28. Mozaikéknál a tér és a szabályok

Lassan a negyedik lakást fogjuk kipróbálni, mióta együtt vagyunk. Kis túlzással persze, merthogy a szám úgy jön ki, hogy eleinte ugye, mindkettőnk külön kis lakásban élt. Aztán kb. egy év ismeretség után megszületett az összebútorozás elhatározása, s egy nagyobb albérletbe költöztünk. Valójában ez lett az első igazán - állandó - közös lakhelyünk. Azt már akkor is tudtuk/sejtettük, hogy a korábbihoz képest nagyobb terekre és lezárható magánterületekre lesz szükség, ahol fedezékbe/remeteségbe vonulhat az ember, ha "sok lenne a jóból". Mert a "jóból" is olykor sok tud lenni... :) Így lett olyan lakásunk, ahol a fürdő, nappali és háló mellett van külön kis dolgozólyuk (vagy, ahogy mi hívjuk, magán art mozi, mert olyan meghitt és filmezésre is ideális), és persze a gyerekszoba. Ez utóbbinál kicsit kockáztattunk: egy nagyobb méretű gardróbos szobáról van szó, ahol elég jól elfér egy emeletes ágy és még egy szimpla is, plusz egy-két íróasztal, könyvszekrény. Vagyis a kettő plusz egy gyerek (kettőnk egy-egy lánykája, plusz kéthetenként a harmadik) így elfér egy szobában. Jó ötletnek tűnt elsőre, s legfőképp praktikusnak. 

Az idő aztán igazolta is a lakásméret helyességét, még ha anyagilag nem is a legolcsóbb megoldás. Nem egyszer volt szükség különidős elvonulásokra egyik vagy másik gyerekkel, amikor magunkra tudtuk csukni az ajtót, s megbeszélni az őket foglalkoztató dolgokat, vagy épp tisztázni a nézeteltéréseket. Nem lehet mindent megbeszélni a vacsoraasztalnál vagy a nappaliban a társasjáték vagy filmezés közben, és a gyerekeknek is jólesett néha elvonulni, egyedül lenni. Aztán ahogy nőttek, egyre nagyobb lett ez az igényük. A barátság megerősödésével egyidejűleg az autonómiaigényük is nőtt, de talán még meghatározóbb a különböző életritmus, és a különböző családi szabályokhoz, szokásokhoz való alkalmazkodás. Míg az elején rivalizálást és neheztelést szült, hogy amit az egyiknek lehet, azt a másiknak nem, pl. tovább fennmaradni, netezni, addig mára ezek az éles nézeteltérések elcsitultak, ám az elfogadás nem tudott teljes alkalmazkodássá válni, természetes szükségletként merül föl a külön térigény. Meg lehet állapodni abban, ki mikor menjen zuhanyozni, kinek mikor szóljon az ébresztőórája, ki mikor takarítsa ki a szobát, de abban már nem olyan könnyű megegyezni, hogy mennyire legyen klímázva vagy fűtve a szobában, kinek milyen körülményekre van szüksége a tanuláshoz, ki meddig világíthat vagy szöszmötölhet alvásidőben (egyáltalán kinek mennyi az alvásigénye) és a reggeli készülődéskor, ki mennyit élhet társasági életet hangosan a mobilján, stb., stb., hogy a kamaszkorban egyébként is megjelenő magánszféra-szükségletről ne is szóljunk.

Hát, ezért lesz igazán jó a következő, negyedik lakásunk, ahol tényleg mindenkinek meglesz a maga kis kuckója, és ahol nem a négyzetméter lesz a legfőbb érték...

Vannak szituációk, amelyekre nem lehet általános érvényű szabályokat hozni, és ez a mozaikcsaládokban még inkább igaz. Amit az egyik szülő jogos, a gyerek érdekében való szabálynak tart, a másik alaptalan szigorúságnak gondolhatja. Amíg közös gyerekről van szó, ezek megbeszélhetők, sőt, jó esetben nem is éleződnek ki. Amikor viszont készen kapjuk más gyerekét, más szokásrenddel, más érzésvilággal, nehéz megérteni és főleg tiszteletben tartani ezt a másféleséget.

