56. Mozaikcsaládban az élet… és a bezártság a koronavírus-járvány idején

Most már elég jól látszik, hogy a jelenlegi helyzet nem az, amire azt mondhatjuk: ez miránk nem vonatkozik, elég távol van ahhoz, hogy az ingerküszöbünket elérje, majd megoldják (helyettünk) a problémát, stb., stb. 

Világjárvány van, és az egyik legészszerűbb, amit tehetünk, hogy lelassítjuk a folyamatát, hogy minél kevesebb áldozata legyen, és ne omoljon ránk az ellátórendszer, s ennek érdekében amennyire lehet, a fenekünkön maradunk. 

Otthon. Mindenki. Együtt. 👌😊

Huh…

Lelkesedő típus vagyok, így feledve minden korábbi rossz tapasztalatomat, élményemet, arra gondoltam, milyen klassz lesz, együtt a (mozaik)család: „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet…!” De tényleg. Elképzeltem – a közös nyaralás és a karácsony emlékezetes, de nem különösebben kívánatos pillanatait lazán félresöpörve –, milyen jó lesz újra együtt ebédelni a hétköznapokban, megosztva felügyelni a kis boldogságbomba kétévesre, esténként büntetlenül társasozni, filmezni, merthogy senkinek sem kell túl korán kelnie. S mindezt együtt, együtt… 

Na ez az. De jó lesz ez nekünk??? 

EZ lesz az egyik nagy kihívás ebben az előttünk álló nem rövid időszakban. Erre kell ráérzékenyülnünk, ráhangolódnunk, hogy egymás agyára ne menjünk, egymást fel ne faljuk a nagy együttlétben. A téli szünet két hete se semmi, de akkor legalább van valami pozitív tartalom is, és az egész időszakot belengi valami jóleső fenyő- és mézeskalácsillat. 

De most mi lengedezik? A fertőtlenítő és a szappan illata. Egyfolytában. És repedezik a bőr a sok mosakodástól, és másról se hallunk, beszélünk, csak arról. A nemmondomkiazértsemiről.

Mihalec Gábor párterapeutát már idéztem itt. A legfrissebb hírlevelében arról számol be, hogy miután Kínában feloldották a karantént, soha nem látott mennyiségben adták be házaspárok a válókeresetet, és sajnos a családon belüli bántalmazások száma is megugrott. Nem lehet ezen csodálkozni, nehezített körülmények között összezárva lenni salto mortale – parancsra.

Ezért aztán, ha nem akarjuk hozni ezeket a statisztikákat mi is, s főleg: nem akarjuk rosszabbul érezni magunkat a bőrünkben, érdemes trenírozni magunkat e téren. Foglalkozni magunkkal, párunkkal, segíteni feldolgozni a tehetetlenségérzést és a bezártság, netán munkahelyi bizonytalanság okozta szorongást, a gyerekeink felügyelete okozta elhúzódó készenlétet az élet oly sok terén (iskola, egészségi állapot, háztartás, nyűgök-bajok stb.).

És nekünk, mozaikosoknak ott van a plusz kihívás: nemcsak együtt – jóban – lenni a mozaikokkal, hanem még a láthatást is megoldani. Sajnos sokak számára nem kivitelezhető, hogy autóval háztól házig vigyék a gyerekeket, viszonylagos biztonságban a másik szülőhöz. Vagy túl messzi laknak egymástól, ahol még az autóút is macerás (mint pl. a mi esetünkben, több órás utazásokról van szó). Megoldani, hogy a gyerekek kapcsolatban is legyenek a másik szülővel, és ha a fizikai kontaktus nem jöhet szóba, valahogy kárpótolni őket, még többet adni nekik érzelmileg. Ez akkor különösen nehéz, ha a kapcsolatunk nem épp súrlódásmentes (milyen finoman fogalmazok…) az exünkkel. 

