96. Február, Valentin, meg minden

 Alcím: A csokoládén túl.

 Február a szerelmesek napjának, a házasság hetének, és ezzel a párkapcsolati elköteleződésnek is a hónapja. (Az megvan, hogy a január meg a válásoké? Micsoda kontraszt...)

 Mi kell ahhoz, hogy a szerelem tartós, kölcsönösen kielégítő szövetséggé alakuljon? Hogy az élet adta kihívások, természetes vagy váratlan krízisek nyomása alatt is biztonságban érezzük magunkat a társunk mellett? Felismerjük és használjuk-e az erőforrásinkat, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk? 

Bizony, a Valentin napi csokoládén vagy piros plüssszívecskéken túl. Mit teszel?

Csak, hogy ne álljunk meg 14-nél. Hogyan tovább?

 15-én még az új plüssel alszom, 16-án még vágok a rózsa szárából, hogy tovább tartson, 17-én még tart a csoki, 18-án...?

 Kedvesen megöleled őt 19-én is? Rámosolyogsz mindenféle számítás nélkül, még akár rá is csapsz pajkosan a fenekére?

 Vagy a következő hét keddjén mindenféle előzmény nélkül megkérdezed, megmasszírozd-e a vállát, jól esne-e neki csak úgy?

 Sőt, akár szerdán vagy csütörtökön, amikor már eléggé telítődik a héttel, átöleled hátulról, és csak lélegeztek, együtt?

 És félreteszed a fáradtságod, és megkérdezed, nem ültök le csak úgy, egy kis gyertyafénynél (nem a mobilénál) beszélgetni...? Elmondaná ő, aztán elmondanád te, és csak hallgatnátok a másikat, megoldáskeresés nélkül...

 Aztán jöhet a filmezés, a séta a ház körül vagy a természetben, és jöhet a minden, ami belefér... Minden nap valami kicsi, valami nagy, valami édes, valami személyes...

 Te mit teszel? Ti mit tesztek?

95. A tekintélyről, röviden

Fogadd el, szeresd, tiszteld a mostohaapádat/mostohaanyádat! – kéred a gyerekedtől.

Vagy: Miért nincs tekintélyem a gyereked előtt, miközben én főzök rátok/fizetem a háztartás nagy részét? – kérdi a párod.

Mindegy, ki mondja, a lényeg ugyanaz.

Ezekben a kér(d)ésekben elvárások fogalmazódnak meg a gyerek felé, egy olyan kapcsolati folyamat relációjában, amelyben figyelmen kívül hagyjuk a dolog érzelmi, lelki mozgatórugóit, és csak a kézzel fogható realitásokra koncentrálunk, azokra is leginkább egyoldalúan (mi mit tettünk az asztalra, szó szerint).

Gondolj csak bele: melyik tanárodat tudtad mélyen tisztelni és szeretni gyerekként:

- aki szakszerűen átadta neked az ismereteket, majd a lényegre szorítkozva visszakérte, vagyis jó oktató volt, elvégezte a feladatát;

- vagy azt, amelyik a tananyagon kívül mást is adott: téged érdeklő, életből vett példákat, néha kis bepillantást a saját életébe, tanulságos tapasztalataiba; vagy akár arra is kíváncsi volt időnként, Te személyesen hogy vagy, mi érdekel, egyáltalán: mi van veled? Vagyis jó pedagógus volt. Nem tananyagot tanított, hanem Téged.

Érted a különbséget?

94. Mozaikcsaládban az élet… meg a tinik

Szájal a gyerek, visszaszól, beszól, puffog, ellenáll, bezárkózik, pont azt és úgy nem akarja, ahogy mi azt kitaláltuk… A sor folytatható, igaz?

Csigavér! Ezek a normálisan érő kamasznak az ismertetőjegyei! Kifejezetten örülnünk kell, ha mindezt megtapasztaljuk, mert ezek szerint a személyiségfejlődésnek nagykönyvben megírt folyamatán megy éppen keresztül. Az is teljesen érthető, ha nekünk meg az idegeink rongyolódnak kicsit. Irány a wellness!

Szóval: mindegy, hogy saját vagy mozaikgyerek, azt értsük meg, hogy ha nem engedjük kicsit lázadozni, nem tud eltávolodni tőlünk annyira, hogy elinduljon a saját, önálló útján. S ha nem tud önállósodni, akkor fiatal felnőttként nem is lesz honnan visszatalálnia hozzánk. Merthogy az érési folyamat következő állomása ez lenne.

Energiapazarlás volna magunkra venni a kitöréseiket, önsanyargatás lenne búslakodni afölött, hogy mindenki más véleménye jobban számít nekik a miénknél.

Elég, ha arra figyelünk, hogy az igazán kockázatos kísérletezésektől megóvjuk őket, vagy legalábbis jól felvértezzük őket a veszélyeik ellen. Ezt pedig nyitottsággal, humorral, közvetlen beszélgetésekkel érhetjük el. És persze érdemes nem 14 évesen elkezdeni mindezt, hanem folyamatosan, kicsi koruktól, mindig a maguk szintjén.

Minden egyéb, amit értékként képviselünk, észrevétlenül vésődik beléjük, mint belénk is, amikor szüleink mintáit fedezzük fel egy-egy megnyilvánulásunkban. Ez számít igazán, ezért fontosak a mi – amennyire lehet, tudatos – reakcióink!!

93. „…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

Tinédzser koromban olvastam pár regényt Saint-Exupérytől, akinek nem A kis herceg az egyetlen műve, amiben magvas gondolatok lelhetők fel. Olyannyira, hogy több oldalnyi idézetet szedtem össze a könyveiből, és felolvasásokat tartottam a barátaimnak belőle 😊 Az egyik legütősebb gondolata számomra a fenti, ami A bajtársak c. művéből való.

Semmi sem számít jobban az emberi kapcsolatoknál itt, a földön. Lehetek bármennyire okos, tehetséges, erős, bátor, ha nincs, akivel mindezt megoszthatom, akivel mindezek mentén interakcióba léphetek, nem sokat ér az egész.

Ettől gazdagodunk igazán, ez tud hosszú távon megelégedettséget és örömet okozni.

Ugyanakkor ez a mondat nem azt jelenti, hogy halmozzuk a kapcsolatokat, gyűjtsünk érdekviszonyokat. A fényűzés itt nem a mennyiségre vonatkozik. A minőségi kapcsolatok azok, amelyek pazarrá tehetik életünket. Nem kell ezekből olyan sok, de mondjuk alapvetően meghatározza a mindennapjainkat, hogy a családunkkal (mozaikcsaládunkkal) milyen kapcsolatban is vagyunk.

Szóval rajta, dolgozzunk a fényűző, pompás életen: figyeljünk oda gesztusainkra, adjunk időt és figyelmet a másiknak, kérdezzük-hallgassuk, öleljük, ha kell kérjünk bocsánatot, s ha kell, bocsássunk meg, és legfőképp: ha mindez nehéz, legalább próbáljuk meg minden nap, törekedjünk a jóra és a még jobbra!

92. Akarsz-e váltani?

 Emlékszel még, amikor először képzelted el, milyen lesz a családod? Kik lesznek benne, hogy fogtok élni, és hogyan nem…?

Mit álmodtál róla? Mennyire volt biztonságot adó, szeretetteljes, lelkesítő?

Talán Te is tudni vélted, mit nem szeretnél, de azt nem tudhattad, hogy amit el akarsz kerülni, pont az lesz a tiéd, mert az lesz az ismerős, amiben sokáig otthon voltál, ha nem is esett mindig jól.

Ma már tudod, tapasztalod, hogy nem azt éled, amit szerettél volna. A társ, a család, amit megálmodtál, máshol van, és valószínű, hogy valami hasonló élménye van rólad is a másiknak…

Ami elromolhat, az el is romlik.

Mit teszel? Küzdesz? Elmenekülsz? Lebénulsz?

Javítasz?

Tanulsz?

Lám, van néhány lehetőség. Van, ami előrevisz, van, ami bebetonoz.

Most képzeld el újra, mit szerettél volna akkor, amikor még volt benned erő és hit, amikor még büszke voltál, vagy büszke szerettél volna lenni magadra. Amikor még olyan sok minden előtt voltál. És most add hozzá mindazt, amit elértél azóta: a sikereidet és a kudarcaidat egyaránt, mindazt, ami megtanított valamit magadról.

Ez vagy Te ebben a pillanatban. A következőben pedig?

Egy fejlődésben, örökös változásban lévő élet, elvált szülőként már nemcsak magadért felelős. Tanuld meg újra szeretni magad és az álmaid, hogy közelebb férhessenek hozzád!

