Mit tehetnék még??? Hány nőtől-férfitől hallani, mikor elfogy
az energia, a lélek, amivel mozaikcsaládjukat menedzselik, mert:
1., párjuk gyermekei semmibe veszik minden igyekezetüket,
minden törekvésüket a kiegyensúlyozott családi életért
2., gyermekünk úgy érzi, párunk a saját gyermekeivel sokkal
elnézőbb, s alapjában véve is kedvesebb.
Annyira kimerítő tud ez lenni, hogy sokszor az ember inkább
kiszállna az egészből, amit egyébként jó páran meg is tesznek, és inkább a
szingliséget választják a reménytelennek tűnő erőfeszítések helyett.
Ugyanakkor néhány törvényszerűséget érdemes végiggondolni
ebben a helyzetben.
Az egyik, hogy amikor mozaikcsaládban „landolunk”, önkéntelenül
is viszünk magunkkal élményeket a szülőségről, akár a saját szüleink mintáit,
akár a saját, korábbi kapcsolatunkból származó tapasztalatokat. És ehhez akár
még hozzá is olvashatunk innen-onnan, amit valahogy megpróbálunk beépíteni a
gyerekeink életébe. És mindehhez jön a párunk hasonlóan színes csomagja
minderről. Ezt kéne összehangolni. Úgy, hogy vannak már gyerekek is ebben az
aktuális kapcsolatban, akiknek szintén megvannak a maguk tapasztalatai, nagyobbak
esetében elképzelései is a családi életről, a szülőkhöz, egymáshoz való viszonyról.
És mivel még gyerekek, biztos, hogy ragaszodnak is hozzájuk.
Vagyis számolnunk kell azzal, hogy több elképzelést kell
összehangolni valami működőképessé.
A másik törvényszerűség, hogy a mozaikcsaládban alapvetően
két felnőtt kapcsolódik. Ők alkotják a „mozaikkép” alapját, s ehhez kapcsolódnak
a gyerekek, teljessé téve a nagy egészet. Ez azért fontos, mert valójában amíg
ezt nem tudatosítjuk, addig megragadunk a korábbi élethelyzetünk szintjén, amikor
egyedül voltunk a gyermekünkkel. Így viszont nem tudunk megfelelően kapcsolódni
társunkhoz. Mindig lesz valami (valaki), ami aktuálisan fontosabb, mint a
kapcsolatunk.
Nem tudunk szülőtársak sem lenni, hiszen a saját gyermekünk
viszonylatában meg akarjuk tartani a kizárólagos kompetenciánkat (pedig a közös családi élet tekintetében szükséges meghozni néhány közös szabályt, amit be is kellene tartatni), s párunk gyerekét
ebben a helyzetben amolyan vetélytársként kezelhetjük, folyamatosan összehasonlítgatva
a sajátunkkal, ami aztán a párunkkal való összeütközésekben manifesztálódik. Egy
hagyományos családban nem versenyeztetjük a gyerekeinket, sőt, inkább segítünk nekik
megtalálni a saját erősségeiket, illetve a fejleszteni valót; és a fegyelmezésben, elvárásokban sem teszünk kivételt.
A harmadik rendkívül fontos törvény, hogy ebben az új
családi helyzetben a gyerekek egyetlen felelőssége, hogy ami tisztelet minden embernek kijár, azt meg tudják adni egymásnak és a körülöttük élő felnőtteknek, így szülőjük új partnerének is. Ezt elvárni
nem túlzás, de az biztos, hogy a megvalósulásában sokat jelent a mi hozzáállásunk,
a mi viselkedésünk is a gyerekek felé. Vagyis a mintánk.
A mozaikosság az egyik legnehezebb vállalkozás, amiben két
felnőtt ember részt vehet. Nincsenek instant megoldások, gyors válaszok a
felmerülő kérdésekre. Ugyanakkor már rendelkezünk e téren annyi tapasztalattal,
ismerettel, hogy iránymutatást, javaslatot remélhessünk.
A következő bejegyzésben a fenti két kérdésre keressük a használható
válaszokat.