46. Szépet hazudni a gyereknek

Hazudhatunk-e jót, szépet a gyereknek? Milyen a jó válás?

Nemrég érdekes esetről hallottam az egyik barátnőmtől. Arról beszélgettük, hogy vannak házaspárok, akiknek bár megromlott a kapcsolatuk, mégis együtt maradnak a gyerekeik miatt, hogy azok a saját családjukban nőjenek fel. Eljátsszák a családi idillt a kedvükért, csak hogy ne sérüljenek. Arra jutottunk, hogy bár a törekvés tiszteletre méltó, de előbb-utóbb egész biztosan kiderül, hogy ez a fajta családi élet egy színjáték volt, s ez valószínűleg átkeretez majd mindent, amire egyébként az ember szívesen emlékszik a felcseperedésére visszagondolva. Családi programok, kirándulások, rokonlátogatások, melyekről azt hittük, olyan „kerek” volt mindig, egyszercsak teljesen más színezetet kapnak. Hiszen mindez nem úgy volt igaz, ahogy elhitették velünk. 

Milyen kapcsolati mintákat adnak így át ezek a szülők? Hiteles lehet-e ezután mindaz, aminek érdekében a színjátékot választották? Tudni fogja-e így a gyerekük, hogy mi számít őszinte kapcsolatnak, és hogy valójában létezhet-e hosszú távú, jól működő párkapcsolat? 

Aztán innen sodródott a beszélgetésünk arra a bizonyos érdekes esetre. A jó válásról morfondírozva hozta fel barátnőm rokonságából a példát, ahol is „túl jól” sikerült a szülőknek elválniuk. Röviden: mivel fiatalkori, valószínűleg átgondolatlan házasság volt, nem is volt mély kötődésük egymáshoz, ám a gyerekek érdekében és talán a maguk győzködése miatt is, elég sokáig benne maradtak, bár érzelmileg már messzi voltak egymástól. Végül a férj meghozta a döntést, így nem maradhatnak együtt. Mivel kívülről nézve a „szép család” illúzióját keltették, senki nem értette a válásukat, legfőképp a gyerekek nem. Ezért viselte meg őket a helyzet még jobban. Ezt tetézte még az apa egyébként jó szándékú törekvése, hogy amennyire csak lehet, még a család része akart lenni, mondván, hogy a gyerekektől nem vált el, s szeretné, ha minél kevésbé kellene megérezniük, hogy családjuk már nem a régi. 

Ezért nem egyszer előfordult, hogy úgy járt haza, mint korábban pl. a továbbképzései során: néhány nap távol, aztán egy-két nap otthonalvás. Vagy a nyaralásokon ő is részt vett, mintha mi sem történt volna. A gyerekek látták kávét főzni volt feleségének, s ugyanúgy társasoztak, mint azelőtt.

Hol itt a hiba? Hát nem ez a jó válás, kérdezhetnénk…???

Nem, ez már pont nem az, sajnos, minden jó szándék ellenére. Honnan is tudhatnák az épp kamaszkorba érkező gyerekek, hogy miről is van szó, ha szinte ugyanúgy részei életüknek szülei, mint azelőtt, ugyanazokat a gesztusokat látják, mint korábban? Persze, leültek velük beszélni a válásról, de ha mindezt nem kommunikálják valamiként a magatartásuk szintjén is, akkor ezzel inkább megnehezítik a gyerekek dolgát. Összezavarodnak, nem tudják értelmezni, ami történik körülöttük, velük, hiszen mást hallanak és mást látnak. 

Természetesen nem az a jó megoldás, hogy a szülők haragba legyenek és ne legyen a későbbiekben semmiféle kapcsolatuk, de valami jelét mégiscsak adni kell annak, hogy érzelmileg már nem kötődnek úgy egymáshoz, mint régen. Egyértelművé kell tenni a gyerekek számára, hogy bár tőlük valóban nem váltak el, de egymáshoz már nincs olyan szoros kapcsolatuk, ami megengedné a korábbihoz hasonló közös együttléteket, programokat. 

