77. Apakulcsok - könyvajánló a kapcsolódás eszközeiről, nem csak apáknak

Rég nem jelentkeztem, aminek személyes okai vannak.

Hosszú szünet után hogy is lehetne újra kezdeni? Kicsit olyan ez most, mint válás után: van a veszteség, a tehetetlenség, a lehangoltság, és hiába érzed, hogy tenni kéne valamit, tenni a dolgod, nem megy. A válás hasonlóképpen gyászreakciót vált ki belőlünk, mint a tényleges, végleges emberi veszteség. Idő kell hozzá, hogy magunkhoz térjünk, megrázzuk magunkat és továbblépjünk.

Így vagyok/voltam én is hetekig. Olvastam Süveges Gergő Apakulcs című könyvét, amiről már fogalmazgattam magamban az ajánlót Nektek, mikor nagylányom édesapja megbetegedett, és pár hét leforgása alatt elveszítettük őt. Mindeközben az én édesapám is megbetegedett, ő érte is aggódni, szorítani kellett.

Apák – a lányok életében első férfiak, kiemelkedően jelentős személyek az életünkben. Vagy azért, mert rendkívüli kapcsolatban vagyunk velük, vagy azért, mert csak vágyakoztunk erre. Mindenképp meghatározó ez a kötelék, akár jó, akár nem annyira. Mintánk lesz így vagy úgy a párválasztásunkban, az életszemléletünkben, a munkához való viszonyulásunkban. De nagyon nem mindegy, hogy „így” vagy „úgy”.

Ha apa vagy, azért olvasd el Süveges Gergő könyvét, hogy mindaz, ami ebben a szerepedben a gyereked számára lenni szeretnél, a leghatékonyabban megvalósíthasd. Talán azt gondolod, megy ez ösztönösen is, de gyakorló szülőként mondom, mindig van hová fejlődni, ez a könyv pedig pont azért nagyon jó, mert praktikusan megmutatja azokat a konkrét lépéseket, amikkel egyre közelebb és közelebb kerülhetsz a gyerekedhez úgy, hogy az belőled és belőle is a legjobbat hozza ki.

Nem számít, hogy édesapja, mozaik/mostohaapja, nevelőapja vagy a gyereknek: a kapcsolódás számít, amivel ebben a szerepedben ki akarsz teljesedni. Nagyon nem magától értetődő, kell hozzá önismeret, szándék a fejlődésre, és bátorság a komfortzónán kívülinek látszó lépések megtételére. A könyv mindehhez úgy teszi az olvasó elé az egyes alkatrészeket és szerszámokat, ahogy az asszisztens dolgozik a mester kezére. A Te dolgod, hogy használd.

Három fontos kulcsot ad a kezedbe ez a könyv a gyerekeidhez: a tudás, a szövetség és a jóakarat kulcsait, és megmutatja, hogy a gyerekneveléssel járó kihívásokra hogy lehet velük jól válaszolni. Nem elméletben, nem okoskodva mondja ezt el, hanem nagyon élő, mindennapi példákon keresztül, párbeszédekbe foglalva, amelyek között mindannyiunk találhat jó pár ismerős helyzetet.

Számomra az egyik legérdekesebb felismerés az volt a könyv olvasásakor, hogy engem anyaként ugyanúgy megszólít, kimondatlanul, mert mindaz az iránymutatás, szemlélet, eszköz, amiről szól, az én szülői kompetenciáimat is gazdagítja. Nem tudom, erre a szerző mennyire gondolt már, de biztos vagyok benne, hogy az anyák legalább akkora hasznát vehetik ennek a tudástárnak, mint az édesapák. Szóval én át is keresztelném szülőkulcsokra ezeket a kapcsolaterősítő gyakorlatokat, de tisztában vagyok vele, hogy marketing szempontból jobb, ha az apák vannak a fókuszban, mivel való igaz, hogy az ő szerepükkel, a gyerekhez való kapcsolódásukkal sokkal kevesebb irodalom foglalkozik, mint az anyasággal. Szóval nincs ezzel gond, de a tartalom, állítom, unisex 😊

Csak pár gondolatot ragadok ki, ami bennem megragadt, nem feltétlen idézetként. Még én is ízlelgetem, és gyakorlom, hogy beépüljenek a mindennapjaimba.

-        nem mindegy, hogy odafordulsz vagy odamordulsz

-        a gyerek sokáig tökéletesnek gondolja, csodálja az apját, de kapcsolódni az emberihez tud

-        az elismerés nem dicshimnusz, és nem jutalom, hanem támogatás, ami megelőzi a korrigálást

-        az ösztönzés nem elvárás

-        a gyerekkel való kapcsolódás fontosabb, mint a teljesítménye

-        nem az a fontos, mekkora egy ügy jelentősége, hanem hogy a gyerek aktuálisan mekkora jelentőséget tulajdonít neki

-        jelen lenni nem csak a küzdelemben, hanem az örömben is

A kulcsok tehát: „Ismerd, támogasd, szeresd!” 

S a karika, amely tartja őket: „Nézz rá!”

76. Elköteleződés, biztonság a mozaikcsaládban: házasság, szerződés?

 Annyi mindent másképp gondolunk, ha már egyszer megégettük magunkat! Emlékszem, milyen lassan engedtem egyre közelebb második férjem, mennyire nehéz volt a félelmeimet elengednem, hogy helyet adjak a fészeknek, amiben egy új család születhet.

Aztán ahogy teltek a hónapok, évek, és elhittük mindketten, hogy ez most jobb, ez most működni fog, három lányunk mellé jöhetett a negyedik, közös is. És jöhetett a házasság is.