Nemcsak az álmaid.                                                                                                                              

Újrakezdeni ér! Hibázni ér!

Egy helyben toporogni, magadat sajnálva önsorsontás!

Ha túl sok a kérdésed, nem látod, melyik megválaszolása lenne az elsődleges és előrevivő, keress meg, beszéljünk róla!

91. A látogatóba érkező gyerekek

A látogatóba érkező gyerekek...

Ők a hétvégi gyerekek (a hétvégi apukák mintájára), ugye, milyen rossz ezt hallani?? Na de nem erről szeretnék írni, hanem röviden arról, hogy mit is csináltok ti együtt a pár hete látott gyerkőccel? És azt is hogyan?

Csak mert ahhoz, hogy ennek az amúgy – valljuk be – természetellenes kapcsolattartási módnak mégis valami, a jövőre nézvést pozitív kifutása legyen, pl. a gyerek számára egészséges párkapcsolat kialakítására való képesség, szorongás nélküli felnőtté válás, a szülő számára remény egy kiteljesedett utódra, stb…, szóval ehhez már a jelenben tenni kell, s nem elég azt gondolni, hogy majd „elmondom neki, ha nagy lesz, mit hogyan kell(ene) csinálni”.

Talán meglepő lesz, amit mondok: de ahhoz, hogy a fentebb felsoroltak teljesüljenek, elsősorban arra van szükség, hogy a gyerek gyerek lehessen, mi, szülők pedig merjünk mellette felnőttek lenni. Nem annyira evidens ez, mint talán néhányan gondolnák, hiszen mit is jelent mindez?

A gyerek akkor lehet gyerek: ha

1., nem rángatjuk bele a mi felnőtt, párkapcsolati (válási, bírósági, vagyonmegosztási stb.) dolgainkba

2., megengedjük neki, hogy beszéljen a másik szülőjéről, az ott töltött időről, élményeiről, egyáltalán: megengedjük neki, hogy szeresse szülőjét, és akár jóban legyen annak új partnerével.

A szülő akkor felnőtt, ha:

1., korlátokat, határokat IS szab a gyereknek, melyek által az biztonságban érezheti magát. Tévedés, ha azt hisszük, hogy ha valamire nemet mondunk, azzal megbántjuk őt, vagy elriasztjuk magunktól. Pont fordítva: ha mindent megengedünk neki, azzal azt mondjuk: „tök mindegy, mit csinálsz, nekem aztán mindegy, oldd meg a dolgaid úgy, ahogy akard”)

2., korának megfelelő elvárásokat támasztunk felé, és feladatokkal bízzuk meg: vagyis segítjük az önállósodásában, amivel egyúttal a kompetenciaérzését is növeljük. Más szóval: ha megbízzuk azzal, hogy ez vagy az az ő feladata, ezt vagy azt elvárjuk tőle, akkor azt üzenjük neki, megbízom benned, hogy erre képes vagy.

Mindez azt jelenti egy mozaikcsaládban hogy bár ritkábban találkozunk csemeténkkel, azért nem kell vele hímes tojáskánt bánni, akit mindössze etetünk, itatunk és szórakoztatunk, hanem minél inkább be kell vonni a családi életünkbe, hogy érezze, nem vendég, hanem igenis, családtag. Első hallásra ez talán kegyetlenül hangzik, és kivitelezhetetlennek tűnik, de azt javaslom, próbálkozzatok vele!

Kicsit olyan ez, mint a kistesó érkezése: ha azt akarjuk, hogy ne nagyon élesedjen ki a féltékenység (vagyis a gyerek ne érezze magát a baba miatt kirekesztettnek), minél jobban be kell vonni a vele való foglalkozásba, s minél inkább természetesnek venni a jelenlétét, az új, közös életet, ahol mindenkinek helye van, s mindenkinek megvan a helye.

90. Mozaikcsaládban az élet… és a nyaralás

Nemrég kaptam egy levelet, amelyben egy kedves olvasóm azt kérte, írjak arról, hogy lehetne egy mozaikos nyaralást jól csinálni. A levelét – az engedélyével – megosztom, és a válaszomat is, amiből jól kivehető, mennyire nincs egyféle recept erre a helyzetre. Azért pár gondolatot mégis hozzáfűznék, hátha segít…

Az első és legfontosabb, egyben legnehezebb is, amikor közös programra készülünk, hogy elengedjük azt a hiedelmünket, hogy a mozaikcsalád pont olyan, mint egy hagyományos család, „mindössze” kicserélődött néhány szereplő.  Könnyen beszippanthat ez a gondolat, hiszen másra sem vágyunk egy rosszul elsült előzmény, egy kudarcos házasság és válás után, mint egy végre jól működő családra, ahol a párunkkal összhangban vagyunk, egy hajóban evezünk. Ezzel nincs is gond, de amint az olvasói levélből is kiderül, nem minden az új páron múlik. A gyerekek nagy valószínűséggel máshol tartanak a múlt feldolgozásában, és a másik szülőjüknél minden bizonnyal másféle rendszerben is élnek. Ezt az évközbeni kapcsolattartások során is megtapasztalhatjuk, és egy nagyobb közös kirándulásnál sem lesz másként. Ha tudomást sem akarunk róla venni, az éppúgy csapdahelyzet, mintha emiatt bele sem akarunk vágni a nyaralásba, mert félünk, nem jöhetünk ki jól belőle.

 

Minden család más, ezért fontos, hogy mindenki kitapasztalja, neki és az egyes családtagoknak mi a jó. Ez lehet, hogy azt jelenti, lesz egy pár kevésbé jól sikerült nyaralás, hogy kiderüljön, kinek hol is vannak a határai, mennyire képes a komfortzónájából kilépegetni a többiek javára. Hozzáteszem, ahhoz, hogy egy nyaralás feszültségekkel, összezörrenésekkel legyen megterhelve, nem feltétel a mozaikosság. Szóval az is fontos, hogy ne írjunk mindent ennek a számlájára, hanem a rázósabb pillanatokban tegyük fel magunknak a kérdést: valójában kiről és miről is szól az adott helyzetkezelés, reakció.

 

Ahogy az évek telnek, mindenki változik. Évközben igyekszünk minél közelebb kerülni egymás gyerekeihez, közben megadva a szükséges figyelmet a sajátjainknak is, pont annyira, amennyire életkorukból és az új, mozaikos változásokból fakadóan igénylik. Eleinte többet a sajátnak, és finom érdeklődést a párunk gyerekének. A bizalom apránként, sok befektetéssel épül ki, és nem mindig csak rajtunk múlik, ezért fontos, hogy ne vegyük magunkra, amiről nem tehetünk. Lehet, hogy az egyik gyerek az összeköltözés első évében még nehezen nyílt meg, még kereste a helyét az új családban, de pár év alatt kapott annyi megerősítést, hogy bátrabban indul útnak veletek. Meg az ellenkezője is lehel: kiderül, neki valamiért nehéz beilleszkednie. Lehet e mögött lojalitáskonfliktus a szülőkkel, vagy testvérkonfliktus, pl. a testvérsorrendben történt változás miatt, vagy a régi család veszteségének feldolgozatlansága, esetleg a kamaszkori természetes eltávolodás a felnőttektől, stb. Valami, ami megnehezíti a felszabadultságot egy olyan helyzetben, amikor azt elvárnánk.

 

Ne várjátok el. Helyette figyeljetek, hallgassátok, miről beszélnek a gyerekek, mit kérdeznek, mit kérnek, és beszélgessetek velük sokat. Próbáljátok nem támadásnak venni, ha mást szeretnének, inkább igyekezzetek nyitott szívvel meghallani, és megérteni, mi lehet mögötte. Sokszor az is elég, ha azt érzik, tényleg számít a véleményük, még ha nem is értetek velük egyet.

 

Ha elengeditek a „mi jó család vagyunk”, „nálunk mindenki egyet akar” eszméjét, könnyebb lesz úgy szervezni a nyarat, hogy kevesebb görcs legyen benne. Megengedhetitek magatoknak például, hogy akár több részletben történjen a kikapcsolódás, többféle felállásban: pl. 3 nap közösen, 3 nap gyerekek nélkül, 2 csak a vér szerintiekkel. Ez csak egy példa, de érdemes kísérletezni. Néha úgy tűnik, visszalépés, ha változtatunk a közös programmal kapcsolatos elképzeléseinken, de mindig azt kell nézni, mi lesz a jó hosszabb távon. Ha egy ilyen program során több vagy maradandóbb a negatív érzés, mint a családösszehozó élmény, akkor miért is erőltetnétek, miért ne próbálnátok ki valami mást, vagy valahogy másképp, mint eddig? Ha a változás biztonságot ad a család egyik-másik tagjának, akkor az apró lépésekkel biztosabban érhetitek el a célotokat, mintha újra és újra megpróbálnátok ugyanazt, ami nem, vagy túl döcögősen működik.

