41. Családi szabályok, élhető rendszer 2.

Az előző bejegyzésben néhány általános, bár nem triviális javaslatot gyűjtöttem össze, melyekkel érdemes a mozaikcsaládos életet megalapozni. Most néhány konkrétabb tipp következik, amelyek természetesen testreszabhatóak, hiszen itt az „ahány ház, annyi szokás” mondás szó szerint hatványozottan értendő, vagyis akár családon belül is nagy különbségek lehetnek a családtagok személyiségét, szocializációját, érték- és szokásrendszerét tekintve… 😊

Elöljáróban annyit, hogy a szabályokat mindig a saját otthonunkban igyekezzünk betartatni, a távol élő szülőnél ne is próbáljuk bevezetni azokat, mert az szinte biztos kudarc. Ha pl. más a viszonyulás a lefekvési időhöz vagy a közösségimédia-használathoz, mindig a saját meggyőződésünkhöz ragaszkodjunk, ha a gyerek alkudozni akar. A gyerekek pedig jól alkalmazkodnak a különböző szabályokhoz, otthon és az iskolában is, legfeljebb több időt kell hagyni a szabályok kialakítására.

Az egyik legalapvetőbb szabály az egymáshoz való viszonyulás kérdése, egymás tisztelete. Ez elengedhetetlen a normális működéshez, úgyis mondhatnám: az együttműködéshez. Mindegy, hogy ki kinek a kicsodája, az alapvető tiszteletet meg kell adni a másiknak. A jó modor elvárása nem a gyerek-szülő kapcsolat kérdése, hanem az együttélésé. Más szavakkal: egy felnőttnek nem kell ahhoz szülőnek is lennie, hogy meghallgassák és udvariasak legyenek vele, és fordítva. Ha együtt élsz valakivel, tartoztok egymásnak a figyelmességgel. S mivel a szabályok az egész családra vonatkozó értékrend részei, tehát nemcsak a gyerekekre vonatkoznak, ezt elmagyarázva jobban azonosulhatnak vele a kis mozaikok.

A familyeducation.com nevű oldalon frappáns összefoglalását láthatjuk annak, hogy mi a különbség a családi értékrend, a szabályok és a határok között.

•       Az értékek: általános viselkedési iránymutatás a családon belüli magatartáshoz,  problémák kezeléséhez (pl. „mi mindent megbeszélünk”).
•      A szabályok ennél konkrétabbak, pl. tévézés csakis lecke után.
•      A határok pedig speciális magatartási korlátok, pl. este 9-ig haza kell érni.

Az értékrend része lehet az például, hogy igyekszünk hetente többször együtt étkezni, ha lehet, a vacsoránál, mikor egy kicsit több idő van a beszélgetésre, egymás meghallgatására. Szabály lehet, hogy ilyenkor mindenki kap szót, és nem szóljuk le a másikat, ugyanakkor nem is élünk vissza a lehetőséggel, hagyjuk érvényesülni a többieket is. Határhúzás, hogy az asztalnál nem használunk elektronikai eszközt.

Ha ezeket nem tartja be valaki, akkor azt a mozaikszülő (mostoha) is szóvá teheti, így támogatva párját, és kifejezve egyetértésüket. Előfordulhat az is, hogy a szülő épp nincs otthon, s a gyerek megpróbál kibújni a szabály alól, pl. tanulás helyett a barátaival akar csetelni, de a szabály ilyenkor is szabály. Mondhatja a mozaikszülő, hogy „egyetértek anyával abban, hogy gépezni csak a lecke után lehet, ha kell, segítek benne…” Ha ilyenkor a gyerek vitatkozik, lehetünk határozottak: „megmutatod a leckédet, aztán foglalkozhatsz, amivel szeretnél.”

Lehet, hogy a gyerekek közt olyan egyéni különbségek vannak (akár korban, akár más téren), hogy nem lehet mindent egységesen elvárni, ilyenkor érdemes kettesben átbeszélni ezt párunkkal, és az engedményeket jól alátámasztva közölni a gyerkőcökkel. De pl. a házimunkában való részvétel mindenkire kell, hogy vonatkozzon, ami hozzájárul az összetartozás és a „mindenki felelős valamiért a családban” érzéséhez. 

Megkönnyítheti az új családi rendszer rögzülését, ha pl. a hűtőre vagy más központi helyre kifüggesztjük a legfontosabb pontokat, s időnként jutalmazzuk a betartásukat pl. egy különlegesebb közös programmal, sütizéssel stb. 