Ennek már négy éve, de el kell mondjam, nem volt olyan meseszerű. Vagyis nem úgy volt az, ahogy a romantikus filmekben látható. Számomra az elköteleződés záloga a házasságkötés volt, és nehéz volt megértenem, hogy páromnak miért nem. Nehéz volt megértenem azt is, hogy mikor a lakásbérleti díjak az égbe szöktek, miért nem volt evidens, hogy inkább saját lakásban gondolkodjunk, mint albérletben. Öt-hat főre kerestünk otthont, ami eleve leszűkítette a kiadó lakások kínálatát, és még mennyi szempontnak kellett megfelelni…! Legyen jó helyen a munkahely és iskolák szempontjából, legyen mindenkinek saját szobája (kamasz gyerekeknél ennek már van jelentősége), két mosdó, elegendő tároló-pakolóhely… Szóval nem volt egyszerű…  

Amiről én azt gondoltam, az elköteleződés hiánya, arról kiderült, a korábbi élettapasztalatokból fakadó félelmek, bizonytalanságok. Csak ilyesmit nem mond az ember, mert magának is nehéz bevallani. De ha mondja is, az teljesen más dimenzió, mint amikor az esküvőt tervezgeti az ember lánya.

Tehát egyik oldalon ott van a szerelem, az újrakezdés izgalmas reménye, a másikon meg a múlt, annak minden aggasztó tapasztalatával, plusz a kérdésekkel teli jövőkép az újonnan becsatlakozó családtagokkal: menni fog? Együtt tudunk élni? Meg fogjuk szokni/szeretni egymást?

Ilyenkor nem szentségtörés megfontolni a házassági szerződés lehetőségét. Mondom ezt én, akinek egyáltalán nem esett jól ez a gondolat, mikor felmerült nálunk. Mi, nők – azt hiszem, itt nem túlzás az általánosítás – sokkal nagyobb biztonságban érezzük magunkat a kapcsolat törvényesítésével. Miért ne adnánk meg ezt a biztonságot a férjünknek, ha neki a pénzügyek tisztázása jelenti azt? Nem érthető-e, hogy a felelősségvállalás két irányú, amiért mindketten felelünk? Nem érthető-e, hogy a jelen biztonságát is nehéz megteremteni, és akkor még a nagy távlatokról nem is beszéltünk, aminek a legvégén az öröklés kérdései is ott vannak…

Ez az egész valószínűleg nem lenne kérdés, ha nem lenne annyi zűrös válás, vagyonmegosztási per, amire rámegy az ember egészsége, pénze, ideje, és még szülőként, munkavállalóként sem tud normálisan funkcionálni. Baj-e, ha ezt meg akarja előzni az ember? Nem ad-e pont egy házassági szerződés nagyobb biztonságot, kiszámíthatóságot, valójában mindkét félnek?

Ha jobban akarjuk csinálni, mint az előzőt, ez lehet az egyik kulcsa mind az érzelmi, mind az anyagi biztonságunknak: házasság és szerződés, amely így együtt kézzelfogható erőt képezhet a kapcsolatunkban.  Azt gondolom, ha ez így elsőre meredeken is hangzik, elgondolkodni mindenképp érdemes rajta. És aztán beszélgetni is róla a párunkkal, különösen, ha úgy érezzük, van valami nyugtalanító köztünk, amit nem tudunk megfogalmazni – könnyen lehet, hogy ilyenfajta bizonytalanságok vannak mögötte.

Ha érdekesnek találtad a posztod, kérlek, lájkold, kommenteld, hogy minél többekhez eljusson!

Ha pedig jó lenne egy kis segítség a bizonytalanságaitok megoldásához, jelentkezzetek be konzultációra: baranyaiszilvia@mozaikosok.hu

75. Az egységes szülői front kialakítása a mozaikcsaládokban

A szülői attitűdök különbözőségéből egy átlag nukleáris családban is simán adódhatnak nehézségek, hát még akkor, ha az új család két részcsaládból formálódik ki, ahol más-más szokások, értékek, rutinok alakultak ki, arról nem is szólva, hogy ezek a részcsaládok valamiféle veszteségből születtek, aminek feldolgozása ki tudja, kinél hol tart épp... Izmos kihívást jelent, amikor ilyen előzmények után összhangot, nyugalmat szeretnénk magunk körül. Ahhoz, hogy ezt elérjük, nélkülözhetetlen az egységes szülői front kialakítása.

Persze, mikor még a randizás szakaszában vagyunk, minden ideálisnak, vagy legalábbis jónak tűnik, ez természetes, hiszen ösztönösen a legjobb oldalunkat mutatjuk, és a kapcsolat fennmaradásáért azt tükrözzük vissza a párunknak, amit látni szeretne. Ha észre is veszünk néhány különbséget egymás értékrendjében, nevelési stílusában, apróságként kezeljük, abban bízva, hogy ezek nem fognak problémát okozni, s ha mégis, együtt majd mindent megoldunk, hiszen szeretjük egymást. Leginkább arra koncentrálunk, hogy párunk ne rendelkezzen olyan tulajdonságokkal, ami kudarcos előző kapcsolatunk felbomlásához vezetett, a komolyabb vitás kérdéseket pedig inkább kerüljük.