Sok vitát, konfliktust, sértődést lehet megspórolni, ha már az elején tudunk ezt-azt a mozaikos törvényszerűségekről, s tudatosan szervezzük úgy, hogy az együttélésünkben legyenek nagyon jól lehatárolható szférák, ahová nem akarunk mindenáron befurakodni, és nekünk is meg van engedve, hogy rövidebb időkre kizárjunk másokat. Nem csupán a szó szoros értelmében vett terekre, tehát szobákra, leválasztott sarkokra gondolok, hanem kicsit elvontabb szinten a fentebb említett szokás- és szabályrendszerre. Ha nem akarunk újra és újra falakba ütközni, megbotránkozni, el kell fogadnunk, hogy nem terjed ki mindenre a hatáskörünk, s azt is, hogy a békesség kedvéért meg kell engednünk egymásnak az elvonulásokat, külön időket, ahogy a némileg másféle szokásokat is. Ami belefér :)


Nehéz?

Bizony, sokszor nehéz. Sokszor a kirekesztettség érzését adja, ami még tehetetlenséggel is párosulhat.
Nincs mit tenni: el kell kezdeni másképp hozzáállni a helyzethez, és persze a saját határainkhoz is. Megéri. Ha nem vagyunk túl makacsak, előbb-utóbb úgyis rájövünk, hogy nem tudunk mást tenni – s lassan arra is, hogy mivel tudjuk pozitívba fordítani. Pl. az önmagunkkal törődésre. Hm?

27. Hernyóból pillangóvá - a nagy átalakító show Mozaikéknál

Ilyen volt - ilyen lett – ismerős a játék, ugye? Az az érdekes benne, hogy a végeredménynek, amit látunk, valójában ugyanaz az alapja, csak valamiféle többletet kapott. Nem is feltétlenül mennyiségben, hanem inkább minőségben. Valami pluszt: jobbat, profibbat. Azt is mondhatjuk: hozzáértést. 

Ez a tuningolás az éppen csak megalakuló, keszekusza mindennapokkal megáldott mozaikcsaládokra is bizony, ráfér. Emlékszem, hogy az első könyv után, amit még szerelmetes páromuramtól kaptam ebben a témában, a felébresztett tudásszomjtól vezérelve elkezdtem keresni, kutatni a hasonló cikkeket, további kiadványokat, mert szerettem volna bevált megoldásokat, jó gyakorlatokat tanulni, amiket a saját életünkben hasznosíthatunk. Kegyetlen ám, amikor azt gondolja a naiv ember lánya, hogy most, hogy végre újra párt talált, s vele még gyereke(ke)t is, ugyan mi állhat az útjukba, hisz van már családi tapasztalásuk, jóról-rosszról egyaránt. És akkor jön nem egy, nem kettő és nem kis útonállás, ami bizony elég módszeresen képes háborgatni a boldogság és harmónia felé vezető utat. Majdhogynem  a végsőkig elmenve. Ilyenkor jól jönne a tudás, okosítás. Ha csak olvasunk a bennünket érintő nehéz helyzetek okairól, azok törvényszerű jelentkezéséről (legyen az gyereknevelési dilemma vagy párkapcsolati krízis, kapuzárási pánik, bármi), máris felenged a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése. És hol van ez a Nyugaton már sokfelé természetes dologként kezelt pszichológiai és terápiás támogatástól, amivel pedig emberi kapcsolatok menthetők meg és tehetők működőképessé!

Ebből kiindulva a mozaikosodás közepette azt is érdemes számba venni, hogy bármennyire is kompetensnek érezzük magunkat családfőként, családanyaként, ez egy teljesen más műfaj, ahol más kapcsolati dinamika jellemző, más mérföldkövek övezik utunkat. Érdemes tájékozódni!

1., Először is meg kell birkózni a szituációval – az új család minden tagjának –, hogy vannak itt a rendszerben szervesen egymáshoz nem tartozó elemek 😱. Már az elején megbukhat a dolog, ha azt gondoljuk, a két szép szemünkért és ölelésre tárt karjainkért önként és dalolva fogad majd párunk gyermeke, vagy pedig gyermekünk a párunkat. Ezekben az első időkben (hónapokban, egy-két évben) még
- keressük a helyünket, szerepünket; megbecsülésünket;
- próbáljuk megérteni, mi a gond azzal, hogy a gyerek az első, hiszen a válás óta csak ő jelentette a családot;
- tagadjuk, hogy másféle család lennénk, hogy gondjaink vannak egymással.
Közben szenvedünk, de azért mámorítóan szerelmesek is vagyunk; a gyereket meg is értjük, de nem is akarjuk néha megérteni, sőt, inkább mi várunk tőle megértést; baromi jó pótszülők akarunk lenni és ugyanezt, ugyanúgy várjuk párunktól is, meg akarjuk mutatni, hogy mi tudjuk,  hogy kell, hogy lesz jó, és merő görcsökké válunk, ha ellentétes reakciókat kapunk.  Az amerikai pszichológusnő, Patricia Papernow a mozaikcsaládoknak ezt a kezdeti fejlődési szakaszát a nagy várakozások és a valóságtól való sokkolódás idejének nevezte – elég beszédesen. Aki benne van/volt ebben a családformában, tudja, mit jelent ez, de jó, ha tudatosítjuk is, hogy ez nem egyedi elmebaj, ideggyengeségből fakadó pokoljárás, hanem valaminek a kezdete. Igencsak ambivalens érzésekkel teli, merthogy csodálatos, egymásra hangolódós, nem ritkán idilli pillanatok váltakoznak az elkeseredett, csalódott és "mindenből elegem van" szituációkkal, amelyeket aztán ugyanilyen ellentétes érzelmektől fűtött nagy tisztázó beszélgetések követnek.