Eredményesebb, ha pozitív szabályokban gondolkodunk a tiltások vagy szankciók helyett. Pl. kedvesen köszönni egymásnak, udvariasnak lenni, kopogni, ha valakihez bemegyünk… Jó, ha megdicsérjük a gyerekeket, elismerve az erőfeszítéseiket, pl. „ma milyen segítőkész voltál, pedig láttam, milyen nehéz volt neked. Szép munka volt!”

Egy ausztrál szülőportálon olvastam, és ez nagyon tetszik: a családi szabályok létrehozása szülői csapatmunka, és nem könnyű. A csapatmunka arról is szól, hogy egymást támogatjuk, hogy a gyerekek ne játszanak ki egymás ellen. Ha nem értünk egyet valamiben partnerünkkel, azt sose a gyerekek előtt beszéljük meg, főleg ne veszekedve! 

Segíthet megtalálni, hogy mi a legjobb a családunk számára, ha elfogadjuk: nincs egyetlen helyes és legjobb módja a dolgok szervezésének. És ez azt is jelenti, hogy mindkét felnőttnek kell egy kicsit igazodnia a másikhoz! 

Végezetül: ahogy a gyerekek idősebbek lesznek, és a családban is változhatnak a dolgok, érdemes rendszeresen felülvizsgálni a szabályokat, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy még mindig működnek és szükségesek.

Remélem, segítettem egy kicsit a mozaikos együttélés jobb megalapozásában! Minden ezzel kapcsolatos saját tapasztalatot nagyon szívesen fogadok, osszátok meg! A bejegyzést is! 😊

Bejegyzésemben az itt található cikkeket is felhasználtam:

https://parentinfo.org/article/the-new-blended-family-parenting-rules

https://raisingchildren.net.au/grown-ups/family-diversity/blended-families-stepfamilies/rules-in-blended-families

https://www.familyeducation.com/life/disciplining-stepchildren/setting-rules-limits-your-stepfamily

https://www.familylives.org.uk/advice/your-family/stepfamilies/becoming-a-stepfamily/stepfamily-house-rules-and-boundaries/

40. Családi szabályok, élhető rendszer 1.

Házasodunk, családot alapítunk, kialakulnak a szokásaink, a saját képünkre formált belső működésünk, majd valami miatt borul az egész, meg a bili, és ott találjuk magunkat a gyerekkel (vagy anélkül, attól függ, hogy sikerült „megállapodni”), egyedülállóként. 

A lényeg, hogy a gyerek kiszakad a megszokott élethelyzetéből, s egy teljesen újba csöppen, ahol aztán idővel feltűnik egy új szereplő (vagy akár több is). Arra most nem is térek ki, hogy a válást követően a szülővel kettesben töltött idő milyen újabb szokásokat hozott, s az új „játékos” mennyi idő múlva és milyen körülmények között érkezett. Induljunk ki abból az optimális helyzetből, hogy az új kapcsolat tényleg komoly, olyannyira, hogy összeköltözés lesz belőle.

Mit kell ahhoz tenni, hogy jó reménység szerint belátható időn belül élhető, mindenki számára elfogadható családi közösség alakuljon ki? Úgynevezett mozaikcsalád? 

Mivel minden család magja, így a mozaikosé is a felnőtt pár, elsősorban rajtuk múlik, milyen lesz a családi életük. Mindegy, hogy ki szülő, ki mozaikszülő (köznyelven mostoha, bár én ezt a szót nem szeretem), nekik kell megegyezniük abban, milyen értékeket tartanak mindketten fontosnak. Ezt követően lehet, sőt ajánlott a gyerekekkel (persze koruknak megfelelő módon) kialakítani ehhez az értékrendhez passzoló házi szabályokat, szokásokat, s velük egyeztetve meghatározni a következményeket is. Így nagyobb eséllyel érzik magukénak azokat, s fognak aszerint viselkedni. 

Ha beleolvasunk a külföldi mozaikcsaládos irodalmakba, mindegyik kiemeli, hogy mielőtt bármiféle „nevelésbe”, szabályalkotásba belekezdenénk, időt kell adnunk a gyerekeknek, hogy hozzászokjanak a változásokhoz, s először a velük való kapcsolatunkon kell dolgozni. És nem árt, ha tudatosan tesszük ezt. Ha pl. az elejétől haverkodósra vesszük a figurát, nem várhatjuk el, hogy pár hét-hónap múlva kompetens felnőttként tekintsenek ránk, aki határokat szab majd nekik. Ugyanígy annak se lenne értelme, ha az összeköltözés után azonnal rendszabályozni akarnánk a közös életünket, az biztosan ellenállásba ütközne. 

