Mozaikcsaládok blogja. Ha nem (csak) a saját gyermekedet neveled, ha szingliként elvált apával, egyedülálló anyával jöttél össze, ez a Te blogod. Kapcsolattartás, apás hétvége, közös felügyelet, édesek, mostohák, az új család új szabályai, jó viszony az exekkel, nevelt gyerekekkel, egymással... Hogy az új kapcsolatodnak ne álljanak útjába olyan problémák, amelyek megoldhatók lennének!
Ingyenes konzultáció
2021. március 30., kedd
Ingyenes konzultáció családi nehézségek, kapcsolati zavarok megoldására
2021. március 27., szombat
69. A legrosszabb, ami válás után jöhet
Mi lehet a legrosszabb, ha felbomlik egy család?
Amikor egyedül maradunk
- a bűntudatunkkal
- a csalódottságunkkal
- a tehetetlenségérzésünkkel
- a vágyainkkal
- a gyermekünkkel.
Mi a legrosszabb?
Nem a felsoroltak. Bár kétségtelenül kényelmetlen érzés:
- ha összetört bennünk egy álom, amit a házasságról, jó családi életről szőttünk
- ha kicsinek, eszköztelennek érezzük magunkat azokkal a hatásokkal szemben, amik a váláshoz vezettek, és ami még azután következett
- ha reménytelennek látjuk, hogy valaha teljesülhetnek azok a vágyaink, amiket pont arra az életszakaszunkra terveztünk el, amikor minden nagyon összekuszálódott
- ha a kiteljesedés éveit nem kettesben a gyermekünkkel, hanem kiegyensúlyozott, felnőtt párkapcsolatban, gyerekeinkkel, és nyugodt családi életet élve képzeltük el.
Nemcsak kényelmetlen érzések ezek, hanem bénítóak is, amelyek
a válás veszteségélményéből természetszerűen fakadnak. Rossz, ha ezt nem
gyászoljuk el, mint más veszteségünket, hanem sodródunk az idővel „majd lesz
valahogy” alapon, vagy a „nekem akkor ezt dobta a gép” mártíromságával, vagy
esetleg görcsösen, tudomást nem véve róla megpróbálunk „túllépni” rajta, mintha
csak egy kis kátyú került volna utunkba. Ha nem fogadjuk el, hogy egy
kolosszális szakadék képződött az életünkben, amiből idő és energia lesz
kikászálódni, akkor egész egyszerűen szemellenzőt használunk, és képtelenek
leszünk az életünket és a lehetőségeinket reálisan szemlélni. Mindig ott lesz
valamilyen kényelmetlen érzés, emlék, élmény, ami nem enged újra elköteleződni,
újra bízni, újra hitet adni az új élethez, új kapcsolathoz, családhoz. Bármennyi új kapcsolatot alakíthatunk ki, elő fognak jönni a régi rossz berögződések, a tüskék, amelyekről új párunk nem is tud, a félelmeink, sebeink, amiket magunknak sem merünk bevallani, de társunkat vagy esetleg annak gyermekét hibáztatjuk, bántjuk miattuk.
Na, ez a legrosszabb, véleményem szerint.
Mert megfosztjuk magunkat egy teljesebb, boldogabb élettől. Lehet, hogy csak egy év, lehet, hogy három, nekem majdnem öt volt, mire újra hinni és bízni tudtam, de még akkor sem magától értetődően. Ma már a férjem az a férfi, aki akkor még csak a szép új remény volt számomra, de időről időre megtorpantam, hogy: biztos jó leszek neki? És: biztos jók leszünk együtt? Biztos vállalhatom a kockázatot, nem esek pofára megint? Szóval kell az önismereten, belső fejlődésen alapuló bátorság is ehhez, de az idő is, ami megérleli, hogy ne esztelen vakmerőség, és ne is szédítő vagányság legyen az újrakezdés.
Merthogy nyitni meg kéne. Magunk miatt is, meg a gyerek
miatt is. Máskülönben mit fog megtanulni a párkapcsolatról? Mit a mi
példánkból?
2020. december 30., szerda
68. Végre vége a "csodásan kerek" 2020-as évnek! Juhhé!
Mozaikcsaládban az élet… és a tavaly ilyenkor még
fantasztikusan kereknek és szépnek ígérkező 2020-as év vége
Azoknál a mozaikcsaládoknál, ahol az egyik szülő távol él,
még nehezebb lett a látogatások megoldása, ahogy a közösen töltött nagyobb
vakációzások is. A be- és összezártság felerősítette sokaknál a feszültségeket,
ellenérzéseket, ami sok szülőben, mozaikszülőben kelthetett szorongást, lelkiismeret-furdalást,
sok mozaikgyerekben tehetetlenségérzést, bánatot. Pozitív érzésekből valahogy
kevesebb jutott idén.
DE alapvetően optimista beállítottságú vagyok, ezért igyekszem
megtalálni még ebben a nyavalyás időszakban is azt, aminek örülni lehet, igaz,
kicsit azért erőltetnem kell magam (mindeközben épp Kepes A boldog hülye és az
okos depressziós c. remek könyvét olvasom…, köszi, Feri! J).
