95. A tekintélyről, röviden

Fogadd el, szeresd, tiszteld a mostohaapádat/mostohaanyádat! – kéred a gyerekedtől.

Vagy: Miért nincs tekintélyem a gyereked előtt, miközben én főzök rátok/fizetem a háztartás nagy részét? – kérdi a párod.

Mindegy, ki mondja, a lényeg ugyanaz.

Ezekben a kér(d)ésekben elvárások fogalmazódnak meg a gyerek felé, egy olyan kapcsolati folyamat relációjában, amelyben figyelmen kívül hagyjuk a dolog érzelmi, lelki mozgatórugóit, és csak a kézzel fogható realitásokra koncentrálunk, azokra is leginkább egyoldalúan (mi mit tettünk az asztalra, szó szerint).

Gondolj csak bele: melyik tanárodat tudtad mélyen tisztelni és szeretni gyerekként:

- aki szakszerűen átadta neked az ismereteket, majd a lényegre szorítkozva visszakérte, vagyis jó oktató volt, elvégezte a feladatát;

- vagy azt, amelyik a tananyagon kívül mást is adott: téged érdeklő, életből vett példákat, néha kis bepillantást a saját életébe, tanulságos tapasztalataiba; vagy akár arra is kíváncsi volt időnként, Te személyesen hogy vagy, mi érdekel, egyáltalán: mi van veled? Vagyis jó pedagógus volt. Nem tananyagot tanított, hanem Téged.

Érted a különbséget?

94. Mozaikcsaládban az élet… meg a tinik

Szájal a gyerek, visszaszól, beszól, puffog, ellenáll, bezárkózik, pont azt és úgy nem akarja, ahogy mi azt kitaláltuk… A sor folytatható, igaz?

Csigavér! Ezek a normálisan érő kamasznak az ismertetőjegyei! Kifejezetten örülnünk kell, ha mindezt megtapasztaljuk, mert ezek szerint a személyiségfejlődésnek nagykönyvben megírt folyamatán megy éppen keresztül. Az is teljesen érthető, ha nekünk meg az idegeink rongyolódnak kicsit. Irány a wellness!

Szóval: mindegy, hogy saját vagy mozaikgyerek, azt értsük meg, hogy ha nem engedjük kicsit lázadozni, nem tud eltávolodni tőlünk annyira, hogy elinduljon a saját, önálló útján. S ha nem tud önállósodni, akkor fiatal felnőttként nem is lesz honnan visszatalálnia hozzánk. Merthogy az érési folyamat következő állomása ez lenne.

Energiapazarlás volna magunkra venni a kitöréseiket, önsanyargatás lenne búslakodni afölött, hogy mindenki más véleménye jobban számít nekik a miénknél.

Elég, ha arra figyelünk, hogy az igazán kockázatos kísérletezésektől megóvjuk őket, vagy legalábbis jól felvértezzük őket a veszélyeik ellen. Ezt pedig nyitottsággal, humorral, közvetlen beszélgetésekkel érhetjük el. És persze érdemes nem 14 évesen elkezdeni mindezt, hanem folyamatosan, kicsi koruktól, mindig a maguk szintjén.

Minden egyéb, amit értékként képviselünk, észrevétlenül vésődik beléjük, mint belénk is, amikor szüleink mintáit fedezzük fel egy-egy megnyilvánulásunkban. Ez számít igazán, ezért fontosak a mi – amennyire lehet, tudatos – reakcióink!!

93. „…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

Tinédzser koromban olvastam pár regényt Saint-Exupérytől, akinek nem A kis herceg az egyetlen műve, amiben magvas gondolatok lelhetők fel. Olyannyira, hogy több oldalnyi idézetet szedtem össze a könyveiből, és felolvasásokat tartottam a barátaimnak belőle 😊 Az egyik legütősebb gondolata számomra a fenti, ami A bajtársak c. művéből való.

Semmi sem számít jobban az emberi kapcsolatoknál itt, a földön. Lehetek bármennyire okos, tehetséges, erős, bátor, ha nincs, akivel mindezt megoszthatom, akivel mindezek mentén interakcióba léphetek, nem sokat ér az egész.

Ettől gazdagodunk igazán, ez tud hosszú távon megelégedettséget és örömet okozni.

Ugyanakkor ez a mondat nem azt jelenti, hogy halmozzuk a kapcsolatokat, gyűjtsünk érdekviszonyokat. A fényűzés itt nem a mennyiségre vonatkozik. A minőségi kapcsolatok azok, amelyek pazarrá tehetik életünket. Nem kell ezekből olyan sok, de mondjuk alapvetően meghatározza a mindennapjainkat, hogy a családunkkal (mozaikcsaládunkkal) milyen kapcsolatban is vagyunk.

Szóval rajta, dolgozzunk a fényűző, pompás életen: figyeljünk oda gesztusainkra, adjunk időt és figyelmet a másiknak, kérdezzük-hallgassuk, öleljük, ha kell kérjünk bocsánatot, s ha kell, bocsássunk meg, és legfőképp: ha mindez nehéz, legalább próbáljuk meg minden nap, törekedjünk a jóra és a még jobbra!