicitálva vesznek meg neki mindenféle szükségtelen, ám lehetőleg drága holmit, "hadd lássa a gyerek, ki törődik vele jobban..." Amit persze az élelmesebb gyerekek jól ki is használnak, nemegyszer kijátszva egymás ellen a szülőket. Az olvasók körében is biztosan van néhány saját élmény a témában... Megosztva ezeket talán tippeket is kaphatnánk olyan helyzetekre, amelyeket mások már megéltek és megértettek.
Persze nem lehet általánosítani, sőt, van, ahol a nehéz körülmények miatt nemhogy túlkompenzálás merül fel, hanem kemény nélkülözés, és esetleg a volt házastárs teljes eltűnése miatt a hatalmi harcok sem kapnak szárnyra feltétlenül. Ebben az esetben is meg vannak a veszélyei, hogy "félremenjenek a dolgok", de hát egy hagyományos családban, két szülővel sem működik mindig minden tökéletesen, ugye. /Az egyszülős családokról, arról, hogy miként lehet a legjobbat kihozni ebből a formációból, alig egy éve jelent meg egy átfogó könyv, Nagy Anna tollából: Egyedülálló Szülők Könyve/
A lényeg, hogy nem egyedi esetekről van szó, mégis olyanokról, amelyek letörhetik az embert, elvehetik a kedvét a családozástól, s félbeszakadhat valami, ami valójában úgy igazán még el sem kezdődött. Statisztikák szerint jóval nagyobb az esélye a fölbomlásra egy mozaikcsaládnak, mint egy hagyományosnak – azonban igyekezhetünk, hogy legalábbis a mi családunk ne gyarapítsa ezt az arányt!
Ha kicsit jobban értenénk a gyerekeink viselkedésének lélektani hátterét, ha nem tekintenénk a volt házastársunkra ellenségként, mintha soha semmi közünk nem lett volna az ő értékrendjéhez, szemléletmódjához, s ha nyitottak tudnánk lenni az együttműködésre a személyes ellentétek ellenére is, akkor mindenki egy kicsit jobban érezhetné magát...
Bréking: erre a jó kis cikkre ma bukkantam, egy nappal a poszt közlése után, és felcsillant a szemem: nahát, nagyon hasonlót szeretnénk... Felhívás gyermekes, elvált anyukákhoz
Sorstársakkal beszélgetve például megnyugodhatnánk, hogy válás után nem csak nekünk okoz nehézséget a gyerekünkkel (vagy új párunk gyerekével) való jó kapcsolat kialakítása, ami alatt a kényeztetés- és játszmamentes kapcsolatot értem, s amelyben a gyerek nem lesz a szülők postagalambja, netán pingponglabdája. Elég gyakori jelenség, hogy a szülők amolyan eszközként használják gyereküket volt házastársuk ellen, a legkülönfélébb taktikákkal keresztbe téve egymásnak, nem törődve a gyerek érzéseivel. Vagy épp túlkompenzálás történik, tehát bűntudattól vezérelve ajnározzák a gyereket, s egymást túllicitálva vesznek meg neki mindenféle szükségtelen, ám lehetőleg drága holmit, "hadd lássa a gyerek, ki törődik vele jobban..." Amit persze az élelmesebb gyerekek jól ki is használnak, nemegyszer kijátszva egymás ellen a szülőket. Az olvasók körében is biztosan van néhány saját élmény a témában... Megosztva ezeket talán tippeket is kaphatnánk olyan helyzetekre, amelyeket mások már megéltek és megértettek.
Persze nem lehet általánosítani, sőt, van, ahol a nehéz körülmények miatt nemhogy túlkompenzálás merül fel, hanem kemény nélkülözés, és esetleg a volt házastárs teljes eltűnése miatt a hatalmi harcok sem kapnak szárnyra feltétlenül. Ebben az esetben is meg vannak a veszélyei, hogy "félremenjenek a dolgok", de hát egy hagyományos családban, két szülővel sem működik mindig minden tökéletesen, ugye. /Az egyszülős családokról, arról, hogy miként lehet a legjobbat kihozni ebből a formációból, alig egy éve jelent meg egy átfogó könyv, Nagy Anna tollából: Egyedülálló Szülők Könyve/
A lényeg, hogy nem egyedi esetekről van szó, mégis olyanokról, amelyek letörhetik az embert, elvehetik a kedvét a családozástól, s félbeszakadhat valami, ami valójában úgy igazán még el sem kezdődött. Statisztikák szerint jóval nagyobb az esélye a fölbomlásra egy mozaikcsaládnak, mint egy hagyományosnak – azonban igyekezhetünk, hogy legalábbis a mi családunk ne gyarapítsa ezt az arányt!
Ha kicsit jobban értenénk a gyerekeink viselkedésének lélektani hátterét, ha nem tekintenénk a volt házastársunkra ellenségként, mintha soha semmi közünk nem lett volna az ő értékrendjéhez, szemléletmódjához, s ha nyitottak tudnánk lenni az együttműködésre a személyes ellentétek ellenére is, akkor mindenki egy kicsit jobban érezhetné magát...
Bréking: erre a jó kis cikkre ma bukkantam, egy nappal a poszt közlése után, és felcsillant a szemem: nahát, nagyon hasonlót szeretnénk... Felhívás gyermekes, elvált anyukákhoz
