48. Amit egy mozaikcsalád adhat

Volt már ehhez hasonló témájú blogbejegyzés a Mozaikosokon, ami ráadásul a második legolvasottabb posztom. Ez azt mutatja, bizony, kell a megerősítés ebben a vállalkozásban, a mozaikcsaládunk működtetésében.

Most nem akarom túlmagyarázni a dolgot, mindössze egyfajta vázlatként megmutatom, hogy először is melyek a főbb különbségek a hagyományos és a mozaikcsaládok között, majd kicsit ráirányítom a figyelmet az utóbbi pozitívumaira. Merthogy vannak jó oldalai is ennek a családformának, amelyek mind gazdagítják személyiségünket, családunkat.

Íme:

 

De érdekes azt is megnézni ám, hogy a fentiek csak akkor  pozitívumok, ha törekszünk arra, hogy azok legyenek, vagy minimum annak lássuk. Hiszen minden fehéret lehet feketének is látni, nem?

KÁOSZ – hétről hétre mások ülik körbe az asztalt – VÁLTOZATOSSÁG

KÉRETLEN FELELŐSSÉG – mozaikszülőként is jó mintát adni a ránk bízott gyerekeknek – ÚJ SZEREPEK

LEHETETLEN KÜLDETÉS – új életfeladatok: együttműködni párunk „csatolmányaival”: gyerekek, exek – KIHÍVÁSOK

TEHETETLENSÉGÉRZÉS – saját határaink, korlátaink megismerése és azok fölülmúlása – ÖNISMERET

MEGALKUVÁS – a külső okok miatt gyakran változó helyzetekhez alkalmazkodás – RUGALMASSÁG

EGYEZKEDÉS, ALKUDOZÁS – együttműködés nélkül nem tud hosszú távon működni – CSAPATSZELLEM

KOMPROMISSZUMOK – aki mozaikcsaládban él, előbb-utóbb mesterfokozatú társ lesz, másképp bukik az egész család – PÁRKAPCSOLAT EXTRÁKKAL

Érdemes néha, nyugodtabb időszakban nézőpontot váltani, hogy ha jönnek a felhők, ne lássuk túlságosan borúsan a világot! :)

38. Kinek a kije?

Mozaikcsaládban annyi mindenki lehetünk egymásnak, attól függően, hogy közössé alakuló életünk éppen melyik fázisában vagyunk…

Párunk gyerekének pl. lehetünk ismerőse, apja nője, anyja pasija, ha még nem tart ott, hogy a szülője párjának nevezzen, s nekünk sem lesz ő rögtön „gyerkőcünk”, idő kell, míg mindkét fél részéről kialakul a bizalom ehhez.

Lehetünk barátfélesége is, aki nem akar szülői feladatotokat semmilyen szinten, mondván, van a gyereknek apja, anyja. De ez a barátféleség kaphat elég tiszteletet tőle, mivel jó hozzá, segítőkész, és nem is akar szülője helyébe lépni, vagy őt túlszárnyalni. Könnyebben alakulhat ebből kvázi rokoni, nevelői státusz, mintha erőltetnénk.

Ellenségként is tekinthet ránk, betolakodóként, ha csak párunkra figyelünk, csak a vele töltött időt igyekszünk minőségivé tenni, s a gyerekre csak mint szükséges csatolmányra tekintünk. Vagy épp ellenkezőleg: egycsapásra „pótszülők” szeretnénk lenni, aki – igaz, a legjobb szándékkal – a nevelésébe kezd. 

Meg kell értenünk, hogy a mozaikcsaládban évekbe telhet, míg ahhoz hasonló családi kapcsolatok jönnek létre, mint eredeti családunkban, ahol a kezdetektől, együtt váltunk szülővé, s alakítottuk ki érték- és szokásrendszerünket.

Társunk számára is lehetünk az első idők nagy szerelméből akadékoskodó és megértésre képtelen idegen, aki tehetetlenül áll párja és annak exe és gyermeke elvárásainak kereszttüzében. Nem értjük, mit miért kér a másik, mit miért tart soknak vagy épp kevésnek, holott elvileg mind ugyanazt akarjuk: végre nyugalmat, egyetértést, harmóniát. 

Máshonnan, más élethelyzetből csöppenünk egymás életébe, és egy sokszereplős kirakós darabkáiként kell megtalálnunk a helyünket ott. Ez nem megy egycsapásra, de sikerülhet. Ha minden jól megy, idővel – sok-sok konfliktuson túl is akár – valóban családtagokként tekinthetünk egymásra, s ez a külvilág számára is egyértelmű lehet!