 

Van esetleg saját megoldásotok, ami megosztható? Küldhetitek privátban is, szívesen megosztom név nélkül is.

89. A párkapcsolat fejlődési szakaszai

A jó kapcsolat – ami a kedvünkre való családi életnek is a feltétele, és amire ahhoz is szükség van, hogy ne úgy végezze, mint az előző, kudarcos(ak) –, valójában elég melós dolog. Egyáltalán nem az a megúszós műfaj.

 

Fontos ehhez az önismeret, és a másik megismerése is. De az is hasznos lehet, ha magának a párkapcsolatnak a természetével is kicsit megismerkedünk. Csak annyira, hogy lássuk, vannak egészen jól behatárolható fordulópontok nagyjából minden párkapcsolatban, amiket megismerve akár jobban meg is érthetjük, mi történik velünk, amikor éppen az összeférhetetlenségünkön rágódunk, pár évvel a mézeshetek után.

 

Azt nagyon jól értjük általában, hogy a kapcsolat kezdetén – akár húsz évesen, akár ötvenesként – nagyjából elborít a lila köd, hormontúltolulás, stb. Egymás tükreként funkcionálunk, leginkább azt vesszük észre, ami közös, ami megerősít. Merthogy a szó szoros értelmében annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy mást nem is vehetünk észre, vagy ha igen, meggyőzzük magunkat gyorsan, hogy az nem számít, az nem is olyan, és vele úgyis más lesz majd… Aha. De ha nem lenne ez az időszak, akkor nagy bajban lennénk a kapcsolati fejlődésünk második és harmadik fázisában, amikor is az elején szerzett pozitív élmények lesznek a muníciónk egymás megtartására a nehézségek idején.

Merthogy a nagy összeolvadtság egy idő után szükségszerűen lazulni kezd, amikor is elkezdjük egymást egy pontosabb fókuszból figyelni. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy mennyi minden nem is tűnt fel az elején a másikban, mennyi minden nem is tetszik benne valójában, és elkezdünk gondolkodni, hogy valóban ez kell-e nekünk, tudunk-e mi együtt jól működni. Van, hogy hamar döntünk pro vagy kontra, amit esetleg később megbánunk. Valójában ugyanaz a személy áll mellettünk, mint akivel korábban összejöttünk, csak elkezdjük mélyebben megismerni a kevésbé megfogható részeit is J Pl. a szokásait, az értékrendjét, a munkához, a hagyományokhoz, a kihívásokhoz való viszonyát, a gyereknevelésről alkotott nézeteit, a szüleivel való kapcsolatát, stb… Ja, és ő is a miénket. Sok meccs, mire ki tud alakulni a közös, amit mindketten elfogadhatónak tartunk. De ez kell ahhoz, hogy az utódok számára biztosítsunk valami keretrendszert, amiben otthon és biztonságban érezhetik magukat. Ez mindenkinél így van, csak vannak, akik ettől megijednek, nem mernek konfrontálódni, megmérni a hozott értékeiket, és elfogadni, ha valami akár jobb is lehet, mint ami az ő batyujukban van. Na, ehhez pl. kell az önismeret. Hogy mihez miért ragaszkodom annyira, kinek az életét és vágyait is élem, képviselem… A lényeg, hogy ebben a pár évig eltartó időszakban a közös értékrendszer, életszemlélet kialakítása zajlik, amihez kalandos terepgyakorlatokra adnak lehetőséget a megérkező gyerekek és az új szerepkörbe került nagyszülők is J

 

Ha ezt túléltük, jön egy még keményebb szakasz, amikor már nem is az lesz az érdekes, hogy kivel kerültem össze, és el tudom-e fogadni őt olyannak, amilyen, hanem az, hogy a világ, a környezetem (munkám, kollégáim, hobbitársaim) számára oké vagyok-e. Ez a felnőttkori kiteljesedésnek, a karrier kicsúcsosodásának, vagy épp a kiégésnek, a kapuzárási pániknak, életközepi krízisnek is az időszaka. Ebben az időszakban dől el, hogy ha a családomban a kamaszgyerekeim át is néznek rajtam, azért érek-e valamit mások szemében, mi az, amit le tudok tenni az asztalra. Az önbecsülés fontos kérdései, amiben társunk nagyon meg tud emelni minket, de nagyon le is lombozhat, ha elveszünk a külső visszajelzések keresésében, vagy a versengésben, ahelyett, hogy sikereinket, kudarcainkat vele osztanánk meg. Ekkor fordul elő, hogy azt mondjuk, már nem érdekeljük őt, csak a munka fontos neki, már sehova sem járunk el együtt, csak élünk egymással, mint a lakótársak… Ez és az előző időszak is meglehetősen válásérzékeny szakasz.

 

Pedig lehetne ez másképp is, lehetne az életfeladatainkat úgy is végezni, hogy közben nem engedjük el egymás kezét teljesen, és felmérjük, hogy mikor minek van épp az ideje. Hogy az élményeinket nem a csinos/jóképű/megértő/érdeklődő ismerőssel akarjuk megosztani, hanem a társunkkal, és ha csak lehet, minden nap. Nem csak a panaszt, a kudarcot, a kritikát, mert attól bárki telítődni tud elég hamar, és menekülőre foghatja. A mindent, és főleg, ami tölt, amitől azt érezni, jó otthon lenni, jó együtt lenni.

 

Ez segít túlélni ezt az eléggé individuális időszakot, akár pár évtizedet is, hogy aztán újra egymásra találjunk, amikor már nem a gyerekek nevelése, nem a karrier építése lesz a legfontosabb, hanem egyre inkább a közösen megélt örömök, új tevékenységek, egymás támogatása stb. Innen szép visszatekinteni, mennyi mindent éltünk meg együtt, mit építettünk és mi épített minket. Felnőttként néha elcsodálkozunk idősödő szüleinken, hogy milyen érdekes, régebben mennyit veszekedtek, most meg milyen jól megvannak egymással… Mi is így leszünk…?

 

Ti hol tartotok ebben a folyamatban? Együtt tudtok-e haladni, vagy a társatok már előrébb jár, esetleg pont, hogy még az előző szakaszban időzne, miközben ti már tempóznátok?

 

Bárhol is, azt tartsátok szem előtt, hogy amint ketten kellettetek a kezdethez, úgy ketten kelletek a folytatáshoz is! 

88. Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének...?

„Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének, hogy pakoljon el maga után?” 

„Miért nem szólhatok rá, hogy most már hagyja abba ezt a viselkedést?” 

„Miért nem kérhetem meg, hogy este 10.00 után már ne hallgasson hangosan zenét?” 

Talán találkoztatok már ti is ezekkel vagy ezekhez hasonló kérdésekkel, estleg ti magatok is feltettétek már egyiket-másikat valamikor. 

A kérdés nem az itt, hogy miért ne mondhatnád meg a gyereknek, hanem hogy miért te mondanád meg neki? 

A másik kérdés az, hogy mikor teszed fel ezt a kérdést, a harmadik pedig, hogy mit és kivel beszéltetek meg a házirendről a családotokon belül. 

Hagyományos családban nem merülnének fel ezek a kérdések, ám a mozaikosban nagyon is érthetően jelen vannak. 

Figyelembe kell venni néhány dolgot: 

- A gyerek elsősorban a vér szerinti szülőjétől fogad el iránymutatást, aminek megvan az a „történelmi” megalapozottsága, hogy őt ismeri születésétől fogva, hozzá kötődik, vele van bizalmas kapcsolatban. 

Ha óvodába, iskolába kerül, ott normális esetben szót fogad a nevelőinek, akik pozíciójukból fakadóan tekintélyt képviselnek. De megfigyelhető, hogy ez a kapcsolat, ha jó a pedagógus, idővel bizalommá fejlődik, amiben a gyerek szinte a kedvére akar tenni nevelőjének, igyekszik, hogy amit kérnek tőle, azt a legjobban teljesítse. Ezért dicséretet, elismerést is kap viszonzásul, ami tovább erősíti a kapcsolatukat. A pozícionális tekintély kapcsolativá fejlődik. De a jó pedagógus tudatosan készíti ezt elő. Van egy ismerkedési fázis, ahol elsősorban ő érdeklődik, feltérképezi a gyerekek személyiségét, temperamentumát, félénkségét, terhelhetőséségét, akár a szülői értekezlet révén a szükséges háttérinformációkat. Innen indul a dolog. A gyerek megismerésével, amihez aztán hozzárendelhető a legjobban passzoló közeledési forma, kommunikációs stílus. 