Magam is hallottam már olyat, hogy az a jó párkapcsolat, amelyikben nincs nézetkülönbség, és ebből következően az a jó szülőpáros, akik mindenben egy véleményen vannak. Csakhogy ez nem „jó” kapcsolat, hanem idealisztikus kapcsolat, aminek ebből kifolyólag csekély a realitása. Ebben az értelemben az egységes front valami olyasmit jelenthet, hogy mindkét szülő mindegyik gyerekben ugyanazokat a vonásokat értékeli,  ugyanabban a hangnemben fegyelmezi őket, ugyanazokat a követelményeket támasztja feléjük, és ugyanazokat a következményeket helyezi kilátásba. Ez csak fokozódik, amikor mozaikcsaládba csöppenünk, és párunk elvárná, hogy úgy neveljük gyerekünket, ahogy ő a sajátját. Azért csak így kimondva-leírva is érzem, hogy ez mennyire necces… Mintha azt kérné párunk, mi magunk változzunk a kedvére. Nem szerencsés elvárás…

De hát akkor mit tehetünk? Mikor nevezhetjük magunkat egységesen működő szülőknek?

Akkor, amikor párunk mellé állunk a szülői erőfeszítéseiben, megmutatjuk a kis trónörökösöknek, hogy mi támogatjuk egymást = egy fronton vagyunk.

Nem biztos, hogy minden kérdésben egyetértünk, például ahogy párunk kezelt egy helyzetet. De nem a gyerekek előtt kezdjük azt megvitatni, hanem kettesben. Ha a gyerekek azt látják, mi magunk sem vagyunk biztosak egymásban, ők miért bíznának abban, hogy amit felnőttként mondunk, az jó lesz nekik? Miért fogadnák el párunkat hiteles felnőttnek az életükben?

A gyerekek nagyon rugalmasak, képesek jól alkalmazkodni a különböző nevelési stílusokhoz. Talán van másnak is olyan élménye, hogy édesapja másképp volt szigorú, mint édesanyja, tudta, mit lehet egyiknél, mit a másiknál – felnőttként visszagondolva pedig jó esetben rájövünk, hogy valójában mindketten jót akartak, csak ki így, ki úgy tudta elérni (természetesen az ilyen témáknál gyakran felemlegetett "atyai" pofonokat nem soroljuk ide!).

Persze ez nem jelenti azt, hogy bátran éljünk a teljesen szembemenő nevelési elveinkkel, mert abból csak az sülhet ki, hogy a gyerek összezavarodik, és idővel mindig a könnyebb utat fogja választani, ami nem vezet jóra. De ha megismertük ezeket, dolgozzunk azon, hogy eljussunk egy mindkettőnk számára elfogadható keresztmetszetig, amit aztán már a magunk temperamentumának megfelelően tudunk képviselni. Ha a gyerekek azt látják, hogy köztünk összhang van, s hogy bízunk egymás értékítéletében, egyetértünk egymás helyzetkezelésével – amit egyébként jó is, ha időnként verbálisan kifejezünk – akkor egyrészt biztonságot adunk nekik, megalapozzuk a bizalmat párunk felé, másrészt elősegítjük, hogy rugalmasabban alkalmazkodjanak új helyzetükhöz, a megváltozott körülményekhez, legyen az a testvérsorrendben elfoglalt helyük megváltozása, a régi szokásaik kiegészülése frissekkel, vagy épp új családszabályok megjelenése stb.

Mindehhez persze hozzátartozik az is, hogy mi magunk is igyekezzünk megismerni a gyereket, feltérképezni a személyiségét – mert bármennyire lehetünk összhangban a párunkkal, ha nem tudjuk úgy képviselni, hogy az eljusson a szívéig. Ez is "munka" – de eredmények, ugye, csak munkából, befektetésből származnak…

A szülői egységfront tehát nem kell, hogy a teljes egyezést jelentse szülői mivoltunkban, magatartásunkban, hanem azt az erőt, ami gyerekeink számára is érezhető kell legyen: amit párunk képvisel, a mellé oda tudunk állni.

74. Filmlista mozaikcsalád témájú filmezésekhez

 

Mozaikos témájú filmek

Érdemes kicsit utánaolvasni a filmeknek, és a könnyedebb, emészthetőbbek közül akár családi filmezést is szervezni jó sok pop cornnal és figyelő szemekkel, fülekkel, mert utána hasznos tud lenni a beszélgetés is a gyerekekkel: mi tetszett, mi volt durva, mi az, amivel otthon is találkoztak már, stb., helyzettől függően.

És kérlek, kommentben folytassátok a listát! Köszi és jó böngészgetést!

Az első igazi nyár

Bonus family 

Sráckor

Easy 

Casual

Firefly Lane

Bezzegszülők 

Éles tárgyak

Hatalmas kis hazugságok 

Édesek és mostohák

Házassági történet

A tintahal és a bálna

Enyém, tiéd, miénk

Megjött apuci 1 és 2

Instant család

Kavarás

Egyről a kettőre

Modern family

Mad Men

Sírhant művek

Utódlás

73. Egyszülőségem története – a lányomnak ajánlva, és mindazoknak, akik a válás után is élni szeretnének

 Mozaikcsaládba az egyszülőségen át vezet az út. De nem mindegy, hogy hogyan.

Mikor magam is azon kaptam magam, hogy a válást követően az idő nagy részében rám van utalva az akkor hat év körüli gyermekem, „kicsit” riasztó volt a feladat nagysága, a felelősség. A hétköznapokban ugyanúgy, mint az ünnepek, vakációk alkalmával az volt a legfőbb szervezési szempont, hogy kislányom épp hol van, kivel van, mit csinál, hová kell elvinnem, honnan kell hazahoznom stb. Enyém volt a feladat, hogy a havi bevételt jól osszam be, és mivel a „tartásdíj” valami nevetségesen alacsony kiegészítésként folyt a kasszába (de legalább befolyt!), meg kellett oldani, hogy pluszbevételre tegyek szert, hiszen egy komplett jövedelem esett ki a háztartás költségvetéséből. Bár a családom mögém állt, számíthattam rájuk, még így is kemény volt nappal a munkahelyen, éjszaka meg az íróasztal fölött kávéval, cigivel, hogy meglegyen a lektori munka is határidőre. Megvolt, de még így is előfordult, hogy a fizetésre várva egy-két napig izgalmas kihívásként csak párszáz forintos vásárlásokat intéztünk: zsemle, tej, parizer: pipa!