Sokan már itt elvéreznek. Majdnem mi is rámentünk. Nehéz időszak volt, sok-sok feszültséggel, és azzal a téves érzéssel, hogy gyerekünk, családunk, múltunk visszautasításra került. De szerencsére mindig, amikor egyikünk el akarta engedni a másik kezét, ő utánanyúlt, nem engedte 💑 Aztán apránként kezdett leesni, hogy ennek a családnak mi ketten vagyunk az alapja, szövetségesei kell legyünk egymásnak, a gyerekek pedig nem képezhetik féltékenység alapját (bár az időnkénti elborulások azért még beleférnek), és a mázas, valóságtól elrugaszkodott ideál-családképet hátra kell hagyni, egymást pedig nem vegzálni ezekkel az elvárásokkal.

2., A pszichológiában, családterápiában az egyes tagok alkotta  kis közösségeket alrendszereknek nevezik. Így pl. a felnőtt pár is egy alrendszert alkot, és a szülő is a gyerek(ek)kel. A mozaikosodás középső szakaszában ezeknek az alrendszereknek az összehangolása a feladat. A már-már szimbiózisban élő szülő és gyerek elkezd nyitni a pótszülő felé, egyre inkább megengedi, hogy a szűk közösségbe bejöjjön és jól érezze magát. Ez persze alapvetően a gyerek "engedménye", az érzelmi szükségleteinek és fejlődésének ütemében, de azért a szülőben is előfordulhat kezdetben egyfajta tartózkodás, amit le kell vetkőznie: bíznia kell párjában, aki gyermeke szülője nem lehet ugyan, de támogatója, jóakarója igen. Ez tehát az összecsiszolódás szakasza, amikor már ki lehet mondani, hogy a felnőttek a gyerekektől különálló alrendszert alkotnak, s ezen rendszeren belül is, mint bármely párkapcsolatban kialakulnak az egyéni igények, szokások, elvárások, keretek-határok, amelyek összefésülésre várnak.
Közben pedig a gyerekek is jól leválasztódnak korábbi túl szoros kapcsolatukból a vér szerinti szülőről. Ez ekkor már nem lesz sokkhatás, mert eltelt annyi idő, hogy érzelmileg biztonságban legyenek. Mindenki külön-külön és sértődés és rivalizálás nélkül megkapja a maga idejét a számára fontos családtagtól. Szabályok születnek, kezd kialakulni a család életvezetésének rutinja. Szuper érzés lelkiismeret-furdalás nélkül kimondani, hogy drágám, most még megírjuk a gyerekkel a leckét, elmondom a mesét, de te addig foglalkozz csak magaddal, utána jövök, s a tiéd vagyok! Vagy a gyereknek: ma hamarabb lesz lefekvés, de ha akarsz, még az ágyban játszhatsz, olvashatsz kicsit, anya pedig ma este Jóskával/Ödönnel tölti az estét, kikapcsolódnak.
Ha elég türelmesek vagyunk, ebben a szakaszban, a mozaikosodás kb. 3. évében komolyabb nyitás is elképzelhető a mozaikgyerek és pótszülője közt: már nem idegenek egymásnak, s mivel nem voltak erőltetve a régi családban rögzült szerepek, ekkor spontán módon kezdhetnek közelíteni egymás felé, az elvárások nélküli biztonságérzetben.
 