Hát, meg kell gondolnunk, hogy mi mennyit ér: a gyerekünk lelki jólléte vs. a mi csalódottságunk, ami miatt egy kanál vízbe fojtanánk a „kedvest”. (Ez természetesen csak költői túlzás!!! – szerk.)

A fentebb említett Mihalec doktor a Facebook-oldalán indít egy pársegítő ingyenes videosorozatot, minden este 9-kor; Mészáros Ádám, párkapcsolati mediátor pedig ingyenesen letölthetővé tette Párkapcsolati Konfliktuskezelési Kézikönyvét, szintén a fentebb említett indíttatásból.

Segítség tehát van, csak élni kell velük, és legfőképp megpróbálni naponta valami pozitívumot találni, amivel átvészelhetjük és egymást is átsegíthetjük ezen a nehéz, ismeretlen időszakon.

Ajánlom a Mozaikosok zárt csoportját is, ahol kiereszthetjük a felgyülemlett gőzt, vagy közösen ötletelhetünk, ha elakadtunk valahol.

Figyeljünk egymásra most még jobban!

45. A szülői elidegenítés

Nemrég felmerült az egyik blogbejegyzésemmel kapcsolatban, hogy mi van akkor, ha az egyik szülőről hazugságokat állít a másik, s kifejezetten rossz színben tünteti fel a gyerek előtt.

Van egy halom körülmény, ami megnehezítheti a gyerek és szülei kapcsolatát a válást követően, de a legfájdalmasabb, ha a saját apja/anyja igyekszik őt a másik szülő ellen nevelni. A szülő így próbál bosszút állni vélt/valós sérelmeiért, s nem veszi észre, hogy ez már a játszmázáson is túlmutató abúzus, lelki értelemben vett gyermekbántalmazás, amellyel életre szóló lelki sérüléseket okoz annak, akit elviekben a legjobban szeret… 

Sajnos ez egy nagyon gyakori jelenség az elvált szülők esetében, és a szülői elidegenítés problémakörébe tartozik. Sok tényezője van, pl. hogy hány éves a gyerek, milyenek voltak a válás körülményei, hogy folytatódott a szülők magánélete, milyen kapcsolattartásban egyeztek meg, stb... Nem mindegy, hogy mekkora a fizikai távolság a szülők között, mennyire tud a gyerek életének részese lenni a külön élő szülő. S az is számít, hogy ha új családok, mozaikcsaládok alakultak, abban mennyire van jelen a gyerek, s milyen a kapcsolata szülőjének új párjával.  

Az elidegenítésnek számos módja van, a szülők igencsak kreatívak tudnak lenni ebben, a másik szülő befeketítése csak egy a sok közül. De ott van pl., mikor az elidegenítő szülő bevonja őt a felnőttek konfliktusaiba, s arra ösztönzi, hogy ítélkezzen a másik szülőről, panaszkodjon rá, ezzel azt ültetve el benne lassan, hogy veszélyes rá/rájuk. A gyerek ezáltal öntudatlanul áldozatszerepbe kerül, anélkül, hogy tisztában lenne a valósággal. Mivel a másik szülővel kapcsolatban csupa negatív dolgok hangzanak el, elkezd tőle távolodni, sőt, idővel felsőbbrendűnek érzi magát az elutasított szülőjénél, jogot formál arra, hogy flegmán, kioktatóan beszéljen vele. Vagyis megcsúszik a teljes családi rendszer, és a normális hierarchia. 

Az is elidegenítésnek számít, amikor a külön élő szülő például valamilyen eszközön megpróbál kommunikálni a gyerekkel, s azt a másik szülő ellehetetleníti. Nem hagyja, hogy kettesben beszéljenek, beleszól, elveszi a gyerektől az eszközt, vagy akár oda sem adja neki, stb. Vagy ha a gyerek a távol élő szülőjéről mesél pozitívan, örömmel, arra az elidegenítő szülő haraggal, sértődéssel reagál, esetleg azzal bünteti a gyereket, hogy egy ideig nem beszél vele.

De mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Van-e erre megoldás??

Semmiképp sem szabad beletörődni, hiszen azzal nemcsak az elidegenített szülő, hanem a gyerek is sérül!

Először is törekedni kell arra, hogy a rendelkezésre álló kapcsolattartási idő meglegyen, és az minőségi legyen. Csak az együtt átélt pozitív tapasztalatok képesek kimosni a szennyet a gyerek agyából, tehát a minta nagyon fontos, amivel találkozik. Így hiába hazudozik az ex a másik szülő életkörülményeiről, anyagi helyzetéről, új párjáról stb., hosszú távon az érik be, amit maga tapasztal meg. Ha arra várunk, hogy majd egyszer a távolból megjavulnak a dolgok, az nem fog menni, hiszen az elidegenítő szülő kezébe adunk minden hatalmat, hogy úgy formálja gyerekünk szemléletmódját, ahogy ő akarja. 

Jó, ha minél több programra, iskolai eseményre elmegy a külön élő szülő, ezzel is kifejezve, hogy a gyerek életének továbbra is része akar lenni, nem tőle vált el. Ma már nagyon sokféle kommunikációs eszköz is létezik, amelyeken keresztül felveheti vele a kapcsolatot, küldhet neki olykor egy-egy kedves, érdeklődő üzenetet. Persze arra azért vigyázni kell, nehogy túlzásba essünk, mert az visszafelé hathat.

Otthonában, ha csak egy mód van rá, legyen meg a gyerek saját kuckója, saját használati tárgyaival, hogy minél inkább azt érezze, nem vendégségbe megy, hanem haza. Meglepheti néha, ünnepeken kívül is egy-egy apró kiegészítővel, ajándékkal, ami odaköti őt.

Ugyanilyen fontos, hogy a külön élő szülő legyen biztos magában és az értékítéletében. Ezt a gyerek számára is tegye nyilvánvalóvá. Legyen következetes abban, amit normálisnak gondol a családi értékekről, összetartozásról. Ezekről beszélni kell a gyerekkel, nem lehet abban a tévképzetben hagyni, amibe másik szülője konzekvensen „neveli”. 

Fontos a kritikus gondolkodásmód kialakítása. Például korának megfelelő filmekkel, színházzal nemcsak közös élményeket szerzünk, de alkalmat biztosíthatunk a komolyabb témák megbeszélésére is.

A legszerencsésebb persze a váltott elhelyezés lenne ilyenkor (és egyébként is), de ez még mindig nem jellemző mifelénk, sajnos. Azért lehet rá törekedni, lehet érte harcolni. Sőt, ha súlyos a helyzet, a gyerek szempontjából az segítene a legtöbbet, ha egészen a külön élő szülőhöz kerülne. 

Végül: merni kell külső segítséget is kérni! Egy jó pszichológus, családterapeuta sokat lendíthet az ügyön. Nem biztos, hogy az exünkre tudunk hatni – sőt, rá valószínűleg nem fogunk tudni. De a gyerek kaphat olyan segítséget, amely révén kinyílhat a szeme, és az elidegenített szülő is szerezhet pár ötletet, amivel kapcsolatuk javulását jó irányba terelheti.

Bogár Zsuzsa pszichológus azt írja könyvében (amelynek ismertetője, adatai a Látni, olvasni érdemes c. lapfülön található): "A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyermekek serdülőkorukra attól a szülőtől távolodnak el érzelmileg, akik arra tették fel az életüket, hogy az másról se szóljon, mint volt házastársuk és annak párja szülőszerepének aláásásáról, egész lénye besározásáról." (163. o.) 

Legyen ez egy reménykeltő üzenet azoknak, akik saját bőrükön tapasztalták meg, hogy gyermeküket megpróbálják ellenük nevelni!

Kommentbe, vagy az Ez mind megtörtént rovatba várom, akár anonim módon is megírt saját tapasztalataitokat a témával kapcsolatban!