Amikor új párunk belép a család életébe, valami hasonló utat kell végigjárnia ahhoz, hogy a gyerek elkezdjen benne bízni, majd kötődni. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben megy ez, de pusztán elvárásként nem fog sikerülni. 

- Eleinte nagyon fontos, hogy a vér szerinti szülő levegye a számonkérés/fegyelmezés terhét a párjáról, és a nevelési feladatokat továbbra is ő vigye egyedül. Ahogy idővel elkezd kialakulni a bizalom a gyerek és az új társ között (az együtt töltött pozitív idők, a közös élmények, az érzékelhető érdeklődés és az elismerések következtében), el lehet kezdeni a szabályok közös képviseletét. Vagyis a pár megbeszéli, mit szeretnének otthon, majd azt elmondják a gyerekeknek, és megbeszélik, hogy ha a vér szerinti szülő esetleg nincs otthon, a párja is ezeket fogja képviselni, neki is ugyanúgy szót kell fogadni. Végül a gyerekekkel együtt azt is jó megbeszélni, mi lesz a következménye, ha valami nem teljesül. Tiszta sor, mindenki tudja, mi vonatkozik rá. Enélkül nem fog menni. 

- Időben ez eltarthat jó néhány hónapig vagy akár egy-két évig is, az új családtagok hátterétől függően: milyen volt a válás, milyen a külön élő szülővel a kapcsolat, vannak-e személyes (pszichés) terheltségek stb. És függ a gyerekek korától is: egy kiskamasz-kamasz gyerek, aki egyre inkább a kortársai felé kacsingat és a szülőkről való leválás útjára kezd lépni, nem biztos, hogy valaha is tud olyan közel kerülni a mozaikszülőjéhez, mint egy olyan gyermek, aki kisgyermekként „kapta” szülője társát. Ezt számításba kell venni, amikor ellenállásba ütközünk, ahelyett, hogy személyes sérelemként fognánk fel a távolságtartást. 

Tekintélyt elvárni felesleges, a jó kapcsolatért dolgozni viszont érdemes. Mind a saját belső békénk érdekében, mind az egész családi klíma, nem utolsó sorban a párkapcsolati harmóniánk érdekében. Merthogy egy feszültségektől terhelt mozaikos viszony minden kapcsolatra kihatással van, és ha nincsenek erőfeszítések a kezelésére, nem tud megoldódni magától. Az első lépés tehát a vér szerinti szülőé, a második a társáé, a gyerek pedig a saját tempójában fog tudni felzárkózni, amihez mindkettejüktől türelemre, rugalmasságra és jó adag humorra/lazaságra van szükség.

87. Mostohatesó, mozaiktesó, tesó?

Gyakori kérdés, mikor egyedülálló szülők egymásba bonyolódnak, és már az összeköltözést fontolgatják, hogy hogy is lesz a gyerekekkel: bírni fogják-e egymást vagy inkább ölni, bíráskodni kell-e majd folyton közöttük, vagy rájuk hagyni, mi van, ha rossz lesz a hangulat…

Van itt pár fontos kérdés, amit érdemes feltenned magadnak:

- Te, amikor aggódsz, akkor pontosan mi az, amitől félted a gyermeked? Kiről is szólnak ezek az aggodalmak, az ő jóllétéről vagy a Te lelkiismeretfurdalásodról, bűntudatodról, vagy kudarcélményedről?

- Hogy nyugtattad meg az egyszülős időszakodban, amikor mondjuk valamelyik ovis vagy osztálytársával összebalhéztak, és mi változott (benned) azóta, amiért másként kell szerinted megtámogatni ilyenkor a szomorúságában?

- Ha édestesók lennének, miben tekintenél másként a kakaskodásukra? Kivételeznél-e az egyikkel a másik kárára?

- Ha édestesók lennének, szövetkeznél-e az egyikkel a másik ellen?

A mozaiktesók kezdetben, mikor még csak randizgattok, a legtöbb esetben nagyon jól elvannak egymással, de minimum semleges a viszonyuk. Ahhoz, hogy elkezdjenek egymással természetesen viselkedni, értsd: merjenek konfliktusokba belemenni egymással, klikkesedni, undokoskodni, szükség van a tartósabb együttéléshez, ezért ez inkább az összeköltözést követően mutatkozik meg a maga szépségében. Örüljetek neki, mert ez azt jelenti, már nem idegenkednek annyira egymástól, vannak egymás iránt érzéseik, elvárásaik. Hagyjátok őket megvívni a csatáikat, mint az édestestvérek esetében is, ne helikopterezzetek a vér szerinti csemetétek felett megmentőként. És ami legalább ennyire fontos: ne kezdjétek el a gyereketekkel kibeszélni a párotok gyerekét, mintha ez lenne a vigasztalás egy igazságtalannak érzett helyzetben. Ezzel ugyanis egyfelől ti magatok ássátok az árkot a gyerekek között is, és ezzel együtt a gyerekek és a párotok között. Merthogy összekapcsolódnak ezek az érzelmi szálak.

Végül: a szabályaitok vonatkozzanak minden gyerekre egyformán, arra is, aki csak kéthetente jön pár napra. Ettől lesztek egy család, ettől nem fogja vendégként érezni magát a ritkán jövő, és így kerülhetitek el, hogy kivételezés miatt legyenek – jogos – feszültségek a gyerekek között és persze a gyerekek-mozaikszülők-szülők között is.

Szóval: elsősorban rajtatok múlik, a gyerekek milyen testvérei lesznek egymásnak: mostoha- vagy mozaiktesói. Megéri az utóbbiért dolgozni - magatokon és egymással.

86. Úgy működünk, ahogy kommunikálunk

 Számomra nagyon érdekes tapasztalatokat ad, mikor a hozzám fordulók kommunikációját figyelem, legyen az írásbeli levélváltás, vagy verbális, mivel a dinamikája sokszor érzékletesen tükrözi a családi, kapcsolati működést is.

Aki óvatoskodó, udvariaskodó, a konfrontálódástól tartva mást mond, mint ami a valóság, az valószínűleg a kapcsolataiban is hajlamos az alárendelődésre, túlzott megfelelésre, kevéssé tudja érvényesíteni az akaratát, kommunikálni a szükségleteit. Vagy ha meg is teszi, passzív agresszív módon, ami nem tud kölcsönös megelégedést adni. A közös munkánk során el kell jutnia az önismeretben oda, hogy felvállalja az igényeit, és az adás mellett kérni is tudjon, és a kapcsolata a kölcsönösség irányába mozduljon a jelenlegi egyenlőtlen helyzetből.

Van, aki hiányosan kommunikál, lényeges részleteket „elfelejtve”, kihagyva, mintegy „csapdát” állítva a partner (vagy a segítő munka) elé, ami így jó alkalmat ad arra, hogy ne menjünk bele a lényegi kérdésekbe. Egyfajta hamis önvédelemből (ami valójában önbecsapás) úgy alakítja a kommunikációt, hogy az ne tudjon érzékeny pontokat érinteni. Az ilyen személy otthon sem beszél nyíltan, érthetően, amiből persze konfliktusok adódnak, de a veszekedés mindig csak a felszíni apróságokon megy, nem tudnak leásni a problémák gyökeréig. Nem arról beszélnek, amiről kellene. Szükség van egy biztonságos közeg megteremtésére, amiben el lehet kezdeni lebontani a gátakat, és ahol a fájdalom már elviselhető.

Vannak, akik ugyanazt ugyanúgy hajtogatják, bármi is a kiinduló pont, oda vezetik ki a kommunikációt, ahol „biztonságban, pozíciójukban” érzik magukat, ahonnan nem is akarnak kimozdulni. Nekik nagyon nehéz megbirkózni a félelmeikkel, frusztrációikkal. Amikor otthon teszik ezt, a másik tehetetlennek érzi magát, vagy épp dühösnek, hogy már megint a régi nóta, de unom már…! És elmenekülnek vagy alárendelődnek ennek a dinamikának. Melyik a jobb?? Itt az első, hogy egyre korábban felismerjük az ismétlődő ciklust, és tudatosan kilépjünk belőle, helyet adva az érdemi beszélgetésnek.