3., Kb. a 4-5. évre el lehet jutni egy bensőséges, intim és viszonylag stabil formációig, ahol a tagok értékelik ezt a közösséget, átérzik, hogy a korábbi sok feszültség ellenére mégiscsak jobb ez és jobb így. Sok-sok közös élményen vannak már ekkor túl (a társasjáték, kirándulás, mozizás megannyi lehetőség a közös beszélgetésekre, nevetésre, ezáltal az egymáshoz való közeledésre). Nem kínos definiálni, ki kinek a kicsodája, és nem sértődünk meg lépten-nyomon minden félreérthető megjegyzésen, amin egyébként ha vérszerinti családtagok lennénk, szintén nem kapnánk fel a vizet. Ekkorra van annyi muníció a csapatban, hogy a nagyobb konfliktusok, amelyek korábban napokra megtépázták a hangulatot, viszonylag simán, de legalábbis nem vérremenően meg tudnak oldódni. Nem hibáztatjuk állandóan egymás gyerekét vagy egymást vagy az exeinket, hanem igyekszünk egymásra és magunkra figyelni, s leginkább: ELŐRE!

Drága Mozaikosok! Ti hol jártok ezen az úton? 
Vannak-e köztes állomások, amelyekről itt nincs szó?

9. Apák, elérhetők / távoliak II. - párkapcsolati alapkőletétel

  Az apák...

 Az előző bejegyzés azzal ért véget, hogy nálunk, Magyarországon egy alakuló mozaikcsaládban jellemzően az anya gyerekei az állandó tagok, az apáéi pedig többnyire csak kéthetente csatlakoznak be rövid időre. Egyáltalán nem triviális, hogy ebben a helyzetben hogy alakulnak a szülői szerepek, az egymás irányában támasztott elvárások, s megoldható-e minden konfliktusforrás, vagy el kell fogadni, hogy nincs mindenre befolyásunk... 

Nem mondok újat azzal, hogy a családfői szerep javarészt a férfié[1]. Szerintem ezzel nincs is gondja a nőknek, ha maguk is megélhetik saját felelősségeiket, ha nem pusztán a főző-takarító üzemmódban számítanak ránk. A gyereknevelés ugyanakkor közös terület kell legyen, nem hárítható egyik vagy másik félre. Mégis, amikor egy család felbomlik, óhatatlanul nagyobb rész jut annak, akivel a gyerek él. Az anyának kell egyszerre valamelyes apának is lennie; s apának, ha vele marad a gyerkőc, egyszerre afféle anyapótléknak is. Ez elég bonyolult mutatvány, nehéz megtalálni az optimális arányokat, ami jól tud működni: legyünk gondoskodó, melegséget adó tyúkanyók és játékos, de azért elvárásokat, feltételeket is szabó apucik. 

Az is nehezíti a dolgot, hogy válás után ez a legtermékenyebb táptalaja egymás ingerlésének (hogy ilyen eufemisztikusan fogalmazzak...). Mindkét fél meg akarja mutatni a maga módján, hogy ő jobban ért a gyerekhez, jobban tudja, mire van szüksége, s mitől lenne biztosabb a jövője az ő elképzelései szerint. Így ahelyett, hogy egy követ fújnának, lehetőség szerint még inkább ellentétes értékrendszert követnek a nevelésben. Az egyik azt szeretné, ha éltanuló lenne a gyerek, a másik meg, hogy többet foglalkozzon a sporttal, művészetekkel, hogy kiderüljön, miben tehetséges. Az egyik megengedi,  hogy időnként a barátainál aludjon, a másik ezt már laza gyeplőnek tartja. Az egyik fontosnak tartja, hogy haladva a korszellemmel legyen internetes közösségi élete, a másik ezt kifejezetten veszélyesnek ítéli és korlátozza. Az egyik óvodás korban is ad neki zsebpénzt, a másik korainak tartja. Egyikük szeretné, ha járna hittanra, a másik nem. Lehetne sorolni, mennyi terület van, ahol egymásnak ellen tudnak mondani a drága szülők, úgy, mintha korábban nem is közös akaratból hozták volna össze a porontyot. Persze, az sem mindegy, hogy a nagy elhatározás előtt volt-e bátorságuk ezekről beszélni, mármint arról, hogy milyen értékrendet szeretnének majd követni később. Én úgy tapasztalom – saját élményként is –, hogy ez nem annyira beszédtéma. Úgy vagyunk vele, hogy ha annyira nagyon szeretjük egymást, menet közben sem lehet baj. Esetleg: majd meggyőzzük a másikat. Aha..! Pedig lehet, egy bevállalós beszélgetéssel hamarabb kiderülne, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben nem lesz közös nevező. Ha pedig van néhány erősen ellentétes elképzelésünk, elvünk, melyekkel kapcsolatban nincs remény a rugalmas megállapodásra, akkor kifejezetten felelőtlenség mind saját párkapcsolatunk, mind a gyerek összhangban történő nevelése szempontjából családot alapítani. Na de eső után köpönyeg, ugye, ha már ott tartunk, hogy "kinek van igaza"...