Ellenkező esetben a gyerekekben folyamatosan ott fog munkálni a vágy, hogy megpróbálják újra összehozni szüleiket, hiszen „nincsenek is rosszban”, végülis „olyan jól vannak együtt” még mindig…!

Ha mindenképp el kell válni, s a család bomlik, akkor azt természetesen a gyerekekkel kíméletesen, de meg kell beszélni. Azt is, hogy nem ők tehetnek róla, és azt is, hogy ezen nem tudnak változtatni, próbáljanak megbékélni a helyzettel. Törekedni kell arra, hogy szülőként együttműködőek legyünk, de kell egy bizonyos távolságot is tartani, határokat húzni, még akkor is, ha valamelyik félben esetleg lelkiismeret-furdalás van. A gyerekekhez fűződő kapcsolat attól még ugyanolyan szoros lehet, de azt nem várhatjuk el, hogy a korábbihoz hasonlóan folyjon a családi életünk. Ezzel csak elhúznánk, mélyítenénk az érzelmi, lelki sérüléseket.

45. A szülői elidegenítés

Nemrég felmerült az egyik blogbejegyzésemmel kapcsolatban, hogy mi van akkor, ha az egyik szülőről hazugságokat állít a másik, s kifejezetten rossz színben tünteti fel a gyerek előtt.

Van egy halom körülmény, ami megnehezítheti a gyerek és szülei kapcsolatát a válást követően, de a legfájdalmasabb, ha a saját apja/anyja igyekszik őt a másik szülő ellen nevelni. A szülő így próbál bosszút állni vélt/valós sérelmeiért, s nem veszi észre, hogy ez már a játszmázáson is túlmutató abúzus, lelki értelemben vett gyermekbántalmazás, amellyel életre szóló lelki sérüléseket okoz annak, akit elviekben a legjobban szeret… 

Sajnos ez egy nagyon gyakori jelenség az elvált szülők esetében, és a szülői elidegenítés problémakörébe tartozik. Sok tényezője van, pl. hogy hány éves a gyerek, milyenek voltak a válás körülményei, hogy folytatódott a szülők magánélete, milyen kapcsolattartásban egyeztek meg, stb... Nem mindegy, hogy mekkora a fizikai távolság a szülők között, mennyire tud a gyerek életének részese lenni a külön élő szülő. S az is számít, hogy ha új családok, mozaikcsaládok alakultak, abban mennyire van jelen a gyerek, s milyen a kapcsolata szülőjének új párjával.  

Az elidegenítésnek számos módja van, a szülők igencsak kreatívak tudnak lenni ebben, a másik szülő befeketítése csak egy a sok közül. De ott van pl., mikor az elidegenítő szülő bevonja őt a felnőttek konfliktusaiba, s arra ösztönzi, hogy ítélkezzen a másik szülőről, panaszkodjon rá, ezzel azt ültetve el benne lassan, hogy veszélyes rá/rájuk. A gyerek ezáltal öntudatlanul áldozatszerepbe kerül, anélkül, hogy tisztában lenne a valósággal. Mivel a másik szülővel kapcsolatban csupa negatív dolgok hangzanak el, elkezd tőle távolodni, sőt, idővel felsőbbrendűnek érzi magát az elutasított szülőjénél, jogot formál arra, hogy flegmán, kioktatóan beszéljen vele. Vagyis megcsúszik a teljes családi rendszer, és a normális hierarchia. 

Az is elidegenítésnek számít, amikor a külön élő szülő például valamilyen eszközön megpróbál kommunikálni a gyerekkel, s azt a másik szülő ellehetetleníti. Nem hagyja, hogy kettesben beszéljenek, beleszól, elveszi a gyerektől az eszközt, vagy akár oda sem adja neki, stb. Vagy ha a gyerek a távol élő szülőjéről mesél pozitívan, örömmel, arra az elidegenítő szülő haraggal, sértődéssel reagál, esetleg azzal bünteti a gyereket, hogy egy ideig nem beszél vele.

De mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Van-e erre megoldás??

Semmiképp sem szabad beletörődni, hiszen azzal nemcsak az elidegenített szülő, hanem a gyerek is sérül!

Először is törekedni kell arra, hogy a rendelkezésre álló kapcsolattartási idő meglegyen, és az minőségi legyen. Csak az együtt átélt pozitív tapasztalatok képesek kimosni a szennyet a gyerek agyából, tehát a minta nagyon fontos, amivel találkozik. Így hiába hazudozik az ex a másik szülő életkörülményeiről, anyagi helyzetéről, új párjáról stb., hosszú távon az érik be, amit maga tapasztal meg. Ha arra várunk, hogy majd egyszer a távolból megjavulnak a dolgok, az nem fog menni, hiszen az elidegenítő szülő kezébe adunk minden hatalmat, hogy úgy formálja gyerekünk szemléletmódját, ahogy ő akarja. 

Jó, ha minél több programra, iskolai eseményre elmegy a külön élő szülő, ezzel is kifejezve, hogy a gyerek életének továbbra is része akar lenni, nem tőle vált el. Ma már nagyon sokféle kommunikációs eszköz is létezik, amelyeken keresztül felveheti vele a kapcsolatot, küldhet neki olykor egy-egy kedves, érdeklődő üzenetet. Persze arra azért vigyázni kell, nehogy túlzásba essünk, mert az visszafelé hathat.

Otthonában, ha csak egy mód van rá, legyen meg a gyerek saját kuckója, saját használati tárgyaival, hogy minél inkább azt érezze, nem vendégségbe megy, hanem haza. Meglepheti néha, ünnepeken kívül is egy-egy apró kiegészítővel, ajándékkal, ami odaköti őt.

Ugyanilyen fontos, hogy a külön élő szülő legyen biztos magában és az értékítéletében. Ezt a gyerek számára is tegye nyilvánvalóvá. Legyen következetes abban, amit normálisnak gondol a családi értékekről, összetartozásról. Ezekről beszélni kell a gyerekkel, nem lehet abban a tévképzetben hagyni, amibe másik szülője konzekvensen „neveli”. 

Fontos a kritikus gondolkodásmód kialakítása. Például korának megfelelő filmekkel, színházzal nemcsak közös élményeket szerzünk, de alkalmat biztosíthatunk a komolyabb témák megbeszélésére is.

A legszerencsésebb persze a váltott elhelyezés lenne ilyenkor (és egyébként is), de ez még mindig nem jellemző mifelénk, sajnos. Azért lehet rá törekedni, lehet érte harcolni. Sőt, ha súlyos a helyzet, a gyerek szempontjából az segítene a legtöbbet, ha egészen a külön élő szülőhöz kerülne. 

Végül: merni kell külső segítséget is kérni! Egy jó pszichológus, családterapeuta sokat lendíthet az ügyön. Nem biztos, hogy az exünkre tudunk hatni – sőt, rá valószínűleg nem fogunk tudni. De a gyerek kaphat olyan segítséget, amely révén kinyílhat a szeme, és az elidegenített szülő is szerezhet pár ötletet, amivel kapcsolatuk javulását jó irányba terelheti.

Bogár Zsuzsa pszichológus azt írja könyvében (amelynek ismertetője, adatai a Látni, olvasni érdemes c. lapfülön található): "A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyermekek serdülőkorukra attól a szülőtől távolodnak el érzelmileg, akik arra tették fel az életüket, hogy az másról se szóljon, mint volt házastársuk és annak párja szülőszerepének aláásásáról, egész lénye besározásáról." (163. o.) 

Legyen ez egy reménykeltő üzenet azoknak, akik saját bőrükön tapasztalták meg, hogy gyermeküket megpróbálják ellenük nevelni!

Kommentbe, vagy az Ez mind megtörtént rovatba várom, akár anonim módon is megírt saját tapasztalataitokat a témával kapcsolatban!