Például nekem személy szerint nagy fejlődés volt a mozaikosságomban
a családkonzulensi tanfolyam, amely révén egy csomó mindent más szemmel látok a
saját családi működésünkben. Azért kezdtem bele ebbe a kurzusba, hogy mindazt a
saját tapasztalatot, élményt, amit mozaikcsaládunkban megéltem, alá tudjam
támasztani, ki tudjam egészíteni a szakirodalmakon alapuló ismeretekkel, és
olyan fogódzókat, módszereket tudjak kínálni itt, és majdan egy privát
felületen, amelyek megsegítik a mozaikcsaládokban élő felnőtteket és gyerekeket
a jobb, nyugodtabb, boldogabb élet elérésében.
Ennek a tanfolyamnak köszönhetem például, hogy megismertem a
családtagok közötti adás-kapás mérlegének jelentőségét, ami pofonegyszerű, de
általában nem tudatosítjuk. Arról van szó, nagyon tömören fogalmazva, hogy ha
nem kapjuk meg gyerekként azt a törődést, ami eredendően, emberlétünkből
fakadóan jár nekünk (valamint nem tanítottak meg bennünket a viszonzására),
akkor magunk sem tudjuk azt továbbadni a gyermekünknek; vagy esetleg a
párkapcsolatunkban próbáljuk majd behajtani azt; netán „túl adunk”, annyira,
hogy a másiknak lehetősége sem lesz viszonozni. Egyik se jó, mert nem az egészséges
egyensúly megteremtését segíti elő. Hogy kapcsolódik mindez a
mozaikcsaládokhoz? Hát úgy, hogy ha állandóan visszatérő konfliktusaink adódnak
pl. a mozaikgyerkőcünkkel, vagy a párunkkal, akkor előfordulhat, hogy a
méltányos „jussát” valaki nem vagy nem jól kapta meg, és ennek a hiányát nyögi
és próbálja pótolni, miközben konfliktusokat konfliktusokra halmoz. Pl. mikor
egészen kicsi gyermekkel válunk, akinek egyik szülőjét nélkülöznie kell, mert
mondjuk elmérgesedett a felnőttek viszonya, s a gyerek „problémássá” válik;
vagy pl. ha a mozaikszülő képtelen kapcsolódni párja gyermekéhez, mert maga sem
élhette meg az igazi elfogadást gyermekként, stb. Persze ezt most nagyon
leegyszerűsítettem, de a lényeg, hogy ezeket a nehézségeket fel lehet fejteni, kezelni
lehet, ha az emberben megérlelődik a változtatás igénye. Márpedig előbb-utóbb
megérlelődik az, csak sajnos sokszor a könnyebbnek tűnő, mégis tartósan
fájdalmasabb utat választjuk: az elválást, a helyzet megoldása helyett. Például
egy néhány alkalmas, szakember vezette beszélgetés helyett, ami a családunkban
rejlő erőforrások feltárásában tudna segíteni, hogy elindulhassunk a magunk
személyes, egyedi megoldása felé.
Aztán annak is örülhettem ebben az évben, hogy elkészült egy
egészen pofás kis e-kiadványom és még pofásabb könyvjelzők Czernák Eszter:
Kedves Apu! c. mozaikos gyerekregényéhez, és utóbbiak a Pagony Kiadó boltjaiba
is eljutottak. Itt, a blogon megtaláljátok a kiadványt, amely nem csak a
kisregény ismeretében olvasható, és abban segít, hogy felismerjük, biztos
mozaikos nehézséggel állunk-e szemben, s ha igen, hogy lehetne elkerülni,
ellene tenni, beszélgetni róla a gyerkőcünkkel. Olvassátok!
És az kifejezetten örömmel tölt el, hogy év elejétől
mostanáig csaknem megháromszorozódott a Mozaikosok Facebook-oldala követőinek
száma: a januári 327-ből decembe rre 947 lett, csakúgy, mint az oldalhoz tartozó
zárt csoport taglétszáma: az év eleji 66 fő 215 főre gyarapodott, ami a
csoportban megjelenő beszélgetések számát és mélységét is jelentősen növelte.
Köszönet ezért mindazoknak, akik csatlakoztak, és maguk, illetve a hasonló
cipőben járó mozaikos társaik érdekében megosztották tapasztalataikat,
problémáikat, sikereiket, örömeiket!
Azt kívánom Nektek, magunknak, hogy legyen sokkal jobb év a 2021-es, benne sok valódi kapcsolattal, jó kapcsolattal, örömmel, sikerrel, és persze egészség is legyen hozzá! Azt is kívánom, hogy akarjunk jövőre is fejlődni, mind a személyes (családi) életünkben, mind a hivatásunkban, hogy örömünket leljük benne, és minél többekkel meg is oszthassuk ezt – legfőképp persze gyerekeinkkel, családunkkal, hogy együtt növekedjünk! Boldog új évet!!