Vannak, akik folyton elterelik a szót a lényegről, tudatosan hoznak be szerteágazó történeteket, visszaemlékezéseket, vagy használnak túlzásokat és valótlan elemeket, hogy a beszélgetést a másik védekezése révén más irányba vigyék, messzire az eredeti kérdéstől. Veszélyes lenne a valóságról beszélni. Nemcsak maga érezné rosszul magát miatta, hanem a kapcsolatnak is ártana vele. Legalábbis ezt feltételezi. Ezért nem ér a végére egy otthoni csetepaté során sem belátható időn belül. Elképesztően nagy energiákat feccölnek bele, hihetetlenül lefárasztják egymást, és még csak meg sem oldják a problémájukat. Kimerítő. Jó, ha le tudunk lassulni, visszatérni az elejére, koncentrálni arra az egyetlen kérdésre, kételyre, ami elindította a beszélgetést.

Játszmák. A segítő munkát is gátolják vagy akár véget is vethetnek neki ezek a hozzáállások, a kliens pedig megnyugodhat abban, hogy nincs segítség a problémára…

Így áldozza be a jelenlegi énjének a legjobb jövőbeni énjét és a kapcsolatát.

Ehhez képest, ha hozunk egy – nem tagadom – nehéz, és egyáltalán nem komfortos döntést, hogy legközelebb szembenézünk a valódi kérdéssel, kimondjuk, amit kell, rákérdezünk, amire kell, és újra és újra arról beszélünk, ami számunkra a nehézséget okozza, akkor valami elképesztő módon ki fog derülni, hogy egy sor félelmünk, ami korábban a kimondás útjában állt, csupán félreértés vagy feltételezés volt, esetleg előítélet. Óriási felismerések, egymásra találások, ráhangolódások lehetnek belőle, ha meg merjük ezt tenni. Nem támadva, nem győzni akarva, hiszen az továbbra sem fog új irányokba vezetni az egymás felé vezető úton. Hanem átadva, beleengedve magunkat a másik felfedezésének, megértésének. Felszabadító érzés.

85. Igaz történet - ex-szelídítés

 „Ehhez nagyon rendbe kellett tegyem magamban azt az érzést, hogy ne akarjak mindenáron megszabadulni tőle, hisz a gyerekek örökre összekötnek, bármennyire is nem tetszik vagy tetszik. El kellett tudni vonatkoztatni a férfi és az apa részétől. Az egyikkel már nincs dolgom, a másikkal örökre lesz. (valamilyen szinten)”

 

Mihez is? Az alábbiakban egy Facebook-csoporttagunk őszinte visszatekintése olvasható, amelyben beavat a maga megoldásába, amellyel kivette a fullánkját egy elmérgesedni látszó válási történetnek. Nem volt fáklyásmenet, és egyikünk története sem az, hiszen a válás mindenkinek veszteségélmény, amivel meg kell küzdeni. De az alábbi történet is azt példázza, hogy lehet úgy is csinálni, hogy minél kevesebb sérülés legyen benne, sőt idővel még az együttműködés is ki tudjon alakulni a szülők között.

Mi kellett mindehhez az alábbi esetben?

-        önreflexió, annak felismerése, hogy mi a saját részünk a válásban

-        a társ és a szülőség szerepeinek egyértelmű elválasztása

-        az új párral az összezárás a külső bojkott ellenére

Fogadjátok szeretettel az alábbi írást, amelyet változatlan módon, de kérésére névtelenül adok közre! Innen is köszönöm neki! 😊

"Válás

 

A házasságunk a második gyermek születését követően romlott meg. Vagy inkább csak akkor derült ki, hogy túl korán csaptunk bele ebbe a családosdiba. Így utólag sem bánom, hogy így alakult, mert neki köszönhetem a két gyönyörű nagylányomat és azt hiszem ez a fő vonala annak, hogy a válásunk után igyekeztem minden erőmmel arra törekedni, hogy jó legyen a kapcsolatunk, mert a lányok a legfontosabbak.

 

Szóval házasság elindult a lejtőn, próbálkoztunk párterápiával, nyaralással, de így utólag azt mondom, ahogy elvész a másik irányába a tisztelet, onnan veszett fejsze nyele. És az én részemről, mint férfit, férjet, társat nem tudtam többé tisztelni.

 

Elmondtam, hogy nincs több opció, el kell váljunk, mert nem megy. Nyilván az ő egója sérült és nyilván és sértett egóval megáldott férfinál nem sok rosszabb dolog van.

 

Úgyhogy kezdődött az ámokfutás. Ott vágott alám, ahol lehet. Ott bántott, ahol tudta, hogy nagyon fáj. Mindezt vattacukorba csomagolva, merthogy nárcisztikus jegyekkel rendelkezik. Ugye tudjuk ez mit jelent. Folyamatos volt a lelkiismeret furdalás generálás, én voltam hibáztatva mindenért, és sajnáltatta magát megállás nélkül.

 

Úgyhogy nehéz volt ebből a gödörből kimászni.

 

Ezt csak egy módon voltam képes kivitelezni, hogy megpróbáltam rávezetni arra, hogy ő jó apa. Nekünk nem működött, de mint apa muszáj lesz jól funkcionálnia, mert a lányoknak szüksége van rá. És ezt toltam gyakorlatilag minden szituációban.

 

A csajok nagyon szeretik az apjukat és tudtam, hogy az ő érdekükben nagyon fontos, hogy erre helyezzük a fókuszt.

 

Nekem új kapcsolatom lett (akihez azóta újra férjhez mentem és új baba is van úton), de megpróbáltam ezt a szituációt is úgy kezelni, hogy nem kiemelni, nehogy vörös posztó legyen.

 

Azt hiszem nem lehet máshogy egy nárcisztikussal, akár kicsit, akár nagyon az.

 

Muszáj kapcsolatban maradjunk, nem akartam, hogy elkallódjon a lányok életéből, valamilyen szinten meg kellett találjam azt a pontot, amivel "irányítani" tudom.

 

És úgy néz ki, ez működik. Jó apjuk akar lenni, be akarja bizonyítani, hogy magához képest mindent megtesz értük. Amikor épp kicsit átmegy megint linkbe, akkor adok tanácsot, ötletelek, segítséget kérek a lányokkal kapcsolatban. És ezeknél a pontoknál mindig előjön belőle, hogy ő fontos, ő számít, ő tudja a legjobban ezt csinálni, és visszatér :)

 

Rajtam már most érzi, hogy nem "raktam ki teljesen az életemből", hogy "szükségem van rá" és ez adott neki szerintem erőt ahhoz, hogy túl lendüljön a saját sértettségén. (nyilván itt is a maga módján, hisz szükségem van rá, nélküle ez nem menne 😏 )

 

Ehhez nagyon rendbe kellett tegyem magamban azt az érzést, hogy ne akarjak mindenáron megszabadulni tőle, hisz a gyerekek örökre összekötnek, bármennyire is nem tetszik vagy tetszik. El kellett tudni vonatkoztatni a férfi és az apa részétől. Az egyikkel már nincs dolgom, a másikkal örökre lesz. (valamilyen szinten)

 

És ehhez kellett egy nagyon elfogadó társ, a jelenlegi férjem, aki nem vetélytársat lát benne, nem féltékeny, nem vagyok letiltva semmiről az exférjjel kapcsolatban. Ha este 10kor kapok üzenetet (az elején pl sokszor volt ilyen) akkor nincs dráma, tudtuk mind a ketten, hogy ez miről szól. És így az ex is elvesztette a késztetést, hogy ő meg akarja mutatni, hogy ő megteheti ezt is a lányok miatt. :)

 

Szóval összefoglalva egy embernek minimum észnél kell lenni egy válásnàl és nem beleállni szinte semmibe. Nyilván volt, hogy én is kiborultam, veszekedtünk (még akár a lányok előtt is), de alapvetően mindig próbáltam észnél maradni, a sértettségemet félre tenni és arra fókuszálni, hogy a gyerekek ne sérüljenek.

 

Ma már teljesen rugalmas a láthatás is, a gyerekek kiegyensúlyozottak, nyugodtak, beszélnek mindenről az apjuknak is, nekem is. Nem félnek beavatni minket bármibe.

 

És a volt férjemmel is úgy tudok beszélni bármiről, mint egy baráttal. Megosztja velem az új barátnős ügyeit, persze kereteken belül. Minden azért nem érdekel 😅, de akik a lányokkal kapcsolatba kerülnek, azok igen. Nyilván összejárni nem fogunk, de például egy ballagást szerintem simán meg tudnánk tartani együtt, mert túl vagyunk a nehezén.”