A két munka között anyaként egyensúlyoztam a feladatok sűrűjében. A legtöbb dologban nekem kellett döntenem: iskolai programok, kötelességek, baráti pizsipartik, különórák, és ehhez jött az évek során a mindenféle téma, kérdés, amit meg kellett beszélni, fel kellett dolgozni – egyedül. Az első serdülő kori lázadások, visszabeszélések, osztálytársak, barátok ügyei…

Ezt biztosan mindenki érti, aki valaha volt egyedülálló szülő, abban a nálunk megszokott értelemben, hogy a válás után leginkább kéthetente egy hétvégére lehet számítani a másik szülőre. Vagy még arra sem, mert könnyen „közbejöhetett valami”.

Állandó félelmem volt, hogy vajon mit rontok el épp, mivel okozok visszafordíthatatlan károkat a gyerek személyiségfejlődésében, mert kicsinek/kevésnek érzem magam a feladat jó megoldására. Pszichológustól és baráttól is kértem tanácsot, mit hogy kéne csinálnom. És próbálkoztam, mint ama malac a jégen… A legbiztosabb, amit meg tudtam adni gond nélkül, hogy szerettem, törődtem a gyerekemmel, figyeltem rá, elvittem ide-oda, világot látni (legnagyobb közös kalandunk egy franciaországi nyaralás, amiért rendesen meg kellett dolgoznom, de életre szóló kirándulás volt!), társasági életet szerveztem hozzánk hol az én, hol az ő barátaival, hogy lássa, van élet a válás után is, lehet örülni, szórakozni. Hálás vagyok apámnak és fivéreimnek, akik atyai szeretettel vették körül, amikor a közvetlen közelében nem volt más férfiminta.

Nem tudom, mindeközben adtam-e elég lehetőséget a gyászra is – a családunk felbomlásának elgyászolására. Azt tudom, hogy engedtem sírni, dühösnek lenni, panaszkodni. De nem tudom, nem volt-e erősebb a vágyam, hogy mindent mihamarabb magunk mögött hagyjunk… Talán sürgető voltam, hiszen magam is túl akartam lenni rajta. Új kapcsolatokat akartam, a régi barátaimat, és leginkább: levegőt!

A magam módján segítettem őt, de most már látom, és azt hiszem, ez talán elkerülhetetlen is: az egyedülálló szülőségemben szorosabban kötöttem magamhoz, mint amennyire szüksége lett volna rá gyerekként. És ezt csak most, hosszú évek múlva látom, miután már tanultam róla. Pedig arra tudatosan figyeltem, hogy pl. ne aludjunk együtt, legyen neki saját kis gyerekkuckója, ne vonjam be az érzéseimbe, szerethesse az édesapját szabadon… De mégis előfordult, hogy nehezteltem az apjára egy-egy utolsó pillanatban lemondott láthatás vagy ígéret miatt. És az se volt szép, hogy amikor egyszer, még az elején, hazatérve az apjától újságolta nekem mintegy köszönés helyett, hogy képzeljem, kistesója lesz, én meg, leforrázva, csak annyit tudtam rá kibökni, hogy ő nem a testvére, hanem a féltestvére. Felkavaró mindezt felidézni, leírni – mert tudom, hogy ilyesmikkel mennyire megnehezíthettem a dolgát. Szégyellem magam emiatt, bár azóta azt hiszem, sikerült jóvá tennem: biztattam a kapcsolódásra a kistestvéréhez, ami – talán az én első reakcióm miatt is – nem ment olyan magától értetődően.

Szóval, ha most visszagondolok, lassan 9 éve mozaikcsaládosként, ezek az én plusszaim és mínuszaim, amit egyszülősként „elkövettem”:

+ hagytam a lányomat gyereknek lenni, nem terheltem a felnőtt problémáimmal, igaz, nem is titkoltam el mindent előle, ha úgy gondoltam, segít megértenie egy-egy helyzetet

+ nem tőle vártam az érzelmi megerősítést, az intimitás pótlását, amit a párkapcsolatban elveszítettem

+ segítettem neki, hogy az apjával jó kapcsolata maradjon, nem hangoltam tudatosan ellene, nem faggattam a vele töltött időről, hogy aztán belekössek, és „megengedtem” neki, hogy örüljön az ott töltött napoknak

– minden akartam lenni neki, pedig az lehetetlen, apja például biztosan nem lehettem volna sosem

– bár próbálkoztam, mégsem sikerült elég jól világossá tennem számára, hogy felnőttként az én dolgom, hogy lesz-e új párkapcsolatom, és hogy az nem vesz el a szeretetemből iránta

– túlféltettem, túlgondoltam sokszor a dolgokat, lehettem volna ösztönösebb, lazább. Például kár volt pár évvel a válásom után baráti találkozásnak álcázni egy közös programot a felbukkanó udvarlóval. Már jóval a szakítás után tudtam meg kislányomtól, hogy ő végig tudta, mi az ábra, pedig nagyon gondosan ügyeltem, hogy ennek ne legyenek jelei. Mennyivel tisztább, és mindenki számára szorongásmentesebb helyzet lett volna, ha a maga szintjén világosan és tapintatosan elmondom neki, hogy most jött el az ismerkedés és újrakezdés ideje…

– és sajnos azt sem tudtam megakadályozni, hogy a kettesben töltött évek alatt ne csússzak bele némileg szimbiotikus kapcsolatba vele, ami kétség kívül megnehezítette a mozaikosodást a számára is, amikor eljött az ideje. Ma már tudom, hogy hagynom kellett volna jobban megélni a maga gondjait, bajait, és hagyni, hogy maga oldjon meg belőlük több mindent. Nem kellett volna annyira helikoptereznem felette, nem kellett volna átvennem annyi sok fájdalmát, mintha az enyém is lett volna. Ezzel nem segítettem az önbizalmát ☹

A lista bizonyára nem teljes – most ennyire futotta a visszaemlékezésben, és ez sem kevés, azt hiszem. Azért írtam le, mert látnotok kell, hogy amikor arról beszélek, mit lenne jó elkerülni, s mit így vagy úgy csinálni inkább, akkor abban bőven benne vannak a saját tapasztalataim, tanulópénzem is, a megszerzett ismeretek mellett. 