Ezt a szitut lehet még jobban megkavarni, ha a szülők mellett feltűnik a harmadik, negyedik szereplő is, az új társak személyében. (Ha még itt is, ott is hozzávesszük a nagyszülőket, akik szintén mind jót akarnak az unokáknak, és a felnőtt, elvált gyereknek is, akkor egészen hejjdekacifántos képletet kapunk, úgy érezhetjük, már-már túl sok a jóból, a törődésből...)

Maradjunk a kiindulópontnál: az anyás családhoz társul a férfi, aki történetesen apa is – hogy tényleg egy megfelelően összetett helyzetet teremtsünk. Ő is rendelkezik egy családélménnyel, felfogással, ahogy az anya is, sőt kettővel is, merthogy ugye, mindenki hozza a mintaként kapott eredeti családélményt is a maga erőteljesen rögzült szokásrendszerével. Ezt már talán egyszer sikerült úgy-ahogy átemelni a házasságba, de a mozaikcsaládban már hatványozódnak a kialakított sémák, újabb szintézisre van szükség. Elismerést érdemelnek ezért azok az újjáalakuló családok, akik egyesíteni képesek ezeket a sok helyről hozott modelleket, és működőképes rendszert tudnak kialakítani. Ez hatalmas teljesítmény, a család minden tagjától, a legszűkebb magjától a távolabbi részvevőkig egyaránt. Itt mutatkozik meg, mennyire megy a tolerancia, az egymás értékeinek észrevétele a különbözőség kritikája helyett, az elfogadás a csökönyös tagadás helyett, rugalmasság a merevség helyett.

De ebben a nagy összjátékban a csatár szerepe nagy valószínűséggel mégiscsak az egyszülős felállásba becsatlakozóé, jelesül a férfiúé. Nem telepedhet bele ugyanis abba a kellemes, feltöltődést adó érzésbe, amit az új szerelem ad, mert már az elején kiderül, hogy a nő figyelme és ideje, sőt energiája meg kell osztódjon. A gyereket el kell látni, intézni kell az ügyeit, de még ha nagyobb, önállóbb, akkor is szüksége van a szülői jelenlétre és odafigyelésre. 

Ez az első akadály, amit nem olyan könnyű venni, merthogy szokatlan. Még nem alakult ki a rendszer, amiben mindenki megkapja a csak rá fordított időt. Kicsit azért ez emlékeztet arra, amikor a friss házasok családot alapítanak, s a kisbaba miatt felborul az addig megszokott együttidő-magánidő, a párok hirtelen kevesebbet kapnak egymásból és kicsit minden másból is (viszont elképesztő mennyiségű örömet és élményt a babától!). Ám ebben az esetben legalább a közösen vállat gyerek miatt hoznak áldozatot. A mozaikcsaládban ugyanakkor a férfi nem ennyire evidens módon éli meg a háttérbe kerülést. Legalábbis ez nem jellemző. Inkább az a jellemző, hogy elindul egyfajta verseny a nőért: a férfi és a gyerek részéről. Mindketten úgy élik meg az új helyzetet, hogy veszélybe kerül a nekik fenntartott rész a szerettük szívében, s nyíltan vagy tudattalanul, de elkezdenek küzdeni érte s egymással. Ezt az anyának sem könnyű elviselnie, aki nem akar és nem is tud lemondani egyikükről sem, mindkettejüket szereti. Csak amit egy anya tud, a másik két "játékos" azonban nem annyira: ez a szeretet más és más. Mennyiségben és hőfokában lehet ugyanaz, de jellegében természetesen különböző. Nem érti, miért okoz párjának gondot, ha anyaként gyerekéről áradozik, időt fordít rá, s azt sem, ha a gyerek rossz szemmel nézi, mikor szerelmét megöleli, kézenfogva sétál vele, akkor is, ha közös programra igyekeznek.

Kedves olvasók! Anyák és apák, hogy oldottátok meg ezt a helyzetet? Írjátok meg tapasztalataitokat! Használjátok a szöveg alján a "megjegyzések" lehetőséget, akár névtelenül, hadd tanuljunk egymástól, vagy legalább örüljünk: nem vagyunk egyedül!