Végül még néhány hasznos cikk:

http://drdocsakovszky.hu/a-szuloi-elidegenites-es-amit-tehet-ellene/

http://valasz.hu/itthon/szulok-harca-amikor-a-gyermek-a-fegyver-126653

https://www.life.hu/csalad/20171207-a-szuloi-elidegenites-valas-karos-a-gyermekre.html

39. Párkapcsolat, haladó szint

Ezt kell kitűznünk magunk elé, ha mozaikcsaládban kezdünk gondolkodni, hogy ezúttal működjön a kapcsolatunk, mégpedig hosszú távon és kielégítően.

Volt egy kis szavazás a Facebook-oldalon arról, hogy milyen nehézségek befolyásolják a válás után szövődő új kapcsolatunkat, melynek eredményei itt láthatók:

 

Ha megnézzük, szépen kijött, hogy a párkapcsolati stabilitás meghatározó jelentőségű a családokban, és most szándékosan nem csak a mozaikcsaládokról beszélek. Ha ezt annyira pontosan érezzük, vajon min múlik mégis, hogy működik-e, és hogy mennyire tartós?

Van néhány alaptétel, amiből ki lehet indulni, és amelyekről szakirodalmak sora szól, én nem is bátorkodom pár bekezdésben összefoglalni, csak néhányat megemlítek, hogy aztán kiegészítsem a mozaikos „specialitásokkal”. 

Ilyen pl. az első közös gyerek érkezése, mely által szerelmespárból (szerelmes?) szülőkké válunk, és ez olyan szintű változásokat hoz mind személyiségünkben, mind életünkben, amire nem készülünk fel (bár lehetne). Azon kapjuk magunkat, hogy a kis jövevény mintha kitakarná a képből párunkat, legalábbis mintha más fényben kezdenénk látni őt, és ő minket, és ez nem feltétlenül előnyös. Tudunk/akarunk-e időt egymással? Tudunk/akarunk-e egymás társa is lenni továbbra is, a szó legteljesebb értelmében; támasza és partnere, vagy csak a napi nehézségeket akarjuk valahogy túlélni, amihez akár egy nagyszülő segítő jelenléte is megfelelő lenne.

Elkezdjük a hibakeresést, és már nem arra koncentrálunk, amiért egykor összejöttünk, hanem arra, mi minden távolít el párunktól. Felnagyítjuk, kimerevítjük a nem tetsző tulajdonságait, szokásait, és győzködjük magunkat arról, hogy ezekkel nemhogy együtt élni nem lehet, de megváltoztatni, neadjisten megbeszélni sem tudjuk! Belső vitáink során levezetjük, miért látjuk jól mi a helyzetet, s ítéletet mondunk, mielőtt párunk bármit is hallana mindebből. Ahogy Pál Feri mondja, az idealizálást követően egyszercsak démonizálni kezdjük párunkat, s azt is hozzáteszi, mintegy megnyugtatásul, ez egy fejlődési foka kapcsolatunknak. A cél, hogy a reális látásmódig eljussunk, de sajnos sok párkapcsolat nem éri ezt meg… Kierkegaard-t idézte találóan, aki azt mondta: „A szerelem teljessége az, amikor szeretjük azt a valakit, aki boldogtalanná tett minket.” Na, idáig nehéz eljutni, mert olyan nagyon nehezen bocsátunk meg, és olyan nagyon szeretjük a sebeinket nyalogatni!

Az is alap, hogy megmaradunk-e kíváncsinak egymásra? Merő udvariasságból milyenvoltanapodot kiáltunk, és meg sem halljuk a választ. Meg sem próbálunk rezonálni arra a lelkiállapotra, amiben párunkat találjuk, félretéve jól előkészített várakozásainkat, mondandónkat.

Érdekel-e, mi jár a fejében, mikor nem vagyunk vele, milyen egyéni tervei vannak a jövőre nézve, tudjuk-e támogatni abban már azzal is, hogy komolyan vesszük álmait? 