84. Mit tanítunk a gyereknek a viselkedésünkkel? 4 példasztori az életből

 Ülök az autóban, megyek a gyerekért, aki a kéthetes cserkésztábort szakította meg egy koncertért, mindeközben a szeretetnyelvekről hallgatok egy előadást. A Róbert Károly körúton pirosnál állok, a Covid-oltóhely magasságában, és a szeretet kifejezésének lehetséges módjai kúsznak a fülembe, de fejemet oldalra fordítva egy jeleneten akad meg a szemem. Egy ötfős család várakozik sorára az őrrel védett bejárat előtt: nagyon fiatal, alig huszonéves apa, a felesége (feltehetően), és két kamaszkorú lány, meg egy karonülő kicsi az egyikük kezében. Nem hiszem, hogy ők egy ugyanazon család tagjai, de egész biztos, szoros rokoni kapcsolat fűzi össze őket. A férfi telefonál, és közben a feleségének tűnő nővel is indulatosan, számonkérően gesztikulálva kiabál, majd ad neki két pofont egymás után, majd mikor a nő reagálhatna, arrébb lépve tovább telefonál. A következő pillanatban odalép a kamaszlány kezében szemlélődő kisgyerekhez, és megborzolja a buksiját. A két kamaszlány rá se néz, szenvtelenül bámulnak a forgalom irányába. Hallom közben az előadó hangját, ahogy arról beszél, az esetek többségében különböző módon van szükségünk a szeretet kifejezésére, nem ugyanabból érezzük, hogy fontosak vagyunk. A nő néz a férfi után, nem tudja, mit lépjen, majd újra visszamegy hozzá a férfi, megint magyaráz neki, de most a nő is válaszol, majd ellöki a férfit. Közben zöld lett, lassan elindulok, de még annyit elcsípek, hogy a biztonsági őr a fejével a nemtetszését fejezi ki viselkedésükért, és mond is nekik valamit, bizonyára a rend érdekében.

 

Az előadás ott tart, hogy olyan apró gesztsokkal is kifejezhetjük egymás iránti figyelmességünket, például mikor mondjuk a boltban járva egy Túrórudit bedobunk szerettünk számára a kosárba, étcsokisat, cukormenteset, amit úgy szeret. Máris eszembe jut, hogy az út előtt én is bedobtam egy Túrórudit lányom számára, és megveregettem a vállamat, hogy ez milyen jó ötlet volt, bár hezitáltam előtte, hogy tényleg kell-e, hiszen hamarosan otthon bármi mást is ehet. (Jó ötlet volt, örült neki.) És rögtön az is eszembe jutott, hogy ezt a Túrórudit nem is én vettem valójában, hanem a mozaiktesója hozta, pár csomagnyit az egész családnak, és a hűtőben kedves üzenettel kínálta (lásd a mellékelt fotón). Ez meg nekünk esett jól, hogy gondol ránk is a húszéves. És utána az is eszembe jutott, hogy az ő üzenetére én is válaszoltam, ott a hűtőben egy rövid „Köszi” és szívecske felirattal, hogy lássa, értékelem ezt a gesztust, és akkor már a négyéves kistesó is oda akart firkantani valamit, de ő már csak a nevét tudta odabiggyeszteni. Hát, így ér körbe a sztori.

 

De nem tudom itt befejezni, mert annyi más gondolatot is elindít bennem. Egyrészt, a pirosnál várakozva megfigyelt család kapcsán két másik nagyon friss sztori is bevillant. Az egyiknek szintén én voltam a szemtanúja az egyik játszótéren. Az anya próbálta odahívni magához a gyerekét, aki nem akart menni, így a nyomaték kedvéért azt mondta neki, hogy „Gyere ide, vagy eltöröm a lábad!” Erre kaptam föl a fejem. Egy egyébként kellemes, nyári vasárnap délutáni játszóterezésen. A gyereket nem hallottam, de a következő édesanyai mondat az volt, hogy „Te velem így nem beszélhetsz, hallod? Velem szépen beszélj!!” Mindezt kellő hangerővel persze. Azon töprengtem, vajon honnan is kellene megtanulnia ennek a gyereknek a helyes hangnemet, kommunikációt, viselkedést, ha nem lát rá hiteles mintát…? Sajnáltam őt, de az anyát is, hiszen ő sem kaphatott erre vonatkozóan jó példát.

 Majd pár napja a férjem mesélte, hogy bevásárlás közben arra lett figyelmes, hogy a bolti eladó szóváltásba került az egyik vásárlóval, egy két gyerekkel logisztikázó anyával. Megkérte, hogy vegye meg azt a pékárut, amit a kisgyerkőc láthatóan megnyalogatott, majd visszatett a polcra. Reakció? Anya elkezdte a kb. 3 éves kisgyereket „nevelni”: „Hallottad? Nem szabad ilyet csinálni, megmondta a bácsi! Ha mégegyszer meglátom, hogy benyúlsz, olyan hatalmas pofont adok…!!” Majd miután egyéb nem történt, az eladó megkérte mégegyszer, hogy tegye a kosarába az említett péksütit. Erre az volt a válasza, hogy nincs szabad keze, mert az egyikben a kosár van, a másikban a gyerek, de amint tudja, megoldja. Na, nem kell ezt jobban ecsetelni, szerintem, így is érzékelhető a „nevelési stílus” sajátossága.

 És még egy rövid eset, szintén a férjemtől, az egyik nyári játszóterezésükről Micivel. Kisunokájára vigyázott a nagypapa, aki dühösen kiabálva tiltotta el a gyereket a homokozó melletti vízcsaptól, nehogy összesározza magát. Kérdés, hogy miért is baj, ha nyáron vizes lesz a gyerkőc, és meglátszik rajta (az egyébként könnyedén eltávolítható) játék nyoma…?

 Nem az ítélkezés a célja ezeknek a sztoriknak a megosztása, hanem a figyelemfelhívás. Hiszen én sem vagyok mintaszülő, én is követtem és követek el hibákat bőven, de ezek a látványos esetek mindig ráébresztenek, hogy a saját reakcióinkkal, hozzáállásunkkal mi mindenről adunk mintát az épp fejlődő személyiségeknek:

-        mintát az indulat(nem)kezelésről;

-        az egymásra figyelő, egymást emberszámba vevő kommunikációról;

-        a tiltás értelm(etlenség)éről (ha nem veszélyeztető viselkedésnek szól);

-        a felelősség hárításáról (nem azt magyarázom el, hogy miért ne csináljon ezt vagy azt, hanem külső okokra vagy még arra sem hivatkozom);

-        egyik pillanatban ütök, másikban simogatok…

Mit tanul meg így a gyerek a helyes viselkedésről, a jó és rossz elkülönítéséről, de főként a bizalomról, empátiáról, elfogadásról, megértésről (a szeretet kifejezéséről?), ha ennyire esetleges és kiszámíthatatlan, amit tapasztal?? Hát, erről szól a kötődéselmélet, ezért is jellemző hazánkban a bizonytalan kötődés (vizsgálatok alapján a népesség 70%-a ide sorolható), aminek részletei túlmutatnak ezen a blogposzton, de számtalan cikket lehet róla találni az interneten.

Ahhoz, hogy a gyerekünk az elvárt viselkedést hozza, nekünk kell jó mintával szolgálni, és ez a születése utáni első perctől így van:

-        ahogy szeretjük őt,

-        ahogy meghalljuk, mit szeretne, és arra hogy reagálunk,

-        ahogy egymást is szeretjük a párunkkal,

-        nem utolsó sorban ahogy egymással és a többi emberrel is kommunikálunk…

 

 

 

83. Remények, próbálkozások, kudarcok - kiút

Ezen az oldalon főleg arról van szó, hogy bár válás után nem könnyű újra működő családot kialakítani, de megvan a módja, hogy miként lehet mégis elérni.

Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sajnos sokszor akkor is bennemaradunk egy kapcsolatban, ha az igazából nem is ad elegendő örömet, akkor is erőltetjük a családozást, ha abban több a fájdalom, mint a megelégedettség.

Ha az ember válás után rászánja magát az újrakezdésre, és egyszercsak már azon kapja magát, hogy a saját és párja gyerekeivel egy fedél alatt él, azon iparkodik, hogy ez a közös élet minél jobb legyen. Valószínű, hogy Te is így vagy ezzel, aki itt és más hasonló oldalakon gyűjtesz muníciót és megerősítést, hogy ezt minél jobban csináld.