A lányom, sok viharon túl, ma kiegyensúlyozott – annyira, mint egy átlagos tinédzser 😊 Simán összeveszik velem egy pillanat alatt, de ki is kéri a véleményem, és ami fontos: helyén van a szíve. Szeret és szeretik, vagyis van bizalma és felé is működik a bizalom. És nekem ez a legfontosabb. Mert hiszem:  végül nem az elkövetett hibák, hanem a javítási készség és a hitelesség számít.

72. 5 hiba a válás utáni újrakezdésnél, és amit helyette tehetnénk

 Válás után nem az az első gondolatunk, hogy újabb párkapcsolatba kezdjünk, vagyis jó, ha nem ez az első - főleg ha van gyerkőcünk is. De előbb-utóbb eljön annak is az ideje, és jó, ha tudatosan fogunk hozzá, ha tartós kapcsolatban gondolkozunk. Íme néhány tipikus hiba, amit érdemes elkerülni, s rögtön utána az is, ahogy kiküszöbölhetjük. 

1., A válási veszteségünkkel nem foglalkozva idejekorán kezdünk új kapcsolatba.

HELYETTE

Elkerülhetetlen, hogy időt adjunk magunknak és gyerkőcünknek, hogy a csalódás, a fájdalom, düh elmúljon, mert ha nem tesszük meg ezt még az egyszülős időszakunkban, a fel nem dolgozott érzelmek az új párkapcsolatunkban fognak nehézségeket okozni. Nehezebb lesz akkor feldolgozni, amikor is már az új családi identitás kialakításán kellene dolgoznunk. A válás feldolgozása kb. egy évig tart, és akkor vagyunk rajta túl, ha már nincsenek bennünk erőteljes érzelmek, indulatok exünk (és esetlegesen az ő új párja, családja) iránt, ami meggátolná a higgadt kommunikációt a közös csemetével kapcsolatos ügyekben.

2., Egyedülálló szülőként a magányérzésünk megszüntetését gyermekünktől várjuk: túlságosan bevonjuk érzelmeinkbe, együtt alszunk vele, megosztjuk vele lelki problémáinkat, az ő jelenléte ad megnyugvást.

HELYETTE

Fontos, hogy „megengedjük” gyerekünknek, hogy gyerek maradhasson, neki való problémákkal, amikkel elbír. A szomorúságunkat, magányunkat nem tudja megoldani, és ez szorongást okozhat benne, hosszabb távon pedig magatartási problémákhoz vezethet. Keressünk olyan közösségeket, ahol sorstársakkal beszélhetjük meg az érzéseinket, és ne hanyagoljuk el barátainkat sem! Gyerekünknek is segítünk azzal, ha látja, anya és apa egymástól váltak el, nem az egész korábbi életüktől.

3., Az sem szerencsés, amikor a társkeresés során nem arra fókuszálunk, hogy nekünk nőként/férfiként kire lenne szükségünk, hanem hogy a gyerkőcünk kit tudna elfogadni, esetleg ki lehetne jó „pótszüleje”.

HELYETTE

Tudatosítsuk, hogy a gyerekünknek azzal teszünk jót, ha boldog apukája és anyukája van. Ehhez egyedüli szempont a saját legónk megtalálása, nem pedig rögtön egy mozaikdarabka, amihez a gyerkőcünk is illeszkedhet. A „kirakózás” egy következő lépés lesz, amit majd közösen fogunk megoldani. De először nekünk magunknak kell jól, biztonságosan illeszkednünk. Túl nagy teher egy gyereknek, ha neki kell „döntenie” szülei új párjáról, arról, hogy találkozhatnak-e ők közösen, ott alhat-e náluk az új partner, összeköltözhetnek-e stb. Ezek mind felnőtt döntések! Ettől még lehetünk, legyük is tapintatosak, figyelmesek a gyerek érzéseire, neki több idő kell ahhoz, hogy egy teljesen új élethelyzethez alkalmazkodjon. „Pótszülőt” pedig végképp ne keressünk – a válás nem jelenti azt, hogy vége a szülőségnek is, a gyereknek egyaránt szüksége van az apjára és az anyjára, bármit is gondoljunk exünkről (jól megoldott 1. pont fentebb segítségünkre lesz ebben). Ha jól alakulnak a dolgok, idővel kialakulhat egy szép, bizalmas kapcsolat is az új társ és gyermekünk között, érezheti úgy, hogy ő a második (ajándék) apukája, anyukája, de ez nem lehet célkitűzés a párválasztásnál.

4., Új társként belecsöppenve a gyerkőccel rendelkező szerelmünk életbe megpróbáljuk a körülményeket az általunk elképzelt ideálishoz igazítani – javaslatokat fogalmazunk meg, mit kéne másképp csinálnia neki és a gyereknek, milyen szabályok, házirend lenne működőképes, milyen érzelmeket és viselkedést lehet elfogadni egy gyerektől stb.