Végül még néhány hasznos cikk:

http://drdocsakovszky.hu/a-szuloi-elidegenites-es-amit-tehet-ellene/

http://valasz.hu/itthon/szulok-harca-amikor-a-gyermek-a-fegyver-126653

https://www.life.hu/csalad/20171207-a-szuloi-elidegenites-valas-karos-a-gyermekre.html

25. Vélt vagy valós igények? Apák kereszttűzben, esetleg a saját csapdájukban?

Kicsit hosszúra sikeredett a cím, de jól körvonalazza a téma sokszínűségét. Az előző bejegyzésben már érintettük a problémát, hogy nem egy esetben abból fakad a konfliktus mozaikéknál, hogy apa egyszerre próbál megfelelni a gyermekének és sokszor a gyermeke anyjának is, miközben az aktuális társ is ugyanezt várná – talán nem is jogtalanul. Ez is forrása lehet az elvált apák körében gyakori depressziónak (azon kívül, hogy megfelelni akarásuk mellett esetleg még azzal is meg kell küzdeniük, hogy mindeközben párjuk gyermeke kifejezetten elutasítja őket). 

Nem egy mozaiktörténet szól arról, hogy az "új asszony" szerepébe került nőknek elkeseredett tehetetlenségben kell nézniük, ahogy társuk küzd a régi családdal: 

- a volt feleséggel, aki követelőzik, egyre több gyerektartást szeretne, ami egyébként bizonyíthatóan nem is a gyerekre megy teljes egészében; 

- vagy ellene hangolja a gyereket; vagy nem ellene, hanem az új párja ellen (aki mellesleg a láthatások idején gondoskodik a gyerkőcről);

- esetleg olykor-olykor akadályozza a láthatásokat, pl. rászervez más programot stb.; kiszámíthatatlanná téve a látogatások rendjét;

- de olyan esetet is ismerek, amikor nő létére nem törődik felelősen a gyerekkel, nem segíti az iskolai előrehaladását, ellenben ha valami probléma akad, apát hívja segítségül;

- de a gyerek is borsot törhet az orra alá: pl. megpróbálhatja kijátszani a szülőket egymás ellen;

- azt mondhatja, hogy ha nem kap meg ezt vagy azt, ha nem tehet meg ezt vagy azt, akkor el sem megy hozzá legközelebb láthatásra;

- undokoskodhat a pótszülővel, stb.

(Zárójelben jelzem, hogy ezek a fenti küzdenivalók természetesen nem kizárólag az apákat sújthatják!)

Ezek némelyike (mindegyike...?) külön-külön talán a legtöbb egyszülős vagy mozaikcsaládban felüti a fejét, de olyan is van, hogy csupán az aggódó, frusztrálódó apa képzeletében születik meg és fertőz elképesztő rombolást végezve. 

Vannak feltételezések a férfiben, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy ne legyen balhé az exszel, hogy simán menjen a következő láthatás, hogy örömmel jöjjön a gyerek és jól érezze magát nála. Sokszor olyan mélyek ezek a feltételezések és olyan rögzültek, hogy ha rákérdeznénk, beszéltek-e már ezekről kettesben, megpróbálták-e tisztázni, kiderülne, hogy ez fel sem merült bennük. Mert minek? Úgysem értené meg a másik, úgyis csak a hibát keresné benne stb. Jobb megelőzni a bajt és ráhagyni a dogokat, vagy fizetni inkább, és nem megkérdőjelezni, hogy erre-arra szükség van, hogy ez vagy az a nevelési szabály úgy van jól, hogy ide vagy oda menjenek csak ők, a régi, közös család, és az új társ bele se szóljon semmibe, ami a gyerekkel kapcsolatos... 

EZEK SOKSZOR FELTÉTELEZÉSEK! NEM KOMMUNIKÁLUNK EGYMÁSSAL! ELEVE NEGATÍV DOLGOKAT FELTÉTELEZÜNK A MÁSIKRÓL!