Ami biztos: a mozaikcsalád alapja is a pár kapcsolata – abban kell biztosnak lennünk, abban kell megerősítenünk egymást, kölcsönösen és folyamatosan. Nem lehet kérdés a gyerek(ek) ellátása mellett, hogy ki az, aki egyenrangú társunk, segítőnk, boldogítónk, akire a gyerek(ek) felnövekedése után is számítani akarunk. Ezt mindkét félnek tudatosítania kell, nem elég időnként érezni, vagy épp hiányolni! 

A következő részben a mozaikapuk és mozaikgyerkőcök kapcsolatáról lesz szó, ami talán az egyik legnehezebb kérdés ebben a fejtörőben.

 

---

[1] Erről itt olvasható egy érdekes tanulmány, az egyedülálló szülőkről is szó van benne: Nagy Ildikó: A családfő intézménye– nemi szerepek a családban. Az egyszülős háztartások c. alfejezet.

7. A mozaikcsalád pozitívumai...??? Heee???

Bizony, bizony, pozitívumai!  Anélkül, hogy összefüggésbe hoznánk mindezt bármiféle bizarr, mazochista fantáziákkal...

De ki számára jelenthet bármiféle pozitívumot az a családszerkezet, amelyikben semmi sem állandó, kivéve a változást?

Ahol újra kell definiálni a  családi szerepeket – sőt, a legjobb, ha nem is definiálunk semmit, hiszen a következő pillanatban talán megint újra kell gondolni...

Amelyikben egyszerre (vagy épp hol így, hol úgy) vannak jelen szülők és "nevelő" (pót?/ajándék?/mostoha?/mozaik) szülők, testvérek és mozaiktesók és/vagy féltestvérek. Huhhh... Ja, és nagyszülők, pót-nagyszülők, rokonok itt, ott, amott... :)

És jövés-menés, logisztika, egyeztetés, hátizsák be-ki, teríték két/három/négy/öt stb... főre. 

Nna, hát pont ez az! Ez mind-mind pozitívum, elég csak máshonnan szemlélni. Nem olyan közelről, a jelen idegőrlő, kétségbeejtő testközeléből, hanem valamivel távolabbról vagy magasabbról, és máris kezd kirajzolódni a sokféle mozaikból a műalkotás... :)  Vagy egy sajátos torzó – ki hogy akarja látni, mert azért ez is számít egy kicsit :)

Amikor a családban nincsenek merev szabályok arról:
- hogy csakis ezen vagy azon az ágyon /kanapén lehet aludni,
- hogy csakis ebben és ebben a sorrendben lehet a hétvégi pihenést-takarítást-étkezést-nagymosást-kirándulást stb. végigcsinálni
- mikor kinek mit szabad és mit nem,
akkor elkezdünk egy kicsit spontánabban élni, ami csak az elején kergeti őrületbe az embert, de idővel valahogy mutálódni kezd, és rájön, hogy ebben tulajdonképpen egyfajta szabadság van, kötetlenség, tehát a viszonylag gyakori változásokból adódó lazaság átveszi a helyét az olykor rugalmatlan, vaskalapos házirendnek. Vagyis: 

mozdulatlanság, korlátozottság   vs.  változatosság, felszabadultság

 Ahol mentesülünk a szigorúan vett anya/apa szerep alól, merthogy mi leginkább apa/anya párja vagyunk. Nem szükséges teljes valónkkal belefeszülni annak, a fantáziánkban élő szülőszerepnek, ami talán csak a mi privát megfelelési kényszerünk, s biztosak lehetünk benne, hogy a nevelt gyerekünk sem kéri rajtunk számon. Arra érdemes felkészülni, hogy újonnan bejövő családtagként nem fognak a gyerekek tárt karokkal várni. Minek nehezítenénk a saját dolgunkat azzal, hogy egyből tekintélyszemélyt akarunk játszani? Azzal akár el is lehetetleníthetjük a jó, bizalmon alapuló viszony kialakulását. Inkább koncentráljunk a párunkra, és járjunk nyitott szemmel, füllel, és leginkább: szívvel, vagyis figyeljünk a körülöttünk élő gyerekekre, érdeklődjünk és támogassuk őket, amennyire tudjuk. Lesz még erről szó ezen a blogon, mert ez az egyik kulcsa a hosszú távú és békés mozaikosságnak. A gyerekeknek erős felnőtt párkapcsolat ad biztonságot, amiben nem lehet egymásnak kijátszani a másikat. Ha ebben jók vagytok, jönni fog a szülőség is, el fognak fogadni a gyerekek, anélkül, hogy rágörcsölnétek.