HELYETTE

Figyelünk, kérdezünk, meghallgatunk, érdeklődünk, én-üzeneteket közvetítünk (pl. zavaró nekem, hogy…; kirekesztettnek érzem magam, mert… stb.), igyekszünk kapcsolódni – beszélgetve, játszva, főzve, focizva stb. Ha ez jól megy hosszú hónapokon keresztül, és elég türelmesek vagyunk a nem várt reakciókkal is, akkor valószínűleg a mozaikgyerkőcnek elfogadhatóbb lesz a következő lépés: a közös élet új értékrendszerének, szabályainak kialakítása. Először párunkkal megbeszélve, majd bevonva a gyerekeket is. Apró lépésekkel előre haladva, nem felforgatva a korábbi szokásrendszerüket, időt hagyva a megszokásra, gyakorlásra. Ellenben ha egyből meg akarjuk mondani a tutit, merthogy biztosak vagyunk a dolgunkban, az elég nagy valószínűséggel kudarchoz vezet.

5., Az is előfordul, hogy a fenti hibalehetőségeket valaki mind teljesíti, és ennek következtében nem úgy alakul a mozaikosodás, amiben igazán jól érezné magát. A közös baba jó ötletnek tűnik a problémák áthidalására, és az idő is sürget, ha most nem lépjük meg, mikor…?

HELYETTE

Legyen a bébi önmagáért – ne értünk, ne a családért, ne a mozaiktesókért! Aztán lehet, hogy mindenkire nagyon pozitívan fog hatni, de ne adjunk neki még születése előtt feladatot, ráadásul ilyen felelősségtelit, hogy hozza rendbe a családi zűröket! Csak ha biztos a kapcsolatunk, akkor vállalhatjuk biztonsággal a közös kicsit, aki így tényleg mindenkihez kapcsolódhat, lehet a legkisebb közös többszörös, örömforrás, szeretetcsomag.

Ez az új család más lesz, mint az előző, vagy akár a származási családunk. Nem kell úgy tenni, mintha mi sem történt volna, sőt, jobb belegondolnunk abba, mi az, ami nem működött, mert minek erőltetnénk a régi, be nem vált utat, inkább nézzük meg, mit tudnánk másképp csinálni, amitől ezúttal sikerülhet, komfortosabb lehet, a lényegünk elvesztése nélkül. Ezért van ez a blog is, hogy segítséget adjon mindehhez. Lájkold, ha tetszett, és csatlakozz a Mozaikosok közösségéhez! Ha pedig ennél konkrétebb segítségre van szükséged, vedd fel velem a kapcsolatot a blogon található elérhetőségek valamelyikén!

71. Szülősítés - amikor a gyerek a felnőtt

 Van, hogy úgy érzed, téged igazán csak a gyereked tud megérteni? Hogy vannak azok a családi szituk, amikor bárhogy mondod, a párod is csak a magáét hajtogatja, és nem megy át az üzenet, csak távolodtok egymástól; míg ha a fiadnak, lányodnak beszélsz róla, látod, érzed, hogy ő veled van, számíthatsz rá? Hogy előtte sírhatsz is, nem fog elítélni, nem fog ellenkezni, hanem azt az önzetlen szeretetet és elfogadást kapod tőle, amire mindig is vágytál, és amit talán a szüleidtől sem kaptál meg?

Ahogy az embernek gyereke lesz, egy egész életre szóló, különös kötelékkel gazdagodik. Sokféleképpen viszonyulhatunk ehhez a kapcsolathoz attól függően, mi magunk mit tapasztaltunk gyerekként. Felfoghatjuk áldásként, ajándékként, az élet természetes velejárójaként, de érezhetjük tehernek is, vagy kipipálandó életfeladatunknak, esetleg lehetőségnek a saját beteljesületlen céljaink megvalósítására. Nem könnyű megtalálni azt az egyensúlyt, amiben a gyereked megélheti az elfogadó hozzáállásodból fakadó szabadságot is a saját életével kapcsolatban, meg azt is, hogy te vagy a felnőtt, aki tudása, tapasztalatai jogán segíti az útján mind az ilyen-olyan szabályokkal, mind az érzelmi és anyagi háttértámogatással.

És valahol itt a lényeg: légy bármilyen elfogadó is, de te vagy a családi hierarchia tetején: pontosabban te és a párod. Sosem cserélhettek helyet a gyerekkel. Márpedig ha egy konfliktus esetén, vagy tartósan rossz családi légkörben a gyerekedhez fordulsz megértésért, melegségért, neki panaszkodsz, akkor épp őt teszed párod helyére. És ebben a helyzetben tökéletesen mellékes, hogy a párod aktuálisan mennyire nem nyitott a problémádra, vagy te magad mennyire szomjazod a szeretetet, amit mástól úgy érzed, nem kaphatsz meg: ha a felnőtt énednek hiányzó érzelmeket a gyerkőcödtől várod beteljesíteni, azzal szülősíted őt. Szülősítés az, amikor egy gyerek felnőtt (szülő) szerepbe kerül, és az ő dolga felnőtt szülőjének vigasztalása, megnyugtatása, lelki megsegítése, az érzelmi biztonság megteremtése – mindaz tehát, amit a szülőnek kellene biztosítania gyermeke felé. A szülősített gyerekekből válhatnak a későbbiekben alacsony önértékelésű felnőttek, hiszen folyamatosan szembesülnek azzal, hogy szüleik problémáit nem tudják megoldani; a magányosságtól tartó társfüggők; és azok a konfliktusos párkapcsolatban élő emberek, akik a maguk betöltetlen hiányosságait görgetik tovább, amint azt „tanulták”.

