2019. április 18., csütörtök

38. Kinek a kije?



Mozaikcsaládban annyi mindenki lehetünk egymásnak, attól függően, hogy közössé alakuló életünk éppen melyik fázisában vagyunk…


Párunk gyerekének pl. lehetünk ismerőse, apja nője, anyja pasija, ha még nem tart ott, hogy a szülője párjának nevezzen, s nekünk sem lesz ő rögtön „gyerkőcünk”, idő kell, míg mindkét fél részéről kialakul a bizalom ehhez.
Lehetünk barátfélesége is, aki nem akar szülői feladatotokat semmilyen szinten, mondván, van a gyereknek apja, anyja. De ez a barátféleség kaphat elég tiszteletet tőle, mivel jó hozzá, segítőkész, és nem is akar szülője helyébe lépni, vagy őt túlszárnyalni. Könnyebben alakulhat ebből kvázi rokoni, nevelői státusz, mintha erőltetnénk.
Ellenségként is tekinthet ránk, betolakodóként, ha csak párunkra figyelünk, csak a vele töltött időt igyekszünk minőségivé tenni, s a gyerekre csak mint szükséges csatolmányra tekintünk. Vagy épp ellenkezőleg: egycsapásra „pótszülők” szeretnénk lenni, aki – igaz, a legjobb szándékkal – a nevelésébe kezd. 
Meg kell értenünk, hogy a mozaikcsaládban évekbe telhet, míg ahhoz hasonló családi kapcsolatok jönnek létre, mint eredeti családunkban, ahol a kezdetektől, együtt váltunk szülővé, s alakítottuk ki érték- és szokásrendszerünket.

Társunk számára is lehetünk az első idők nagy szerelméből akadékoskodó és megértésre képtelen idegen, aki tehetetlenül áll párja és annak exe és gyermeke elvárásainak kereszttüzében. Nem értjük, mit miért kér a másik, mit miért tart soknak vagy épp kevésnek, holott elvileg mind ugyanazt akarjuk: végre nyugalmat, egyetértést, harmóniát. 

Máshonnan, más élethelyzetből csöppenünk egymás életébe, és egy sokszereplős kirakós darabkáiként kell megtalálnunk a helyünket ott. Ez nem megy egycsapásra, de sikerülhet. Ha minden jól megy, idővel – sok-sok konfliktuson túl is akár – valóban családtagokként tekinthetünk egymásra, s ez a külvilág számára is egyértelmű lehet!




2019. április 2., kedd

37. Bővülő család

Gyereket vállalni romantikus, szívmelengető. De félelmekkel teli is, különösen, ha van már egy (kettő, sok), aki nem is mind a miénk.

Eltöprengünk azon, vajon ez a fészek biztonságos lesz-e a számára, tartós tud-e majd lenni, nem úgy, mint az előző, ahová már meglévő gyerekeink születtek. Az is felmerül bennünk, jól tud-e majd alakulni a testvérség, ami ugyebár papír szerint is csak félig az. Lesz-e féltékenység amiatt, hogy a legkisebbnek mindkét édes szülője együtt él, míg a nagyoknak csak egyikükkel kell beérni a hétköznapokban. S egyáltalán: fogják-e szeretni a kicsit, ha annak apja/anyja az ő apukájukat/anyukájukat "szakította el" másik szülőjüktől?
És mi, szülők? Mi tudunk-e majd ezután ugyanolyan figyelemmel és szeretettel, elfogadással lenni a család többi gyereke irányába? Nem fog-e elragadni a régen vágyott érzés, hogy végre szerető pár mellett, végre érett fejjel vállalt gyermekünkkel igazi, tartós családot alapíthatunk, amibe esetleg nehezítő körülményként furakodhatnak be a gondok a többi gyerekkel... Fogjuk-e bírni szeretettel, türelemmel?



Ezek mind érvényes kérdések, aggodalmak, amikkel érdemes szembenézni - de semmiképp sem megfutamodni előlük, vagy esetleg visszavonulót fújni. Abban kell biztosnak lennünk, hogy szeretjük társunkat, s bízni magunkban, hogy erővel, hittel meg tudjuk csinálni. És meg fogjuk csinálni!

Egyedül azzal érdemes foglalkozni, hogy ha a baba jönni akar, legyen meg a helye otthonunkban. Gyerekeink (és távolabbi családtagjaink) szívébe pedig előbb-utóbb ő maga, a kicsi fogja kijárni az útját – ha engedjük kapcsolódni őket. Vagyis adunk lehetőséget az együttlétekre, dajkálásra, játékra. Ez már a mi felelősségünk.