"az én házamban...!!!" "én döntöm el" "velem így nem viselkedhet" 

vs.   

"beszéljük meg", "osszuk el a feladatot", "a helyzetével viaskodik, nem veled" 

Milyen izgalmas, amikor egy mozaikcsalád ifjú tagja ballag/konfirmál/18 éves lesz/premiere lesz/esküvője lesz stb.... Ki legyen ott? Egymillió forintos kérdés... Hát, véleményem és tapasztalatom szerint, ahol a családtagok épp tartanak egymással. Talán az első év szerelemittas állapotában bárhova elmegyünk, ahová párunk hív, még a gyerkőce hegedűvizsgájára is, de a "kijózanodás" után lehet, hogy néha inkább hátramaradnánk. Aztán szerencsés esetben pár év múlva ott tartunk, hogy már mi hívjuk párunkat a mi gyerkőcünk eseményére, mert azt érezzük, mi így vagyunk egy család, összetartozunk.

A rokonság lehet, hogy "sok", de szerencsés esetben pont elég – vagyis pont annyira akar behelyettesíteni minket elődünk helyébe, hogy az ne fájjon. Semennyire. S közben pusztán nyitott ránk és a csatolmányainkra, mint bárki idegenre. Na hát, ez nagyon nem könnyű, senkinek sem, de az a jó benne, hogy lehetőséget ad nyitottságunk és kíváncsiságunk határainak feszegetésére. Toleranciára, igen, pont most, pont itt...

S a testvérség-felebarátság megannyi formációja a gyerekek körében hol szépen, hol durván, de szép lassan együttműködésre, elfogadásra, tiszteletre neveli a mi kis csemetéinket. Rájönnek ugyanis, hogy egységben az erő, többre mennek együtt, mint külön-külön, netán ellenségeskedve – legyen szó játékról, a szülők fűzéséről, egymásnak falazásról, kölcsönökről vagy bármiről. Arról, hogy előbb utóbb még "igazi" testvér nélkül is megtapasztalhatják, hogy lesz valaki a családban, akire most, és majd felnőtt korban is számítani lehet. Ráadásul érdekes, hogy ha egyszer megtalálják egymással a hangot, akkor sokkal hamarabb és tartósabban képesek barátok lenni, mint az igazi testvérek. Hát nem szép?? :) Remélem, nem csak álom, de ha nagyon más tapasztalaitok vannak, akkor kérlek, osszátok meg itt!!

"én gyerekem, te gyereked", "tesó-nem tesó" "nekem nem apám/anyám" 

vs. 

"Béla/Joli/apu/anyu/mozaikmami/-papi/-tesó/-nagyi/féltesó/..."

Hát, lehetne még sorolni, mennyi mindenben érdemes elkezdeni másképpen gondolkozni (saját és családunk jól megfontolt érdekében). Erre utaltam valahol az első bejegyzések egyikében a határaink feszegetésével kapcsolatban. Jó kis lélektani és önismereti kirándulás ez a mozaikoskodás, mert miközben minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy megértsük a másikat, aki magából kikelve magyarázza a saját igazát, amit a még nem eléggé "kilazult" szokásrendszere, szemléletmódja diktál, közben azt is próbáljuk megfejteni, hogy mi mit tudnánk még hozzátenni az ügyhöz, hogy működjön, mi az, amiről ki kell mondani, hogy "ahh, bagatell..." és nagy levegő után máshogy állni a dolgokhoz. Vagy fordítva – végül is nem ez a lényeg, hisz egyikünknek sem könnyebb ez az egész. 

Húúú, ez favágó munka a javából! Kemény. Szóval azt egy szóval sem mondom, hogy mindez, amiről írogatok a szép világos szerkesztőfelületre, az irtóra könnyű kis mutatvány. Perszehogy nem. Többrendbeli vitázás/veszekedés/szakítópróba/engesztelés/megkövetés/megbocsátás/újra nekifutás az ára.

Dehát minden érték, amit létrehozunk, az csak kemény munkával lehetséges. 

Elértem mondandóm végéhez: ha valaki azt gondolja, hogy a mozaikosok összevissza-áttekinthetetlen élete merő értéktagadás és a hagyományos család értékrendjének megcsúfolása, az téved. Nagyon is fontos, talán még fontosabb, mint másutt, hogy idővel sikerüljön kialakítani egy nagyjából mindenki számára elfogadható értékrendet és rendszert, amelyben mindenki megtalálja helyét, amelyet egykor elveszített...