Azt gondolom, hogy meg kell érjen annyit az új párkapcsolatunk, alakuló új családi életünk és a külön élő gyerekünkkel való viszonyunk, hogy merjünk feltenni volt házastársunknak fontos kérdéseket, mielőtt feltételezzük a válaszait, s merjünk javaslatokkal előállni a közös gyerekkel kapcsolatos elképzeléseinkről, merjünk határokat szabni a követelőzésnek és esetleges zaklatásoknak, merjünk ellenállni a manipulációnak és zsarolásnak. Merjünk beszélni, megbeszélni, nem meghátrálni az első vitánál!

Ha ezt nem tesszük meg, valaki be fogja dobni a törölközőt. Könnyen előfordulhat, hogy pont azzal fog megromlani vagy megszakadni a kapcsolatunk, aki végig a legfontosabb szereplő vagy támogató volt mellettünk.

13. Váltott elhelyezés

Facebook-oldalunkra is felkerült a Díványon nemrég megjelent cikk a gyerekek válás utáni váltott elhelyezéséről:Bréking: jobb, ha válás után fele-felében van a gyerek.

Azért tartottam fontosnak posztolni, mert egyrészt ez pont az a téma a válás után, ami nálunk kevés figyelmet kap, miközben sokféle pozitív hozadéka lehet, másrészt pedig látom a Facebook-oldalakon, a különféle szülői érdekvédelmi csoportokban milyen nagy visszhangot kapott – sokan beszélnek róla, osztják tovább, vagyis nem hagyja hidegen az egyedülálló szülőket: apákat, anyákat egyaránt.

A cikk kommentjeit is érdekes elolvasni, jól látszik, hogy mennyire másként látja ezt az, akinek kapcsolata nem mérgesedett el volt házastársával, s az, aki csúnyán megégette magát. Utóbbiak hajlamosak azt gondolni, hogy ha volt férjük másik nő miatt hagyta ott a családot, a gyereket sem érdemli meg. Arról nem esik szó, hogy a gyerek ugyanakkor megérdemelné apját, különösen, ha az még szeretne is foglalkozni vele...

A szerző egy közel százötvenezer gyerek megkérdezésével készült svéd kutatásra hivatkozva mutatja be a váltott elhelyezés lényegét, pozitívumait, s hívja fel a figyelmet, hogy természetesen csakis abban az esetben ajánlott ez a megoldás, ha egyik szülő sem bántalmazó. 

A cikk tartalmának ismétlése nélkül csak egy kis gondolatébresztő: 

- ha a gyerek még nagyon kicsi, azt mindenképp érdemes végiggondolni, szakemberrel (védőnővel, óvodapedagógussal, pszichológussal) megbeszélni, hogy mikortól érdemes a váltott elhelyezést elkezdeni, hogyan felkészíteni rá a gyereket, akinek valószínűleg nem magától értetődő az új rendszer

- ha már nagyobb a gyerek, el is  lehet mondani neki, hogy nem szeretnénk, ha a válást követően bármelyikünkkel nem tudna eleget lenni, hiszen ő nem tehet semmiről, ami köztünk történt. Meg lehet kérdezni tőle, hogy mit szólna hozzá, ha némi kényelmetlenség árán ugyan, de apánál és anyánál ugyanannyit lehetne, vagy amennyit szeretne - ez már a szülők egyéni lehetőségeitől is függ, persze