Bármikor, akár ebben a pillanatban is eldöntheti bárki, aki felismeri a fentiek alapján ezt a működésmódot, hogy szakít vele. Sosincs késő, és minél hamarabb történik meg, annál hamarabb kezdhetünk el azon is gondolkodni, hogy mi lenne helyette a nehézségeinkre a megoldás: a párkapcsolatunk szervizelése? A baráti (kortárs) kapcsolataink megerősítése? Az önismeretünk fejlesztése? Szüleinkkel való viszonyunk rendezése? Bármi jobb, mint a parentifikáció (szülősítés), mert mindegyik olyan erőforrás, ami által anélkül kaphatunk, hogy elvennénk azt, amit később már vissza nem adhatunk: a gyerekkort.

A parentifikáció egyébként a hagyományos családokban is bőven előfordul, egyáltalán nem mozaikos jelenség, de ahol házastársi nehézségek vagy válás van/volt, ott gyakrabban megjelenhet. Ezért fontos odafigyelni rá, odafigyelni magunkra, és ha szükséges, segítséget kérni. A családkonzultáció során ezeknek a jelenségeknek is mögé lehet nézni, és olyan irányba terelni a családi működést, amiben senki sem kényszerül korának, életfeladatának nem megfelelő szerepbe.

70. Mozaikcsaládban az élet… és az újrakezdés ideje

Mindennek megvan az ideje - mondja a bölcs prédikátor is a Bibliában. Hát pont az újrakezdésnek ne lenne? De miért olyan fontos, hogy kivárjuk?

Válás után jobb, ha az ember nem siet újabb kapcsolatot keresni, jó, ha adunk magunknak némi időt a regenerálódásra. Ha úgy rendesen szeretnénk kipucolni a lelkünket, legalább egy évet érdemes rászánni. Nem előírás, persze, csak tapasztalat, hogy ha ezt kihagyva mihamarabb új partner után nézünk, hogy felejtsünk, gyógyuljunk, sajnos pont a sebek tisztulását és hegesedési idejét nem vesszük számításba, ami így jóval sérülékenyebb felületet eredményez lelkünkön. Ez pedig nagyon könnyen fog újra fájdalmat okozni a legkisebb horzsolódástól.

Nemcsak magunknak, de új partnerünknek is, aki mit sem ért az olykor feltörő hirtelen érzelmi reakcióinkból. Merthogy lesznek ilyenek. Egy-egy mondat, gesztus, hanghordozás pillanatok alatt felidézhet bennünk olyan élményeket, amelyeket legszívesebben elfelejtettünk volna, mert fájdalmasak vagy dühítőek vagy sértőek, és mindezek előző párunkhoz kapcsolódnak. Csak ugye, elfelejteni nem igen lehet őket, pláne, ha nem is hagyunk rá időt. El lehet raktározni valahol az elménk hátsó sufnijában, de attól azok még ott lesznek, ugyanúgy, és jönnek, ha behívja egy némileg hasonló friss élmény.

Ezért hát érdemes időt, elmélyülést szánni arra, hogy a mögöttünk hagyott kapcsolatot jobban megértsük. Nem kell eltagadni az egykori szépségét, és szőnyeg alá seperni, de eltúlozni sem a felelősségünket a végeszakadásában. Akkor csináljuk jól, ha el tudunk odáig jutni egyszercsak, hogy már nem gyűlöljük/vádoljuk/démonizáljuk/irigyeljük az exünket, sőt – talán most nagy fölhördülést keltek –, örülni tudunk (de minimum nem bánjuk!), ha jól van, ha boldog.

Miért fontos ez? Két okból.

Egyszer azért, mert ez jelenti a régi párkapcsolatunk lezárását. Azt a fajtát, amit nem a válóper utáni végzés képvisel, hanem amit az érzelmeink képviselnek. A nyugalom, a szabadság, a megkönnyebbülés, és az újra bízni tudás. Csak így tudunk tiszta lappal kezdeni, és esélyt adni magunknak és az új herceg/nő-nek.

Másodszor: ha gyerekünk van, akkor lesz nagyobb esélyünk a nyugodt mozaikcsaládos életre, ha szülőként meg tudunk maradni partnernek az exünkkel. Ha tudunk együttműködőek lenni, ha nem kavar fel, hogy újra boldog (mással), esetleg gyermeke is születik… 

Miért? Egyrészt, hogy mintát mutassunk a gyereknek a hisztimentes, hiteles felnőtt kapcsolatokról és kommunikációról. Másrészt pedig azért, mert ha a kis drágánk megneszeli, hogy nincsenek elvarrva a szálak, ő lesz az egyik potenciális, aki közénk és új partnerünk közé állhat, és ebben még az exünk is jól meg fogja segíteni. És nem is biztos, hogy rögtön rájövünk, honnan fúj a szél, annyi mindent, mindenkit lehet hibáztatni, ha nem működik egy kapcsolat… Azért az nagy blama lenne, ha kiderülne, végeredményben mi magunk állunk saját boldogságunk útjában, nem??

Szóval, érdemes tényleg tiszta lappal indítani!

Ingyenes konzultáció családi nehézségek, kapcsolati zavarok megoldására

 

Kedves Olvasó!

Előfordul-e néha, hogy úgy érzi, munkatársai, barátai jobban megértik, mint a házastársa? Tapasztalta-e, hogy mintha mindig ugyanarra a forgatókönyvre rúgnák össze a port párjával, szinte bármin? Vagy éppenhogy egy-két jól beazonosítható téma az, amire "ugranak", és azon kapják magukat, hogy egyik pillanatról a másikra már megint belekerültek egy egyre durvuló vitába? Van-e olyan érzése néha (gyakran), hogy bármennyit gürizhet, családtagjai nem értékelik? Hogy nem számíthat a párjára a fontos ügyekben? Hogy alig tapasztalja otthon a családi békét, a nyugalmat, és inkább menekülne valahová, valakihez, aki megérti...?

