Mozaikcsaládban annyi mindenki lehetünk egymásnak, attól
függően, hogy közössé alakuló életünk éppen melyik fázisában vagyunk…
Párunk gyerekének pl. lehetünk ismerőse, apja nője, anyja
pasija, ha még nem tart ott, hogy a szülője párjának nevezzen, s nekünk sem
lesz ő rögtön „gyerkőcünk”, idő kell, míg mindkét fél részéről kialakul a
bizalom ehhez.
Lehetünk barátfélesége is, aki nem akar szülői feladatotokat
semmilyen szinten, mondván, van a gyereknek apja, anyja. De ez a barátféleség
kaphat elég tiszteletet tőle, mivel jó hozzá, segítőkész, és nem is akar szülője
helyébe lépni, vagy őt túlszárnyalni. Könnyebben alakulhat ebből kvázi rokoni,
nevelői státusz, mintha erőltetnénk.
Ellenségként is tekinthet ránk, betolakodóként, ha csak
párunkra figyelünk, csak a vele töltött időt igyekszünk minőségivé tenni, s a gyerekre
csak mint szükséges csatolmányra tekintünk. Vagy épp ellenkezőleg: egycsapásra „pótszülők”
szeretnénk lenni, aki – igaz, a legjobb szándékkal – a nevelésébe kezd.
Meg kell értenünk, hogy a mozaikcsaládban évekbe telhet, míg
ahhoz hasonló családi kapcsolatok jönnek létre, mint eredeti családunkban, ahol
a kezdetektől, együtt váltunk szülővé, s alakítottuk ki érték- és szokásrendszerünket.
Társunk számára is lehetünk az első idők nagy szerelméből akadékoskodó
és megértésre képtelen idegen, aki tehetetlenül áll párja és annak exe és
gyermeke elvárásainak kereszttüzében. Nem értjük, mit miért kér a másik, mit
miért tart soknak vagy épp kevésnek, holott elvileg mind ugyanazt akarjuk:
végre nyugalmat, egyetértést, harmóniát.
Máshonnan, más élethelyzetből csöppenünk egymás életébe, és
egy sokszereplős kirakós darabkáiként kell megtalálnunk a helyünket ott. Ez nem
megy egycsapásra, de sikerülhet. Ha minden jól megy, idővel – sok-sok
konfliktuson túl is akár – valóban családtagokként tekinthetünk egymásra, s ez
a külvilág számára is egyértelmű lehet!