36. Családtámogatási csomag – és a „bónuszok”, amikről nem beszélnek

Merthogy mást is kaphat a lelkes ifjú pár, amikor belevág a családalapításba, felvérteződve a legújabb támogatásokkal. Milyen hangos volt a bejelentés fogadtatása, és milyen kettős: egyrészt lelkesedés, öröm, hogy végre olyan segítséget kapnak a fiatalok az életkezdéshez, amiből minden eddiginél többre telik az álmaik megvalósításához; másfelől a józanságra intő, kiábrándító kritika. Huszonéves szerelmesek mit értenek majd meg mindebből? 

Nem célom politikai szempontból elemezni a csomagot, engem – mint ezt-azt már megélt (lásd Magamról c. lapfül) embert – mindössze elgondolkodtatott, hogy a kihirdetett reformtámogatások vajon képesek-e meghozni a várt eredményt, vagyis a pozitív demográfiai változást. 

Belegondoltam, hogy ha manapság minden második házasság válással végződik, és több mint félmillió az egyedülálló szülő, s 150 ezer körüli mozaikcsaládról tudunk (valójában mindegyik szám magasabb), akkor mi lesz azokkal a fiatalokkal, akik ma a bőkezű támogatáson felbuzdulva családot alapítanak/vállalnak, felvesznek milliós kölcsönöket, majd x év múlva maguk is a statisztikát erősítik, mert mitől változna a tendencia, ha annak okaival nem foglalkozunk…? (Lásd. Kapocs, 2016/3. szám, Újjáalakuló családok – változó szerepek, minták, újféle társadalmi érték(t)rend c. írásom, amely Mozaiko-Sokk c. Facebook-oldalon is megtalálható.)

Kamatostul kell visszafizetniük a „támogatást”!!

Nem szeretnék vészmadár lenni, mindössze fontosnak tartom felhívni arra a figyelmet, hogy a családalapítással még nem értek véget a feladatok. Tulajdonképpen minden, ami erőpróba és igazi eredmény, az ezután kezdődik. Tudjuk, hogy egy pár kapcsolatának első nagy kihívása az első gyermek megszületése. Ebben a rendszerben rövid időn belül 3-4 gyermek megszületése a „legjövedelmezőbb”. Ma, amikor a megváltozott társadalmi helyzet, az erős urbanizáció és főváros felé áramlás következtében egyre többen kezdenek új életet szüleiktől távol, közel sem kaphat annyi segítséget egy friss szülőpár, mint 30, 40 évvel ezelőtt, és régebben, amikor nemcsak a nagyszülőkkel, de más hozzátartozókkal is jobban megoszthatók voltak a napi feladatok. Most inkább azzal kell megküzdeni, hogy a megélhetésért hajtó és este hazaérkező férj ne egy kimerült, a gyerekek által lestrapált nőt kapjon odahaza, mert az egyenes út a válás felé. 

Ehhez ki ad támogatást? Muníciót? Lelki segítséget? Párkapcsolatit? Logisztikait? Rugalmas munkaidő…? Stb. stb…

Nem tartanám ördögtől valónak, hogy amikor a családtámogatásokról beszélnek a törvényalkotók, akkor ne csak egy gyerekkacajos, babarózsaszín jövőképet rajzoljanak fel, hanem igyekezzenek arra is felhívni a figyelmet, hogy milyen felelősséggel jár a családalapítás, és legyenek rajta, hogy a megkötött házasságok stabilabbak legyenek (megfelelő társadalmi környezettel, szociálpolitikával, lelki egészségvédelemmel stb.). Talán nem arra számítanak, hogy a felvett támogatásoknak köszönhetően kevesebb lesz a válás is, merthogy a párok belekényszerülnek a helyzetükbe, hiszen ez legalább annyira álságos mintázat lenne, mint amikor a múltban azért maradtak házasságban a párok, mert „nem volt szokás” válni.

Csodálatos dolog a család, pláne a nagycsalád.

 Fantasztikus lenne, ha a beharangozott támogatások nemcsak pozitív demográfiai adatokkal szolgálnának majd, s főleg nem adósságba hajszolt, feladataik alatt összeroskadt és felbomlott családokat eredményeznének, hanem termékeny, hosszú távon eredményes és boldog társadalmat tudnának megalapozni!