Egy lehetőséget szeretnék figyelmébe ajánlani, amelynek segítségével kezébe veheti a nehézségei megoldását. Tévedés azt hinni, hogy bele kell törődni egy elromlott kapcsolatba, vagy bátortalanul hátralépni, ha nem működnek a dolgok kedvünk szerint, mondván: ezen úgysem lehet segíteni, a másik a hibás, ő meg nem fog változni. Dehogynem! A rendszerszemléletű családkonzultáció elvezeti a párt, családot egy olyan optimális működéshez, amiben érzelmi biztonságban érezhetik magukat. 

INGYENES KONZULTÁCIÓ családi nehézségek, kapcsolati zavarok megoldására: két végzős családkonzulens-hallgató vezetésével, szupervízióval (szakmai hatékonyságfejlesztéssel), jelenleg ONLINE módon.

Családkonzulensnek képződöm, a tanfolyam vége felé járok, amikor is a tanultak gyakorlati alkalmazása következik. A családkonzulens a mindennapi életvitelben elakadt, de klinikai értelemben nem beteg személyek, párok, családok konfliktuskezelését segíti, krízishelyzeteik rendezését és az egyéni, párkapcsolati, családi fejlődési szakaszukban előálló nehézségek megoldását mozdítja elő. A családterapeutától főleg az különbözteti meg, hogy egészséges családokkal foglalkozik, nem diagnosztizál, keretei lazábbak, módszere inkább eklektikus, mint kötött. A tanácsadástól pedig abban tér el, hogy hatása nem egyetlen problémára, hanem az egész családi kapcsolatrendszer jobb működésére hat, s így hosszútávú.

Ha tehát eddig a költségek vagy a személyes megjelenés hátráltatta egy ilyenfajta szolgáltatás igénybevételében, akkor arra biztatom, jelentkezzen, vagy ajánlja ismerőseinek, barátainak, akik talán élnének vele. 

Jelentkezés: baranyaiszilvia@mozaikosok.hu

A lehetőség 2021. ÁPRILIS 18-ig él, korlátozott számban.

69. A legrosszabb, ami válás után jöhet

 

Mi lehet a legrosszabb, ha felbomlik egy család?

Amikor egyedül maradunk

- a bűntudatunkkal

- a csalódottságunkkal

- a tehetetlenségérzésünkkel

- a vágyainkkal

- a gyermekünkkel.

Mi a legrosszabb?

Nem a felsoroltak. Bár kétségtelenül kényelmetlen érzés:

-        ha bennünk van a lelkiismeret-furdalás, hogy talán nem tettünk meg mindent a kapcsolatunkért
-        ha összetört bennünk egy álom, amit a házasságról, jó családi életről szőttünk
-        ha kicsinek, eszköztelennek érezzük magunkat azokkal a hatásokkal szemben, amik a váláshoz vezettek, és ami még azután következett
-        ha reménytelennek látjuk, hogy valaha teljesülhetnek azok a vágyaink, amiket pont arra az életszakaszunkra terveztünk el, amikor minden nagyon összekuszálódott
-         ha a kiteljesedés éveit nem kettesben a gyermekünkkel, hanem kiegyensúlyozott, felnőtt párkapcsolatban, gyerekeinkkel, és nyugodt családi életet élve képzeltük el.

Nemcsak kényelmetlen érzések ezek, hanem bénítóak is, amelyek a válás veszteségélményéből természetszerűen fakadnak. Rossz, ha ezt nem gyászoljuk el, mint más veszteségünket, hanem sodródunk az idővel „majd lesz valahogy” alapon, vagy a „nekem akkor ezt dobta a gép” mártíromságával, vagy esetleg görcsösen, tudomást nem véve róla megpróbálunk „túllépni” rajta, mintha csak egy kis kátyú került volna utunkba. Ha nem fogadjuk el, hogy egy kolosszális szakadék képződött az életünkben, amiből idő és energia lesz kikászálódni, akkor egész egyszerűen szemellenzőt használunk, és képtelenek leszünk az életünket és a lehetőségeinket reálisan szemlélni. Mindig ott lesz valamilyen kényelmetlen érzés, emlék, élmény, ami nem enged újra elköteleződni, újra bízni, újra hitet adni az új élethez, új kapcsolathoz, családhoz. Bármennyi új kapcsolatot alakíthatunk ki, elő fognak jönni a régi rossz berögződések, a tüskék, amelyekről új párunk nem is tud, a félelmeink, sebeink, amiket magunknak sem merünk bevallani, de társunkat vagy esetleg annak gyermekét hibáztatjuk, bántjuk miattuk.

Na, ez a legrosszabb, véleményem szerint.

Mert megfosztjuk magunkat egy teljesebb, boldogabb élettől. Lehet, hogy csak egy év, lehet, hogy három, nekem majdnem öt volt, mire újra hinni és bízni tudtam, de még akkor sem magától értetődően. Ma már a férjem az a férfi, aki akkor még csak a szép új remény volt számomra, de időről időre megtorpantam, hogy: biztos jó leszek neki? És: biztos jók leszünk együtt? Biztos vállalhatom a kockázatot, nem esek pofára megint?  Szóval kell az önismereten, belső fejlődésen alapuló bátorság is ehhez, de az idő is, ami megérleli, hogy ne esztelen vakmerőség, és ne is szédítő vagányság legyen az újrakezdés.

Merthogy nyitni meg kéne. Magunk miatt is, meg a gyerek miatt is. Máskülönben mit fog megtanulni a párkapcsolatról? Mit a mi példánkból?