 - lehet, hogy nem is olyan nagy kényelmetlenség, csak nekünk tűnik annak, elsőre. Még a kéthetenkénti látogatásoknál is bevezethető, sőt nagyon ajánlott, hogy a gyereknek mindkét szülőjénél legyenek meg a legszükségesebb holmijai, amiket nem kell újra és újra hátizsákba rakni: pizsama, egy-két váltás ruha, fogkefe, fésű, személyes csecsebecsék, tárgyak, amikhez kötődik, s azoknak lehetőleg hely is, legalább egy polc, vagy ha engedik a körülmények, akár egy kis saját kuckó, ággyal, szekrénnyel. Ezek rengeteget segítenek a gyereknek, hogy érezze, neki mindig van helye szülőjénél, nem tőle költözött az el, s fontos számára, hogy itt is, ott is otthon érezze magát. Ha pedig sikerül megoldani a váltott láthatást, akkor kifejezetten ajánlott erre berendezkedni, hiszen pont ezzel kerülhetjük el a folyton ki-be pakolás kényelmetlenségeit, miközben mégis valamifajta állandóságot, biztonságérzést vihetünk csemeténk életébe. Bár nyilvánvalóan sarkosan, mégis megható egyértelműséggel ábrázolja ezt a nemrég megjelent IKEA-reklám

- a váltott láthatás jóval nagyobb teret ad a gyerek életében, fejlődésében való részvételre, ami szülőnek-gyereknek egyaránt jó. Normális esetben mindkét szülőnek – annak is, akit faképnél hagytak, lecseréltek. Na jó, talán a szükségszerű mosolyszünet érthető, de azért az nem tarthat örökké, s ha valaki szereti a gyerekét, hogyne okozna örömet neki, ha boldognak látja őt? Fontosabb lenne az önsajnálat vagy a bosszú vagy a versengés? Én legalábbis örülök, ha a gyerekem jól érzi magát apjával, együtt tudok vele örülni, ha valami közös jó élményüket újságolja. 

- Ha nemcsak kéthetente hétvégén találkoznak, több lehetőség van a tanulásban való segítségre is, az iskolai, szakköri logisztikában való részvételre, a barátok megismerésére (szemmel tartására! :)), az egyéni értékrend átadására, s nem utolsó sorban az együtt nevetésre, birkózásra, focizásra, bármire... A kapcsolat elmélyítésére, hogy amikor eljön az elengedés ideje, meglegyen a biztonságot adó kötődés, a szükség esetén segítséget kérni merő bizalom

- azért ne feledkezzünk meg magunkról sem! Drága szülőtársak, egyedülálló vagy a mozaikosodásban néha (gyakran...) megfáradt apák, anyák, mondja valaki, hogy nem esik jól néha kis időre egyedül maradni, mármint  a gyerekgondozás 24 órás felelőssége nélkül! Nem esik jól uzsonnakészítés, noszogatás-sürgetés, leckeszámonkérés nélkül csak úgy csöndben lenni vagy épp hangosan énekelni (ami nem Kaláka és Alma együttes), Anna Peti Gergő nélkül lefeküdni, vagy épp a saját könyvünkön elaludni, kimozdulni, nem hazasietve sétálni, barátokkal találkozni, randevúzni, szerelmesnek lenni újra, legalább pár napra csak magunkért lenni?

Ez megbotránkoztató? Pedig ezek az apák-anyák a leglelkesebbek, mikor újra magukhoz ölelik gyerkőcüket, és azzal a tudattal, hogy jó helyen volt a gyerek, mert látszik rajta a kiegyensúlyozottság, és nem kell attól tartania, hogy ha kimutatja érzéseit, a másik szülőnek csalódást okoz. Mert rendben tud lenni mindenki, ha nem egyedül kell a gyereknevelés megannyi feladatát vinnie, ha tud osztozni azzal, akivel a gyereket vállalták, akarták. De ehhez az is kell, hogy merjük átadni ezeket a feladatokat, merjünk bízni a másik szülőségében – természetesen most is hangsúlyozva, hogy kifejezetten a nem bántalmazó szülőkről van szó!!

Megosztanátok személyes tapasztalataitokat a váltott elhelyezésről? 

Vagy dilemmáitokat?

Friss hír november 8-án: az Apák az Igazságért Egyesület lefordította a svéd kutatásról szóló tanulmányt, itt olvashatja, akit érdekel: http://www.apakazigazsagert.org/cikk/ket-szulovel-jobb-a-gyereknek.