Vagyis kell egy átmenet, amihez elengedhetetlen a türelem, és a gyerek érzéseinek megértése is. Ha belegondolunk, pont nem rajta múlott, hogy kiszakadt a megszokott családi közegből, s arról se kérdezte meg őt senki, hogy akar-e együtt élni egy számára idegen emberrel. Mintha nem lenne beleszólása az életébe. Ha csak annyit teszünk, hogy őszintén elmondjuk neki, látjuk a szomorúságát, és tudjuk, hogy nehéz elfogadnia ezt az új élethelyzetet, már tettünk egy lépést felé, hiszen ezzel azt érezheti, hogy elismerjük a veszteségét, nem csak úgy önkényesen belekényszerítjük egy helyzetbe. És ez akkor is igaz, ha valószínűleg jobb körülmények közé került a válás óta. 

Arról, hogy a mozaikszülőnek van-e joga beleszólni a gyerekek nevelésébe, érdekes módon teljesen mást mond a hazai két mozaikcsaládos szakkönyv. Fischer Eszter szerint jobb, ha a mostoha megtartja a két lépés távolságot, míg Bogár Zsuzsa szerint máshogy nincs is értelme a mozaikcsaládnak, mint hogy egyenjogú szülőként állnak a család élére. Bevallom, én mindkettőt végletnek tartom, és valahol a kettő közötti aranyutat tartom működőképesnek, de az is lehet, hogy azért, mert nálunk ez vált be. Ahogy minden család, úgy a benne élő gyerekek is mind mások és mások.

Jó, ha elég érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy lássuk, meddig mehetünk el, amivel még megőrizhetjük a belénk vetett bizalmat, és mi az a választóvonal, amin túl már tolakodás vagy határszegés lenne a fellépésünk.

A következő bejegyzésben még néhány konkrét tipp következik a családi szabályok kialakításához.

39. Párkapcsolat, haladó szint

Ezt kell kitűznünk magunk elé, ha mozaikcsaládban kezdünk gondolkodni, hogy ezúttal működjön a kapcsolatunk, mégpedig hosszú távon és kielégítően.

Volt egy kis szavazás a Facebook-oldalon arról, hogy milyen nehézségek befolyásolják a válás után szövődő új kapcsolatunkat, melynek eredményei itt láthatók:

 

Ha megnézzük, szépen kijött, hogy a párkapcsolati stabilitás meghatározó jelentőségű a családokban, és most szándékosan nem csak a mozaikcsaládokról beszélek. Ha ezt annyira pontosan érezzük, vajon min múlik mégis, hogy működik-e, és hogy mennyire tartós?

Van néhány alaptétel, amiből ki lehet indulni, és amelyekről szakirodalmak sora szól, én nem is bátorkodom pár bekezdésben összefoglalni, csak néhányat megemlítek, hogy aztán kiegészítsem a mozaikos „specialitásokkal”. 

Ilyen pl. az első közös gyerek érkezése, mely által szerelmespárból (szerelmes?) szülőkké válunk, és ez olyan szintű változásokat hoz mind személyiségünkben, mind életünkben, amire nem készülünk fel (bár lehetne). Azon kapjuk magunkat, hogy a kis jövevény mintha kitakarná a képből párunkat, legalábbis mintha más fényben kezdenénk látni őt, és ő minket, és ez nem feltétlenül előnyös. Tudunk/akarunk-e időt egymással? Tudunk/akarunk-e egymás társa is lenni továbbra is, a szó legteljesebb értelmében; támasza és partnere, vagy csak a napi nehézségeket akarjuk valahogy túlélni, amihez akár egy nagyszülő segítő jelenléte is megfelelő lenne.

Elkezdjük a hibakeresést, és már nem arra koncentrálunk, amiért egykor összejöttünk, hanem arra, mi minden távolít el párunktól. Felnagyítjuk, kimerevítjük a nem tetsző tulajdonságait, szokásait, és győzködjük magunkat arról, hogy ezekkel nemhogy együtt élni nem lehet, de megváltoztatni, neadjisten megbeszélni sem tudjuk! Belső vitáink során levezetjük, miért látjuk jól mi a helyzetet, s ítéletet mondunk, mielőtt párunk bármit is hallana mindebből. Ahogy Pál Feri mondja, az idealizálást követően egyszercsak démonizálni kezdjük párunkat, s azt is hozzáteszi, mintegy megnyugtatásul, ez egy fejlődési foka kapcsolatunknak. A cél, hogy a reális látásmódig eljussunk, de sajnos sok párkapcsolat nem éri ezt meg… Kierkegaard-t idézte találóan, aki azt mondta: „A szerelem teljessége az, amikor szeretjük azt a valakit, aki boldogtalanná tett minket.” Na, idáig nehéz eljutni, mert olyan nagyon nehezen bocsátunk meg, és olyan nagyon szeretjük a sebeinket nyalogatni!