Végezetül álljon itt egy idézet egy német szerző nálunk is kapható könyvéből. Ő egy reménykeltő kutatásra hívta fel a figyelmet:

„2002-ben jelent meg annak a vizsgálatnak az eredménye, amely a szülők válásának következményeit rögzítette az időközben már felnőtt gyerekek körében. Az eredmények a patchworkcsalád alapítása mellett szólnak. Ez a családforma ugyanis segít abban, hogy a válás következményeit, amennyire csak lehet, enyhítsék.”[1]

---

[1] Stefanie Glaschke: A patchwork család. Segítség a békés együttéléshez. Budapest, Saxum, 2013., 137. o.

3. Meglepetések, határ(talanság)ok, korlát(oltság)ok

Hű, ez a cím talán merész így, első olvasatra. 

A meglepetés még csak érthető - hiszen aligha unalmas, egyhangú egy olyan család, ahol szinte hétről hétre más "szereplők" ülik körül a vacsoraasztalt. Már ha egyáltalán körülülik, nem pedig mindenki a maga szokásrendszere szerint intézi az esti rituálét, fittyet hányva a mozaikmami (-papi) családegyesítő törekvéseire.

De ha már itt tartunk, ez jó példa lehet a másik két címfogalom magyarázatára is.

Egy mozaikszülő számára általában nagy kihívás megteremteni azt az elképzelt idillt, amit saját eredeti családja, szocializációja formált benne, s amit első házassága kudarca miatt az újdonsült mozaikcsaládjában is szeretne megvalósítani. Itt nyer értelmet a határ és korlát fogalma, amely minta, utánzás és esetleg konvenciók, elvárások hosszú év(tized)ek alatt kialakult konstrukciója, s amely megakadályozza a szülőt, hogy rugalmasan közeledjen az új családtagokhoz és az ő hozott mintáikhoz. 

Vagyis jól megsértődik, ha például a mozaikgyerek úgy dönt, nem akar egy asztalhoz ülni anyu/apu friss szerelmével, holott a közös étkezések, ugye, igazán jó hatással vannak a gyerek lelkére, sőt az egész családi közösségre...

Aha, na persze. Csak nem azok, amik durrbele módon, atomcsapásszerűen érik a gyereket, aki nem olyan rég még a másik szülője jelenlétét/hangját/nevetését/ölelését élvezte. 

S a határok, korlátok a jó szándékú szülőt a párjához sem engedik aznap már közel, még rendesen össze is veszik vele, mert azt gondolja, ő tehet róla, hogy ilyen a gyereke, az ő nevelése, vagy ha nem az övé, hát az exé... 

De a mozaikcsalád azért olyan csodálatos képződmény, mert benne élve idővel az ember, a mozaikszülő ráébred, hogy ha nem is mind, de sok-sok konfliktusa, kudarca valójában saját határaiból, korlátaiból fakad, amelyek nem is annyira merevek, mint amilyennek elsőre tűnnek. Kiderül, tud ő határTALANul jó fej is lenni. Túl tud lépni eredeti elképzelései határvonalain, így közelebb kerülve új családtagjaihoz, mellyel nem mellékesen párja kötődését is megerősíti.

A korlátoltság tehát a címben egyáltalán nem degradáló minőségű, még ha negatív felhangok is társulnak hozzá, mivel az elején általában természetes és törvényszerű módon gondolja a pár egyik tagja a másikról - két szerelmes pillantás között villámokat szórva -, hogy konfliktusaik a másik korlátoltságából fakadnak, aki nem képes megérteni, ráhangolódni az új helyzetre, amelyben persze az ő csemetéje is hunyó lehet adott esetben. 

A kifejezés csak akkor állandósul ebben a pejoratív jelentéstartalomban, amikor kézzel-lábbal kitartunk eredeti elképzelésünk mellett, nem törődve azzal a napnál világosabb ténnyel, hogy most egészen más kávéházban ülünk, más figurák kerültek mellénk a sakktáblán, s ők nem ellenkező színűek.

S ez a lényeg: nem baj, ha az elején azt gondoljuk, ez így nem fog menni, ez egy őrültek háza, ez maga a káosz,  nem kérünk több meglepetést (jót sem), mert ha eléggé szeretjük egymást, akkor ez EL FOG MÚLNI. Tényleg. 

Persze nem teljesen magától. Többek között erről fog szólni ez a blog. 

Ja, és a sok jó, amiket az előző bejegyzésben belengettem? Az is lesz, csak most elkapott a határtalanság... :)