Nem biztos, hogy rögtön menni fog, lehet, hogy kell idő, akár 1-2 év is, mire a családtagok mindegyike elfogadja az új helyzetet. De ahogy az idő telik, úgy mindenki érik is, s ha nem tesszük egyedüli középpontjává családi életünknek a kis jövevényt, ha szentelünk időt a többiekre is, ugyanakkor a babázásba bevonjuk őket, akkor szépen fognak illeszkedni a mozaikok az új "darabkához". Elhihetitek, a tapasztalat mondatja ezt velem!

2019. március 8., péntek

36. Családtámogatási csomag – és a „bónuszok”, amikről nem beszélnek



Merthogy mást is kaphat a lelkes ifjú pár, amikor belevág a családalapításba, felvérteződve a legújabb támogatásokkal. Milyen hangos volt a bejelentés fogadtatása, és milyen kettős: egyrészt lelkesedés, öröm, hogy végre olyan segítséget kapnak a fiatalok az életkezdéshez, amiből minden eddiginél többre telik az álmaik megvalósításához; másfelől a józanságra intő, kiábrándító kritika. Huszonéves szerelmesek mit értenek majd meg mindebből? 

Nem célom politikai szempontból elemezni a csomagot, engem – mint ezt-azt már megélt (lásd Magamról c. lapfül) embert – mindössze elgondolkodtatott, hogy a kihirdetett reformtámogatások vajon képesek-e meghozni a várt eredményt, vagyis a pozitív demográfiai változást. 

Belegondoltam, hogy ha manapság minden második házasság válással végződik, és több mint félmillió az egyedülálló szülő, s 150 ezer körüli mozaikcsaládról tudunk (valójában mindegyik szám magasabb), akkor mi lesz azokkal a fiatalokkal, akik ma a bőkezű támogatáson felbuzdulva családot alapítanak/vállalnak, felvesznek milliós kölcsönöket, majd x év múlva maguk is a statisztikát erősítik, mert mitől változna a tendencia, ha annak okaival nem foglalkozunk…? (Lásd. Kapocs, 2016/3. szám, Újjáalakuló családok – változó szerepek, minták, újféle társadalmi érték(t)rend c. írásom, amely Mozaiko-Sokk c. Facebook-oldalon is megtalálható.)

Kamatostul kell visszafizetniük a „támogatást”!!

Nem szeretnék vészmadár lenni, mindössze fontosnak tartom felhívni arra a figyelmet, hogy a családalapítással még nem értek véget a feladatok. Tulajdonképpen minden, ami erőpróba és igazi eredmény, az ezután kezdődik. Tudjuk, hogy egy pár kapcsolatának első nagy kihívása az első gyermek megszületése. Ebben a rendszerben rövid időn belül 3-4 gyermek megszületése a „legjövedelmezőbb”. Ma, amikor a megváltozott társadalmi helyzet, az erős urbanizáció és főváros felé áramlás következtében egyre többen kezdenek új életet szüleiktől távol, közel sem kaphat annyi segítséget egy friss szülőpár, mint 30, 40 évvel ezelőtt, és régebben, amikor nemcsak a nagyszülőkkel, de más hozzátartozókkal is jobban megoszthatók voltak a napi feladatok. Most inkább azzal kell megküzdeni, hogy a megélhetésért hajtó és este hazaérkező férj ne egy kimerült, a gyerekek által lestrapált nőt kapjon odahaza, mert az egyenes út a válás felé. 

Ehhez ki ad támogatást? Muníciót? Lelki segítséget? Párkapcsolatit? Logisztikait? Rugalmas munkaidő…? Stb. stb…

Nem tartanám ördögtől valónak, hogy amikor a családtámogatásokról beszélnek a törvényalkotók, akkor ne csak egy gyerekkacajos, babarózsaszín jövőképet rajzoljanak fel, hanem igyekezzenek arra is felhívni a figyelmet, hogy milyen felelősséggel jár a családalapítás, és legyenek rajta, hogy a megkötött házasságok stabilabbak legyenek (megfelelő társadalmi környezettel, szociálpolitikával, lelki egészségvédelemmel stb.). Talán nem arra számítanak, hogy a felvett támogatásoknak köszönhetően kevesebb lesz a válás is, merthogy a párok belekényszerülnek a helyzetükbe, hiszen ez legalább annyira álságos mintázat lenne, mint amikor a múltban azért maradtak házasságban a párok, mert „nem volt szokás” válni.




Csodálatos dolog a család, pláne a nagycsalád.

 Fantasztikus lenne, ha a beharangozott támogatások nemcsak pozitív demográfiai adatokkal szolgálnának majd, s főleg nem adósságba hajszolt, feladataik alatt összeroskadt és felbomlott családokat eredményeznének, hanem termékeny, hosszú távon eredményes és boldog társadalmat tudnának megalapozni!