S ha már itt tartunk, képesek vagyunk-e fejlődni egymás mellett, de nem egymástól el? Vagyis adunk-e énidőket a másiknak, amikor is alkothatunk, tanulhatunk, növekedhetünk?

De ugyanígy: elengedjük-e egymást csak úgy, néha, társasági életet élni, lazulni?? Ez is kell, akkor is, sőt akkor igazán, amikor már gyerek is van. Mert így tudunk egymáshoz és a családhoz feltöltődve és jóleső hiányérzéssel közelíteni, amit ki akarunk elégíteni, minőségi együttlétekkel.

Az együttlétet pedig olyasmik tehetik minőségivé, mint az egymásra figyelő beszélgetések, (meg)hallgatások, nevetés, játék, testkontaktus…

Ezek olyan alaptényezők, amelyek a mozaikcsaládban is eldönthetik a kapcsolat tartósságát.

De ott még hozzájöhetnek olyasmik is, mint pl. elfogadom-e páromat a hozott „csomagjával” (gyerek, ex, múlt…)? Tudok-e társa lenni a megoldatlan problémák megoldásában, minimum azzal, hogy mellé állok, támogatom? Elfogadom-e, hogy nem én leszek számára az egyetlen fontos személy, mert van már valaki, aki hamarabb érkezett, és marad is, még ha külön is él tőlünk… És hogy a magánéletünk, intimitásunk sem tud annyira szabad lenni, mert olyan sok mindenkihez kell alkalmazkodnunk? Ha úgy adódik, tudunk-e szülőtársak is lenni, a sok egyéb partnerség (lelki, élet-, szexuális ) mellett?

Ezeket legelőször magunkban kell letisztázni, majd elengedhetetlen, hogy partnerünkkel is megbeszéljük, nyíltan, akár a kellemetlenséget is felvállalva, hogy (elsőre) nem azt halljuk, amit szeretnénk. Jobb, ha korábban derülnek ki az ellenérzések, félelmek, mint már benne, a "sűrűjében". Valójában minden nehézségre lehet megoldást találni, de csak akkor, ha tudunk róluk! Pl. mozaikcsaládoknál kifejezetten jól jöhet, ha a gyerekek másik szülőnél tartózkodását összehangoljuk, mint a mi esetünkben is, mert így rendszeresen lehet számítani a gyerekek nélküli, felnőtt napokra, így programokra is. Ilyenkor olyasmit is megtehetünk, amit gyerekünk, pláne a párunk gyereke jelenlétében nem igazán... Mi a mai napig páros hétvégének nevezzük ezt férjemmel, pedig már van egy közös kicsink is, aki természetesen velünk van ilyenkor is. Meg is kérdezte nemrég az egyik barátnőm, mikor jeleztem a meghívására, hogy az a nap a mi páros hétvégénkre esik, hogy hogy mondhatok ilyet, mikor már hárman vagyunk...?  Hát, én még mindig így tartom számon :)

Úgy is mondhatjuk, a mozaikosság nehezített pálya, haladóknak való, már csak természetéből fakadóan is, ugye, hiszen a kezdő szintet előző, kudarcba fulladt kapcsolatunkkal túlléptük. Persze kissé erőltetett párhuzam, hiszen a kudarctól hogy válhatunk haladóvá valamiben? Hát pont ezért, tanulásra, fejlődésre kell felhasználnunk, az akadályból lépcsőt kell építenünk!

Ezért mindaz, ami előzőleg nem úgy sikerült, mint elképzeltük legszebb álmainkban, ezúttal összejöhet, ha odafigyelünk a buktatókra, tudatosan, tervezetten építgetjük kapcsolatunkat, és felkészülünk a várható nehézségekre is. Megpróbálunk például az új kapcsolatunkban/mozaikosodó családunkban olyan belső (védelmi) rendszert kiépíteni, ami minden családtag számára biztonságot ad.

Erről lesz szó a következő bejegyzésben.