De azt is érzed, hogy valamiért elég döcögős ez az egész. Próbálsz beszélgetni a pároddal, aki a kezdeti lelkesedés után egyre távolságtartóbb és kritikusabb a gyerekeddel. Átbeszéltek jó pár éjszakát, próbálod megérteni az álláspontját, majd meggyőzni arról, hogy a gyereked viselkedése nem neki szól, hanem a helyzetnek, a másik szülőjével kapcsolatos lojalitásának, ezért ne vegye magára. Próbálod a válás és a mozaikos témájú írások tanulságait megosztani vele, de visszapattansz. Újra és újra. Nem tudsz mit mondani a gyerekednek sem, akinek látod a vívódását, kedvelheti-e a szülei mellett az új partnert is, akihez időről időre megpróbál mégis a maga természetességével közeledni, de ő is ugyanúgy visszapattan, mígnem feladja, és hozza, amit „kell”: bezárkózik, minél jobban záró ajtók mögé, fizikai és lelki értelemben is.

A meleg családi együttlétek helyett feszült, egymást inkább kerülő, egyre hidegebb légkör uralkodik el, és alattomosan szívja el a levegőt a párkapcsolatodból is, ami így lassan egyre fojtogatóbb lesz. Nem tudsz meghasonlani, nem tudsz ketté szakadni, mégis valami ilyesmit követel ez a helyzet, mert a két legfontosabb kapcsolatodban kényszerít választás elé, természetellenes magatartást követelve. Legalábbis így éled meg.

Szereted a párod, érkezése új reményeket és perspektívát adott. Láttad, hogy vele megélheted mindazt, amiről a válás sokkjában lemondtál, és azt hitted, sosem lehet már a részed. Társad lett, akivel újra lehet tervezni, aki felelősséget vállal veled, érted, értetek. És látod azt is, milyen remek szülő, a saját gyerekeivel gondos, odafigyel rájuk, vagy ha nem, elfogadja a segítséged, megbízik benned. Ezért még jobban fáj, hogy ezen a téren nem számíthatsz a kölcsönösségre, valami közétek áll. A párod szerint a gyereked, szerinted pedig a párod viselkedése. 22-es csapdája.

Szereted, zsigeri szinten kötődsz a gyerekedhez, akinek a veszteségeiért felelőséget vállalsz, és kötelességednek érzed, hogy kárpótold, és olyasmit nyújts neki, amivel visszakaphat valamit abból, amit a család felbomlásával elveszített. Valamit, nem mindent, mert azt Te is tudod, hogy az lehetetlen. De azt gondolod, hogy ha nem állsz az exed és a gyereked közé, valamint ha Te boldog vagy, akkor a pároddal közösen alkotott új családban nagyjából újra helyére kerülhetnek a dolgok. Megélheti, hogy a válás után is élhettek családban, két felnőttel, akik törődnek vele, és ahol újra vannak közös vacsorák, hétvégi nagy ebédek, közös játék, kirándulások, beszélgetések. Mint régen. És ez nem zárja ki, hogy a másik szülőjével is jóban legyen.

Ezt képzelted, aztán pedig megtapasztalod, hogy ez egyáltalán nem is olyan magától értetődő. Nem akarod elhinni, hogy nem tudnátok jobban csinálni, de telik az idő, és nem lesz jobb, sőt, a gyerek növekedésével inkább nehezebb lesz minden. Már meg is szokjátok, hogy ilyen a légkör, már nem is gondoljátok, hogy ezen lehet változtatni, és mindenki kezd alkalmazkodni a helyzethez. Általában elvonulással, a közös programok ritkításával, végül a beszélgetések korlátozásával (minél kevesebb kontaktus, annál kisebb esély a konfliktusra). Jól bepáncélozzátok magatokat, a sérülésektől félve. Ezzel együtt erőteljes védelmet építetek ki a valódi érzések ellen is, és a reményteli boldog családi életből egy felszínes, legfeljebb udvariaskodó, de inkább hideg együttlakás lesz.

A rendszer működik, egyensúlyra törekszik. Csak nem jól. A család diszfunkcionális, konzerválódnak az egymásról kialakított, torzult képek, állandósulnak az előzetes negatív feltételezésekből fakadó félreértések. De a kibillent egyensúlyt őrzöd, hogy ne essen darabjaira a család újra. Már nem kérdezgeted a párod, hogy miért így vagy úgy szólt a gyerekedhez, vagy épp miért nem szólt hozzá, és már nem is próbálkozol, hogy megmagyarázd a szitut, hiszen csak magadat fárasztanád, eredmény nélkül. Elvonulsz te is, hogy távolodj a valóságtól. De így egymástól is egyre távolodtok. Kérdés, hogy az eredendő probléma megoldása nélkül visszatalálhattok-e valaha egymáshoz…?

Ez nem túlzás, sajnos ez a valóság. Akik óva intettek az elvált szülővel való kapcsolattól, a  mozaikcsaládos élettől, azok valami ilyesmi miatt tették. Te hol tartasz a saját történetedben? Mit teszel, hogy másképp alakuljon?

Engem nagyon elkeserít, hogy sok jó ember, vétlen gyerek hogy sodródik bele egy ilyen romboló dinamikába. Azért írok erről a témáról annyit, hogy reményt adjak: NEM KELL, hogy a fenti forgatókönyv teljesüljön.

Lehetőséged van az Újrakezdés tréning programban való részvételre, amely a kezdetektől vezet végig azon az úton, amely kizárja ezt a verziót. Megvan a módja, hogyan kerülhető el, ám ehhez a személyes befektetésed kell. Nem elég olvasgatni, dolgozni is kell magadon, a félelmeiden és a hiedelmeiden, hogy befolyásolni tudd az eseményeket, ne csak szemléld azokat. Kapkodás és beletörődés helyett tudatosságot ajánlok. Mindezt azért, mert tudom, hogy MEG LEHET CSINÁLNI, és azt is, hogy MIKÉNT lehet megcsinálni.

Tedd meg az első lépést, a következőket pedig közösen fogjuk megtenni, hogy mire véget ér a nyár, érezhetően tudatosabb legyél a gyerekeddel, a (majdani) pároddal és az exeddel való kapcsolatodban.

Hajrá!

82. Válás után hogyan tovább?

Miért van szó ezen az oldalon olyan sokszor a párkapcsolatról és a válás feldolgozásáról? Miközben a blog neve: Mozaikosok (értsd: mozaikcsaládosok), válás után újrakezdés…

Ha elváltál, mi történik veled? Milyen a jövőképed? Ha van…

Képzeld el, hogy mindaz, amit a válás elvett Tőled és a gyerekedtől, egyszercsak nem fog annyira fájni. Nemhogy nem fog fájni, de előfordulhat, hogy még hálás is leszel érte, mert olyan újabb esélyt kapsz az élettől, ami, ha benne ragadsz egy romboló kapcsolatban, sosem adatik meg.

De akkor sem adatik meg, ha, bár a kapcsolatból jogilag ugyan kiléptél, de érzelmileg, lelkileg továbbra is benne vagy, mélyen, és még kapaszkodsz is belé, mert olyan nehéz elengedni az álmokat…

Közben határozott léptekkel közeledik feléd Valaki, aki látja, hogy magad alatt vagy, szeretne megvigasztalni, támogatni, beléd is szeret közben, és egy kicsit te is megszereted. De kit is? Kit látsz belőle, miközben éppen szeded össze a darabjaira hullott életed? Ki lehet az Neked, aki lehajol, hogy veled együtt szedegesse fel a diribdarabkáidat…? A szíved választottja? Vagy inkább a megmentőd?

De nagyon jól tud esni ilyenkor az istápolás, a megerősítés, a kényeztetés! Mint a kisgyereknek, akit baleset ért. Csak öleljen, csak duruzsoljon, hogy nincs semmi baj, elmúlik, itt vagyok… Erre vágysz, és meg is kapod.

Aztán egyszercsak azon kapod magad, hogy már olyan jól vagy, és itt ez a drága ember, akinek ezt köszönheted, most már össze is költözhetnétek, a gyerek is jóban van vele…

Összeköltöztök, és ahogy lenni szokott, apránként kezditek megismerni egymást úgy, hogy már nem a megmentő és a megmentésre szoruló szerepében vagytok, hanem egyenrangú felekként.