Az is alap, hogy megmaradunk-e kíváncsinak egymásra? Merő udvariasságból milyenvoltanapodot kiáltunk, és meg sem halljuk a választ. Meg sem próbálunk rezonálni arra a lelkiállapotra, amiben párunkat találjuk, félretéve jól előkészített várakozásainkat, mondandónkat.

Érdekel-e, mi jár a fejében, mikor nem vagyunk vele, milyen egyéni tervei vannak a jövőre nézve, tudjuk-e támogatni abban már azzal is, hogy komolyan vesszük álmait? 

S ha már itt tartunk, képesek vagyunk-e fejlődni egymás mellett, de nem egymástól el? Vagyis adunk-e énidőket a másiknak, amikor is alkothatunk, tanulhatunk, növekedhetünk?

De ugyanígy: elengedjük-e egymást csak úgy, néha, társasági életet élni, lazulni?? Ez is kell, akkor is, sőt akkor igazán, amikor már gyerek is van. Mert így tudunk egymáshoz és a családhoz feltöltődve és jóleső hiányérzéssel közelíteni, amit ki akarunk elégíteni, minőségi együttlétekkel.

Az együttlétet pedig olyasmik tehetik minőségivé, mint az egymásra figyelő beszélgetések, (meg)hallgatások, nevetés, játék, testkontaktus…

Ezek olyan alaptényezők, amelyek a mozaikcsaládban is eldönthetik a kapcsolat tartósságát.

De ott még hozzájöhetnek olyasmik is, mint pl. elfogadom-e páromat a hozott „csomagjával” (gyerek, ex, múlt…)? Tudok-e társa lenni a megoldatlan problémák megoldásában, minimum azzal, hogy mellé állok, támogatom? Elfogadom-e, hogy nem én leszek számára az egyetlen fontos személy, mert van már valaki, aki hamarabb érkezett, és marad is, még ha külön is él tőlünk… És hogy a magánéletünk, intimitásunk sem tud annyira szabad lenni, mert olyan sok mindenkihez kell alkalmazkodnunk? Ha úgy adódik, tudunk-e szülőtársak is lenni, a sok egyéb partnerség (lelki, élet-, szexuális ) mellett?

Ezeket legelőször magunkban kell letisztázni, majd elengedhetetlen, hogy partnerünkkel is megbeszéljük, nyíltan, akár a kellemetlenséget is felvállalva, hogy (elsőre) nem azt halljuk, amit szeretnénk. Jobb, ha korábban derülnek ki az ellenérzések, félelmek, mint már benne, a "sűrűjében". Valójában minden nehézségre lehet megoldást találni, de csak akkor, ha tudunk róluk! Pl. mozaikcsaládoknál kifejezetten jól jöhet, ha a gyerekek másik szülőnél tartózkodását összehangoljuk, mint a mi esetünkben is, mert így rendszeresen lehet számítani a gyerekek nélküli, felnőtt napokra, így programokra is. Ilyenkor olyasmit is megtehetünk, amit gyerekünk, pláne a párunk gyereke jelenlétében nem igazán... Mi a mai napig páros hétvégének nevezzük ezt férjemmel, pedig már van egy közös kicsink is, aki természetesen velünk van ilyenkor is. Meg is kérdezte nemrég az egyik barátnőm, mikor jeleztem a meghívására, hogy az a nap a mi páros hétvégénkre esik, hogy hogy mondhatok ilyet, mikor már hárman vagyunk...?  Hát, én még mindig így tartom számon :)

Úgy is mondhatjuk, a mozaikosság nehezített pálya, haladóknak való, már csak természetéből fakadóan is, ugye, hiszen a kezdő szintet előző, kudarcba fulladt kapcsolatunkkal túlléptük. Persze kissé erőltetett párhuzam, hiszen a kudarctól hogy válhatunk haladóvá valamiben? Hát pont ezért, tanulásra, fejlődésre kell felhasználnunk, az akadályból lépcsőt kell építenünk!

Ezért mindaz, ami előzőleg nem úgy sikerült, mint elképzeltük legszebb álmainkban, ezúttal összejöhet, ha odafigyelünk a buktatókra, tudatosan, tervezetten építgetjük kapcsolatunkat, és felkészülünk a várható nehézségekre is. Megpróbálunk például az új kapcsolatunkban/mozaikosodó családunkban olyan belső (védelmi) rendszert kiépíteni, ami minden családtag számára biztonságot ad.

Erről lesz szó a következő bejegyzésben.