Itt visszakanyarodnék az elejére: akár még hálás is lehetsz ezért az új kapcsolatért, új családért, mert kiteljesedhet benne mindaz az elképzelésed, amit a családi élettel kapcsolatban szőttél. Csakhogy a fenti esetben pont az előfeltétele nem történt meg ennek, vagyis átsiklottál egy fontos szakaszon: azon, hogy az új párod számára már a stabil önmagad tudd adni. Miért fontos ez? Mert amint úgy érzed, talpra álltál, és indulhat a mozaikosodás (merthogy válás után gyerekkel ez történik egy új kapcsolat esetén), akkor már nem csak Te és a párod lesztek ebben a kapcsolatban, hanem a gyerekek is, akik számára egy csapásra világossá válik, hogy ezek most már nem csak alkalmi közös időtöltések lesznek, hanem valódi együtt élés. Ami addig jól működött, könnyen előfordulhat, hogy a gyerekekben fellobbanó lojalitáskonfliktus miatt nehézzé válik. Ezt is kezelni kell, és mindeközben ott vagytok egymásnak ti is, akik új minőségetekben kell megismernetek, elfogadnotok egymást. Ha nem volt időd magaddal foglalkozni, csak a tüneti kezelésig jutottál, ez lesz a terepe a veszteségeiddel való szembenézésnek és a múltad egy fontos szakasza lezárásának. Megfelelő időzítés?

Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a mozaikcsaládba a válás feldolgozásán és az egyszülőségen át vezet az út. Nem biztos, hogy a legrövidebb, de a jövőt tekintve kétségtelenül a nagyobb reményekkel kecsegtető.

A Szolgáltatások menüpontnál ezért találsz kétféle konzultációs lehetőséget: egyet a mozaikosodásban elakadás kibogozásához, egyet pedig az újrakezdés hogyanjához. Nagyon összefügg a kettő, de míg az első a tűzoltást, a második a megelőzést szolgálja első sorban. Azt, hogy jól fogj hozzá, minél kevesebb hibalehetőséggel.

Amikor kételkedsz, hogy ez az egész működhet, akkor érdemes belegondolnod, honnan eredhet ez a kétség? A környezetedben tapasztalt negatív példákból? A „jó szándékú” tanácsadóktól, akik szerint úgysem sikerülhet? Vajon miért mondják ezt, és mit tudnak helyette ajánlani, ami elfogadhatóan pótolja, ami hiányzik az életedből? Költői kérdés volt…

És az is lehet, hogy a félelmek egész egyszerűen és természetes módon önmagadból, a megélt fájdalmas élményekből származnak. Mit kezdesz velük? Táplálod őket, eteted őket, hogy jó nagyra nőjenek, és eggyé válj velük, vagy megteszed a magad és gyereked érdekében a kivezető út felé az első lépést?

Szurkolok, hogy legyen benned elég akarat és bátorság, hogy ezt megtedd, mert ez a legnehezebb. Legyőzni a kételkedést és a tehetetlenséget, ami bénító. De ha megteszed az első lépést, a többit is meg fogod tudni lépni!!

Hajrá!!

81. Mozaikcsaládban az élet... és a személyes felelősséged

 

Mit tehetsz Te, személyesen az újrakezdésed sikeréért?

Elvált anyaként, apaként az egyik legkínzóbb kérdés, hogy mikor és hogyan fog kialakulni újra valami élhető, és még inkább valami komfortos, kielégítő élet, amiben Te is, gyereked is otthonosan érzitek magatokat.

A válással minden felborult, és az első dolgod, hogy szem előtt tartva a gyereked érdekeit, megpróbálsz rendet vágni az érzelmi-egzisztenciális káoszban, ami körülvesz. Szeretnéd mihamarabb belakni az új/megváltozott életteret, betömködni a veszteségekből keletkezett hézagokat, és teremteni valami újat, ami mihamarabb feledteti az elmúlt rázós időszak fájdalmait.

Ez természetes törekvés, és sokkal jobb is, mint a válás traumájától bénultan sodródni, hagyni, hogy csak úgy történjenek a dolgok. De hozzáteszem: az elején még ez is érthető válasz erre a lehetetlen helyzetre, csak arra kell vigyázni, ne ragadjon bele az ember.

Valójában sem sürgetni, sem halogatni nem érdemes a válás utáni lelki újjászületést. Az előbbi esetében előfordulhat, hogy átugrasz olyan szakaszokat, amik fontos lépcsőfokai a későbbi párkapcsolatod, mozaikcsaládod kialakításának. Utóbbi pedig elmélyítheti a válási élménnyel kapcsolatos félelmeket, sebeket, negatív önértékelést, ami belesodor egy áldozati szerepbe, ez pedig nemcsak gátja egy jó párkapcsolatnak, de gyereked számára is hatalmas teher.

Mit tehetsz hát, hogy elkerüld ezeket a tévutakat?

Légy tudatos, amennyire csak bírsz ebben az érzelmileg megterhelő időszakban. Ez alatt azt értem, hogy figyeld az érzéseidet, és törődj a gyerekedéivel is. Nem kell jó képet vágni mindenhez, fontos, hogy megéld úgy a nehéz, mint az örömteli érzéseket is, és jó, ha valamennyit ebből meg is osztasz a gyerekeddel, ami nem megterhelő számára. Így leszel önazonos és hiteles. Egy olyan apa/anya, aki minta lehet a vesztesége, fájdalma megélésében csakúgy, mint a továbblépés irányában megtett tétova, majd egyre magabiztosabb haladásban.

Légy tudatos, amennyire csak lehet, abban is, hogy kettőtök életét az egyszülős időszakban hogyan alakítod ki. Hol húzod meg a határokat a gyereked és pl. a nagyszülők, vagy akár az exed számára. Ez nagyon fontos, mert mind a hitevesztett sodródás, mind a bagatellizálás félreviheti a kapcsolódás minőségét, és olyan mintázatok alakulhatnak ki, amik egy későbbi, új családi élet működését akadályozhatják meg. Különbséget kell tenned a között, hogy mire van szükséged és mi az, ami hasznos. A kettő nem mindig fedi egymást.

A Te személyes felelősséged tehát, hogy önreflexív módon és tudatosan szervezd az életetek.

Ha tudod már, mit szeretnél, akkor az első lépést megtetted az előbbi terén. A krízis, amit megéltél a válásoddal, idővel megérlelte benned az igényt a változásra, felismerted, hogy lépni kell, magadért és a gyerekedért, sőt, az unokáidért is. Igen, értük is, akikben tovább él minden fontos életélményed, ami feldolgozatlanul marad, és minden pozitív minta is, amivel megajándékozod a szüleiket – erről szól a transzgenerációs hatás elmélete.

A tudatosság abban segít, hogy soródás helyett építkezz. Az a vonalvezető, amit kidolgoztam számodra, pontosan azokat az építőköveket helyezi eléd, amelyeket ugyanakkor Neked, magadnak kell egymásra helyezned, hogy a végeredményt személyesen a magadénak tudhasd. Kipróbálhatod a különféle cikkek, innen-onnan jövő tanácsok hatását, de ha ezek tartós változást lennének képesek előidézni, valószínűleg nem követnéd ezt az oldalt is, nem lenne benned most is hiányérzet.

Amivel küzdesz, ahhoz nem elegendő a fájdalomcsillapítás, a zsibbasztás, hiszen az egy tüneti kezelés marad. A megoldáshoz elengedhetetlen a Te személyes hozzájárulásod és teljesítményed.

A kihívás tehát: a válás utáni talajvesztettségből eljutni a belső stabilitásig, ami a továbblépés és újrakezdés feltétele.

Tudom, hogy így van, nem csak tanultam erről, de én is bejártam ezt az utat. Kicsit tovább tartott, mint szerettem volna, épp ezért kezdtem el foglalkozni ezzel a témával.

Hogy kiderüljön, van hatékonyabb módja is az újrakezdésnek, amelynek során nem konzerváljuk a rossz tapasztalatokat, hanem hasznosítjuk a saját érdekünkben.

Erről szól a mentorprogramom, amelyet kötelezettségmentesen megismerhetsz, ha rászánsz 45 percet. Nyisd meg a Szolgáltatások menüpontot, és foglalj időpontot a „Válás után újrakezdés” című díjmentes konzultációra. Mondanám, hogy ha semmi más hozadéka nincs egy ilyen beszélgetésnek számodra, csak a ventilláltálás, számomra pedig a tapasztalatgyűjtés, akkor is megérheti, de arra vannak más felületek, pl. a zárt csoportom, ahová bármikor csatlakozhatsz: https://www.facebook.com/groups/mozaikosok

Én viszont azt szeretném, ha megértenéd a program logikáját, és azt, hogy időt spórolhatsz magadnak és a gyerekednek, ha pontosan idejében (nem sietve, nem halogatva) járod végig a továbblépésed folyamatát.

Rajta!